Homo homini lupus est

Publikálás dátuma
2016.08.06. 09:25
Népszava fotó/Tóth Gergő
A keresztes háború, amelyet Orbán meghirdetett a migránsok ellen, nem vezethet sikerre. Az Európai Unió bölcsebbik fele nem ül rá a puskaporos hordóra, égő kanóccal a kezében. Nekünk magyaroknak van okunk a félelemre, hiszen hazánkban - e kerítésekkel körülvett kicsi országban - a migránsok közül nem akar maradni senki sem. A szegénység ellen viszont nem folyik háború. Bár az éhséglázadás bármikor kitörhet.

Magam előtt látom, ahogy a terrorizmus kéz a kézben andalog a migránssal a zsúfolt utcán és diskurálnak arról, miképpen lehetne még jobban megmutatni a keresztény-zsidó kultúra képviselőinek, minden okuk megvan a félelemre. Nem látszik rajtuk, hogy veszélyesek. Embernek álcázzák magukat. Békésen sétáló párnak. Elvegyülnek a sokadalomban. Aztán, amikor eljön a cselekvés pillanata, cselekszenek.

Egyedül nem megy

Európa, benne Magyarország, retteg. Retteg a tömegtől, a néptelen utcától, a fagylaltostól, a hotdogostól, a perecestől, egymástól, egy elhagyott csomagtól. Valami nagyon elromlott itt e tájon. Valami nagyon elromlott a fejekben. Hiszen gondok, problémák mindig voltak. Egyéni gondok, egyéni problémák, amelyre megoldást kellett találni. Az ember valamikor régen, a kezdetek kezdetén rájött arra, hogy együtt könnyebb. Jobb, ha problémáinak megoldásában nincs egyedül senki. Ezért kitalálta, hogy közösséget alkot társaival és egymást segítve veszik fel a küzdelmet a hideg, a meleg, az éhség, a betegség, a magány ellen.

Az ember feltalálta a csoporthoz tartozást, s ennek melléktermékeként a kirekesztést. Az egyes csoportok kirekesztik azokat, akik másik csoporthoz tartoznak. Miután a csoportok egyre nagyobbá, tagoltabbá váltak, egymással is konfliktusba kerültek a csoporton belüli csoportok tagjai. Az egyén problémái mellett megszületettek a közösségi problémák is. Sok egyéni, sok közösségi probléma várt elintézésre. Kellett hát valaki, aki megmondja, mit kell tenni, ha baj van. Valaki, akit a többiek eltartanak annak fejében, hogy jó tanácsokat osztogat, kitalálja, megmondja, megmutatja a helyes irányt.

Miután kiderült, jó dolog megmondó embernek lenni, az illető abban vált érdekeltté, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát, legyenek mindig megoldásra váró kérdések, mindig szükség legyen tanácsaira. Tett is róla, hogy így legyen. Mindig kéznél volt a lehetőség, harcolni a kívülállók ellen. Rájuk acsarkodni lehetett akkor is, ha semmi más bűnük nem volt, csupán annyi, hogy léteznek. Így lett minden csoportnak vezére. Megszületett és beigazolódott a mondás: ember embernek farkasa!

Érdekek és ellenérdekek

Mi magyarok, a föld népességének maroknyi csoportja, abban lennénk érdekeltek, hogy egy nagy közösség tagjaivá válva, megszabaduljunk a kirekesztés problémáitól. Mi magyarok ugyanis, mindig jók voltunk abban, hogy lenézzük a más nemzethez tartózókat, a tótokat, a rácokat, az oláhokat. Így szereztünk sok-sok ellenséget. Mi magyarok, a föld népességének maroknyi csoportja, abban lennénk érdekeltek, hogy egy nagy közösség tagjaivá válva megszabaduljunk a csonka Magyarország fóbiánktól. Mi magyarok ugyanis közel száz éve hirdetjük: "Nem! Nem! Soha!" Így szerezhetnénk sok-sok barátot. Mi magyarok, a föld népességének maroknyi csoportja, abban lennénk érdekeltek, hogy egy nagy közösség tagjaivá válva, túllépjünk a múlt árnyain, s eljussunk oda, ahol a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Mi magyarok ugyanis soha nem tudtuk úgy megszervezni az országot, hogy ne legyenek többségben azok, akiknek gondot okoz a megélhetés. A határok nélküli Európa a magyaroknak, a föld népessége maréknyi csoportjának megoldást jelenthetne gondjaira.

A magyarok vezére azonban mást akar. Nem megoldani a problémákat, hanem generálni. Nem csökkenteni a kirekesztést, hanem fokozni. Nem összekovácsolni a közösséget, hanem szétzilálni, félelemben tartani.

