Az aranykor dele

Nemcsak szociológiai felmérések vagy elégikusan elvágyódó verseskötetek, hanem múltba néző film- és tévésorozatok hihetetlen sikere is bizonyítja, hogy az emberek tömegei nem napjainkban keresik az emberiség fénykorát. Visszavágyunk a középkorba, a királyok és nemes lovagok idejébe, amikor olyan egyszerű és tiszta érzelmek irányították életünket, mint a fensőbbség iránti hűség vagy az uralkodónak népe iránt érzett szeretete. A modern kor, a fogyasztói társadalom, a kapitalizmus, a pénz uralmának ideje nem kell, mert elmagányosodást hozott, a hagyományos közösségek felbomlását, a család széthullását és mindenféle devianciák elterjedését.

Ez a fajta elvi bizalmatlanság konkrét politikai bizalmatlanságokkal kapcsolódik össze. Nem vagyunk túl logikusak elvárásainkban, például gyakran hallani, ha valamilyen rettenetes politikai rendszerről szólnak a hírek, hogy „miért tűri ezt az Európai Unió vagy Amerika?” és aztán ugyanazok, akik azért hibáztatják az USA-t, mert nem avatkozik be itt vagy ott, ahol egy-egy helyi rezsim éppen népirtást hajt végre, globalizáció-ellenes jelszavak hangoztatásával elítélik az amerikai imperializmust, amely, úgymond „a világ csendőrének” képzeli magát. Emlékezzünk csak, volt olyan oktatásügyi vezető, aki azért kívánta az angol helyett egy másik nyelv oktatását általánossá tenni, hogy megtörje az „angol-amerikai nyelvi imperializmust”. Eltekintve attól, hogy az angol nemcsak egy a világ számtalan nyelvei közül, hanem a nemzetközi kommunikáció eszköze is, tehát a németek az olaszokkal, a kínaiak az indiaiakkal angolul társalognak, tárgyalnak és üzletelnek, hogy a tudomány nyelve az angol és mint ezt a pop-dalok sikere mutatja, a tömegkultúráé is, az angol nyelvi imperializmus elleni támadás fő oka a mögötte meghúzódó modernizáció-ellenesség.

A modernizációval kapcsolatban a technikai eredményeket senki nem vitatja, de az egységesülő, egyetlen földi állam létrehozásának irányába haladó fejlődés más eredményeit egyszerűen tudomásul sem vesszük, vagy ha tudunk is róluk, elutasítjuk. Érzelmeink azonban brutálisan megcsalnak bennünket. A helyzet valójában az, hogy soha a homo sapiens kétszázezer éves történelme során nem volt olyan jó embernek lenni, mint ma, és ezt kizárólag a kapitalizmusnak, a globalizációnak, a liberális demokráciának és a piacgazdaságnak köszönhetjük.

A szabadság fellazította az erkölcsöket? És a véres gyilkosságok korát szabadította a nyakunkra? Népirtások, terrorizmus, szexuális aberráció, emberölés itt, emberölés ott. Ide vezet, ha szakítunk a hagyományos értékekkel. 2000-ben csakugyan mintegy 310 ezer ember halt meg háborúkban, de 1 millió 260 ezren autó-balesetben és 815 ezren öngyilkosság következtében, az öregséget leszámítva összesen 56 millióan különböző, háborútól független okok miatt. (Hasonló arányokat mutatnak korunk többi évének adatai is.) Amint ezt egy fiatal professzor, Yuval Noah Harari kimutatta a „Sapiens - az emberiség rövid története” című izgalmas könyvében, a középkori Európa decentralizált királyságaiban százezer ember közül évente negyvenen haltak meg gyilkosság vagy más erőszak következtében, ma ez az szám világátlagban mindössze 9, és pusztán amiatt ilyen magas, mert néhány elmaradott országban, Szomáliában vagy Kolumbiában, ahol gyenge a kapitalizmus és a civilizáció, még mindig az erőszak világa uralkodik.

Európa történelmében legutoljára a Római Birodalom idején volt tartós belső béke, azóta nincs olyan negyedszázad, amelyikben valamilyen pusztító háború ne tombolt volna kontinensünkön, kivéve azt a kort, az 1945 utáni időket, amelyiket az Amerikai Egyesült Államokból ide exportált globalizmus jellemez. Ráadásul a béke, ami régebben legfeljebb egy kevésbé vitézi periódus volt életünkben, ma a szuperbiznisz maga, a bizniszek biznisze, mert ellentétben a régi időkkel, amikor egyik király a másik rovására kívánt háború segítségével meggazdagodni, ma a vezető politikusok az együttműködésből (például a kereskedelemből) húzzák a legtöbb hasznot.

A világ, mint Harari professzor írja, egyetlen ökológiai és történelmi szférává egyesül, és úgy tűnik, ez a folyamat megállíthatatlanul dübörög előre (legalábbis ezt reméljük). Az egyes nemzetek, népek, államok vezetőinek tehát nem az elzárkózás, a nemzeti különállás és függetlenség ilyen-olyan eszközökkel való kimunkálása a történelmi küldetése, hanem az, hogy úgy teremtsék meg a fősodorba való betagozódás lehetőségét, hogy közben megőrizzék saját értékeinket, hagyományainkat, kultúránkat, esetünkben hogy úgy legyünk európaiak és globalizált emberek, hogy ugyanakkor magunkkal vigyük az új világba a magyarságunkat is.

Az emberiség történelme tulajdonképpen két részre oszlik. Van egy előtörténet, őskorral, Egyiptommal, Rómával, Arthur királlyal és így tovább, és van az igazi, ami az ipari forradalomtól, a nemzetközi piac és a jogállami együttműködés kialakulásával kezdődött mintegy kétszázötven éve.

Az egyes országok még választhatnak: fordulhatnak az ezer gonddal megterhelt jövő irányába, vagy választhatják a tízezer gonddal terhelt múltat. Az utóbbi nem igényel bátorságot, tudást és felelősséget, és talán népszerűbb is, mint a globalizált, emberjogi, szabad világba való betagozódás, de az egyetlen igazi esélyünk.