Miért? Mert nem érdekli semmi, csak a hatalom örök időkre való megszerzése, megtartása. Mert a Kánaánt csak magának és a családjának szánja. E céloknak rendel alá mindent, felépítené a jövő helyett a múltat. Az idő valóban kedvezőnek látszik ennek az időgépnek a felépítéséhez. A Weimári Köztársaság bukása a minta a demokratikus jogállam magyarországi felszámolásához. Az idő valóban kedvezőnek látszik: "a nemzetközi helyzet egyre fokozódik." Ismert, de láthatatlan ellenség ellen kell harcolni. Az elkeseredett, csalódott emberek pedig az önpusztítás új formáját találták ki, robbantanak, lövöldöznek, késelnek. Van ok a félelemre.

A puskaporos hordón

A magyarok félelemben tartása kifizetődőnek látszik. Aki fél, az nem szól, nem lép fel, nem jártatja a száját. Örül, hogy lyuk van a fenekén, Hálás a hatalomnak, amelyik kemény kézzel fenntartja a rendet. A mi megmondó emberünk mindig talál egy csoportot, amelyik felelőssé tehető minden rosszért, amelytől félni lehet. A most aktuális csoportot a menekültek alkotják. Ezernyi gyermek, ezernyi nő, ezernyi öreg. Betegek, rokkantak, férfiak. Sokan vannak. Sorsukban annyi a közös, hogy szándékuk ellenére hazájukban nem volt maradásuk. Elindultak új otthont keresni, bízva abban, hogy segítséget kapnak. Tévedtek. Vezérünk szerint minden terrorista alapvetően, menekült, nekik nem jár segítség. Harcot hirdetett ellenük.

Ez a keresztes háború azonban nem vezethet eredményre. Bár valóban lőporfüstös a világ levegője - csakúgy, mint száz évvel ezelőtt - mégis más a helyzet. Európa bölcsebbik fele tanult a történelemből. Nem akar ismét égő kanóccal a kezében ráülni a puskaporos hordóra.

Mi nem tartozunk közéjük. Hazánk köré kerítés nő. A kerítés mellett szaporodnak a bakancsok, a szuronyok. A határ mellett nyikorgó lánctalpak erősödő zaját a magyarok nem akarják meghallani. A hatalom erre számít. A török minta beválik nálunk is. A halálbüntetés visszaállítása követeléséhez összehozható a civil összefogás. Bár ez nem egyeztethető össze az uniós tagsággal, sebaj. Oroszország szívesen nyújtja újra a kezét.

Van élet az Európai Unión kívül. Magyarország megőrizi szuverenitását. Igaz, gyermekeink éhesek maradnak, de Brüsszel nem parancsolhat nekünk.

Szerző

Csillogásba oltott nyomor

Publikálás dátuma
2016.08.06. 09:20
Tánc a nagy álomról (John Bailey McAllister és Auksz Éva) FOTÓ: PÁLYI ZSÓFIA
A világsikerű Billy Elliot - A musical című produkció, a londoni, a West Enden tartott ősbemutató után, több mint tíz év késéssel érkezett meg hozzánk. A jeles film nyomán készült, zenés színpadi változatot Sir Elton John és Lee Hall jegyzi, és nálunk Szirtes Tamás rendezte.

Egy kiskamasz tápászkodik ki benne egy bányák bezárásával fenyegetett, sztrájkokkal, munkanélküliséggel teli vidékről, és jut el a fővárosba, a feltehetően fényes életbe, balettot tanulni. Megható Csipkerózsika történet, ezúttal nem lánnyal, hanem fiúval. A sanyarú sorsú fiúcska sorsa jobbra fordul, mi nézők pedig érezhetjük azt, hogy lám-lám, ez velünk is megtörténhet, és esetleg némiképp könnyes szemmel, szipogva, de totálisan megnyugodva és jól szórakozva, hagyhatjuk el a zsúfolt nézőteret.

A Billy Elliottal először került a Magyar Állami Operaház repertoárjára musical. Az Erkel Színházba tervezték a premiert, ahol már többször is tartottak musical előadásokat, különösebben nem kötötték az orrunkra, hogy a produkció miért került át az Operaházba. Tán, mert rájöttek, hogy nem tudnák megtölteni az Erkel cirka dupla annyi férőhellyel rendelkező nézőterét. Az Operaházban viszont drágábban adhatók a jegyek, tehát, ha kevesebb a néző, akkor is megfelelő lehet a bevétel, meg ebbe a gyönyörű épületbe a külföldiek úgyis el akarnak jönni, bármi is megy ott. Nem akarok tippeket adni, de akár nyáron is mehetne, csakúgy, rendhagyó módon, például opera, vagy balett. Azért volt már erre példa, bár ennek a nyári fesztiválnak egyre csökkent a programja, míg egészen el nem fogyott.

Mindazonáltal nem érzem különösebben blaszfémiának a musical műfaját a házban, bár a Billy Elliott igazán nem igényel operai hangokat. Legfőbb igénye egy remek címszereplő, ami az általam látott szereposztásban maximálisan adott volt. John Bailey McAllister időnként egyenesen elementáris. Nem az a szokványos, hű, de cuki gyerek, akivel teli van a színpadi padlás, aki a legtragikusabb pillanatokban is olyan aranyos, hogy majd meg kell zabálni. Bár azért bányász gyereknek a legnagyobb jóindulattal sem nézném. Mégis felnőtt színészeket szégyenít meg. Mély fájdalmat is képes eljátszani. Meg tudja mutatni, hogy szülővároskájában ugyanúgy nincs a helyén, mint a családjában, mióta édesanyja meghalt. Elhiszem, hogy szenved. A rossz érzés kiül az arcára. A hangja olykor megbicsaklik. Egy-egy gesztusa, tehetetlenül félbemarad. Az alapvetően igencsak egyszerű, közhelyekkel teli históriában ékesen bizonyítja, hogy a musical is lehet igazi dráma, ha jól játsszák. De nem csupán prózában jó, kiválóan táncol, nem csak lejárja a koreográfiát, hanem az érzéseit is beleviszi, az elkeseredést, a dühöt is erőteljesen képes kifejezni mozgással, elhiszem neki, hogy úgy érzi, vége a világnak. És elhiszem azt is, amikor kicsattan az örömtől, mert kinyílt előtte a világ. Énekelni is képes szívszorítóan.

Nem művi kirakat figura, hanem valódi kölyök áll előttünk, a kifakadásaival, és az áradó örömeivel, totálisan széles érzelmi skálával. És mellette barátjaként ott van még a Michaelt játszó Kamarás Zalán, aki szemüveges, felvágott nyelvű, monomániásan női ruhákat felpróbáló, jó humorú nebulóként ugyancsak emlékezetes.

Mindez persze Szirtes Tamás rendező érdeme is, és még sok minden. Kétség sem férhet ahhoz, hogy profi módon kivitelezett a produkció döntő része. Amikor kell, tobzódik a látvány, a szivárvány ezer színében pompázik a színpad, hatalmas cipők is táncra perdülnek a gyerkőcökkel együtt, biztos kézzel szervezetten, mozgalmas a produkció. A porfészek jelleget hangsúlyozó sötét tónusok hatásosan keverednek a pompázatosan harsány színvilággal. A klasszikus balett akár revütánccal vegyül, Szirtes régi, fantáziadús munkatársa, Tihanyi Ákos koreográfus intenciói szerint.

Auksz Éva adja kiválóan azt a helyi balett tanárnőt, aki felfedezi Billy tehetségét, és tűzön-vízen, zordonul sztrájkoló apja ellenére, aki fiúkhoz nem illő majomparádénak tartja ezt az egészet, kiáll mellette. Vagányul szabad szájú, némiképp nyers, de abszolút érzékeny embert játszik, aki pontosan tisztában van azzal mi az érték, és tán kis növendékébe belelátja mindazt az álmot, amit neki nem sikerült megvalósítania.

Tóth Sándor alakításában az apa kezdetben olyan otromba, mintha tahó bérgyilkos lenne, a végére persze kiderül, hogy hatalmas szív dobog a reverenda alatt. De nemigen van átmenet, nincs a szerepfelépítésnek íve. A meghalt anya szerepében Krassy Renáta túl pasztell a jókora forgatagban, de ezt el tudom fogadni, hiszen végül is, ő már csak egy emlékkép. A túlbuzgó nagymama groteszkbe hajló figura lenne, a szövegből kihallatszik jó néhány poén, de egyszer sem fordul elő, hogy Bencze Ilona amúgy kedves alakításán a nézőtér egésze felnevetne. A kisebb szerepek megformálóit ömlesztve közli a színpad. Van egy nő, nevét úgyis csak elrémisztésül lenne érdemes megjegyezni, aki a Királyi Balettiskola titkáraként farát és mellét rázza annak kifejezéséül, hogy bármelyik férfira éhes, harsogóan éles beszédmódot használ, kínosan ripacskodik. Eltévesztette a házszámot, és az időt, kicsit odébb, a Révay utcában, a már éppen lepukkant Vidám Színpadon volt ez a játékmód honos, na, ez igazi blaszfémia az Operaház deszkáin.

A Magyar Nemzeti Balett szólistái, Csokán Vivien, Szegő András, Bajári Levente, erőteljesek, karakteresek. Jól teljesít a tánckar, az énekkar, a gyerekkar egyaránt. Köteles Géza irányításával a zenekar képes attraktívan játszani, tud szárnyalni is. Szlávik István díszletei látványosak és olykor meglehetős robajjal érkeznek a színre. Kovács Yvette Alida jelmezei harsogóan színesek, vagy szomorúan szürkék, igény szerint.

A West Side Story tavalyi, az Erkel Színházban tartott, sok tekintetben félresikerült bemutatója után, most újabb musical került a Magyar Állami Operaház repertoárjára. Az előbbi esetében saját erők jutottak szerephez, és a Berstein mű sokkal jelentősebb, már klasszikus. A Billy Elliot tulajdonképpen a Madách Színház vendégjátéka az Operaház néhány művészével kiegészítve, az Andrássy úti palotában. Összességében profi munka, jól sikerült. Hosszú sikerre számíthat.

Szerző
Témák
Billy Elliot

Otello és a vihar

Publikálás dátuma
2016.08.06. 09:15

A Vihar-kórussal kezdődik az Otello és ezúttal viharral is zárult a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. 

Nem Otello gyilkos indulatú lelki viharára gondolok, hanem valós viharra, melyre számítani lehetett, az időjárás-jelentés alapján, és a második részben már villámok is cikáztak felettünk, így aztán kétséges volt, lesz-e mód a két szerelmes rút halálára. És bizony, míg Rost Andrea felénk fordulva fájdalmasan gyönyörűen énekelte, összekulcsolt kézzel, a hátborzongatóan felemelő Fűzfadalt, azt kellett látnia, hogy elég sokan menekülőre fogják, mert esni kezdett. Nem zuhogott elviselhetetlenül, de kétségtelenül nekilódult isten áldása, így aztán sasszézott ki a sorok közül a zsúfolt nézőtérről a publikum egy része. Közben Rost kitette a lelkét a deszkákon. Rossz volt látni, hogy vannak, akiknek ennél fontosabb az eső, miközben szerencsére sokan csökönyösen ültek a helyükön, esőkabátba burkolóztak, vagy ernyőt nyitottak.

A Burgerlandban található St. Margarethenben tanúja voltam annak, hogy a négyezer főnyi közönségből csak néhány százan lógtak meg, a többiek az előadás elejétől végéig, tényleg kiadós esőben hősiesen végignézték A varázsfuvolát. Az énekesek is átlátszó esőköpenyt húztak a jelmezükre. Ráadásul még hideg is volt. Mégis volt ebben valami elképesztően felemelő, megmutatkozott a művészet ereje, a fellépők és a publikum áldozatossága, és, ha valaki nem kapott utána vesemedence gyulladást, akkor nagyon megérte.

Zavart, hogy nálunk sokan egy kis esőtől megijednek, és megtizedelődik a nézőtér, miközben Rost éppen fantasztikus, ahogy az egész előadás alatt az volt. Elhitette, hogy fenntartás nélkül szerelmes Otello-ba, hogy általa való leszúrása után is, amíg csak végleg ki nem leheli hótiszta lelkét, rajongó szeretettel gondol rá. Hangja a mennyekbe szállt, időlegesen el is állította az esőt. Ami csak a produkció vége után, igaz akkor szinte rögvest, eredt el újra.

Otello haragja lesújt Desdemonára (Rost Andrea, Marc Heller) FOTÓ: ÉDER VERA

Otello haragja lesújt Desdemonára (Rost Andrea, Marc Heller) FOTÓ: ÉDER VERA

Kálmándy Mihály olyan Jago, aki megtestesíti az eszes, számító gonoszságot. Emberbőrbe bújt, kétszínű sátán. Kálmándy tud félelmetes és hideglelős lenni, miközben neki is árad a hangja. Otello szerepében a vendégénekesnek, Marc Hellernek is árad. Nem is ezzel van a baj, hanem fajsúlytalan színészi alakításával. Csaknem könnyedén szökken le a díszletlépcsőkön, arcára nem ül ki a végletes elkeseredés, nem hiszem el róla, hogy pokoli felindultságában, tébolyult állapotba kerül, totálisan elveszti a fejét, és képes megölni azt, akit a legjobban szeret.

A Madaras Gergely által lenyűgöző elánnal, bámulatos érzékenységgel vezényelt Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának viszont mindent elhiszek. Nincs az a lelki vagy természeti égszakadás-földindulás, vagy csendes nekibúsulás, amit ezen az igencsak széppé vált estén ne tudott volna megjeleníteni. Egybeolvad zene és Shakespeare dráma, fölerősítik egymást, és ez a többségre úgy hat, hogy már nem is lehetne meglépni, míg véget nem ér a produkció.

Vámos László elaggott, de még így is biztos lábakon álló, több mint húsz éves rendezésének ez volt az utolsó előadása, ez volt az úgynevezett darabtemetés. Rendhagyóra, emlékezetesre és káprázatosra sikerült. Miután kijöttünk a nézőtérről, még a Margitszigeten voltunk, amikor már támadott a vihar. De mi volt ez ahhoz a viharhoz képest, amit az előadás sokunkban megidézett?!

Szerző