Szegény Kosztolányi!

Amennyire tőlem telik, nyomon követtem Kosztolányi Dezső művei kritikai kiadásának szépen gyarapodó köteteit. „Befutott” irodalomtudósok és tehetséges fiatal kutatók összmunkájával egyre tisztultabb lett néhány általa magas színvonalon művelt műfaj, ráláttunk a helykeresés izgalmas éveire, miközben ismételten elámultunk nyelvének szépségén, kifejezőerején, pontosságán. Manapság, amikor nyelvünk veszélyeztetett állapota egyre nyilvánvalóbb, s ijedten tapasztaljuk fertőzöttsége rohamos terjedését, különösen nagy a jelentősége annak az írónak, aki elvszerűen küzdött a magyar nyelv – s vele természetesen a nemzettudat – tisztaságáért. A nagy, elkötelezett nyelvvédők egyikeként írta ilyen tárgyú cikkeit, glosszáit, melyek napjainkban legalább olyan időszerűek, mint születésük idején.

Előrelátóan üresen hagytam könyvespolcomon némi helyet a következő kötetek számára. Most e luk szemrehányóan tekint rám, egyelőre aligha kerül sor betöltésére: a kritikai kiadás a dolgok jelenlegi állása szerint nem kap támogatást. Tevékenysége megbízható ismeretére úgy látszik, nincs szükség.

Nem kommentálnám a történteket, ki-ki levonhatja belőlük a megfelelő következtetéseket. Kicsit – talán nem is kicsit – elgondolkodtató, mire jut támogatásokból, és mire nem. Ki bulizza ki magának a pénzeket, s kinek nincs erre módja. Kit ítélnek népszerű szerzőnek, s kit nem. Azért azon érdemes eltűnődni, miért nem kell nekünk Babits és Kosztolányi és sok mindenki más, akiktől tanulni, szellemiekben gyarapodni lehetne. Persze ez a szellemi gyarapodás nem mindenkinek érdeke, sőt, vannak, akik a „lebutítás” lelkes szószólói és megvalósítói.

Név szerint kellene vállalniuk a felelősséget, akik kitörlik a támogatási listáról Babits és Kosztolányi kritikai kiadását. Kik veszik a bátorságot maguknak, hogy ilyen kardinális kérdésekben döntéseket hozzanak és befejezzék a Nyugat-kutatás utánpótlását? Amiben szerepel a „nyugat”, eleve üldözendő és ártalmas?

Közzé kellene tenni, mit és mennyivel támogatnak a döntnökök. Egy folyóirat legújabb számát lapozgatva fiam homéri röhejre fakadt: „Ez kit érdekel?” – kérdezte csodálkozva. Egyedi téma, gondolom nyolc-tíz embert. „Akkor mi a haszna?”…

Az irodalomhoz, a múlthoz nyilván nem helyes, nem is szabad haszonelvű szempontok alapján közelíteni. Holnapra nem térül meg. Távlatokban szemlélve azonban sok nyereséget hozhat, olyan értékekkel gazdagíthat, amelyek szervesen hozzátartoznak egy nemzet erőforrásaihoz, melyekből mindig meríthetünk.

Sok elkötelezett, kiváló tudós – legutóbb éppen Bárdos László – halálával, mintha végképp megfeneklene az Ady-kritikai kiadás. Hatalmas veszteség, hisz vele indul a modern magyar irodalom. Szegedy-Maszák Mihály – kinek elvesztése a magyar irodalmi életre mért súlyos csapás –, és Veres András fáradságos munkával hozzáértőket verbuvált össze, hogy tisztult, időszerű képét rajzolják a múlt század nagy írójának, Kosztolányi Dezsőnek. Erre ne lenne szükségünk, amikor mindent meg kellene tennünk gondolkodásunk épségéért, nyelvünk tisztaságáért? Szerencselovagok vághatnak zsebre milliárdokat protekcióval, gyanús üzelmeikkel, miközben Kosztolányira és egyéb fontos kulturális kiadványokra nincs forrás?

Nehéz ebbe belenyugodni. Remélem, akiknek módjában áll, ők sem nyugszanak bele…

Szerző
Rónay László irodalomtörténész

Boltzár csakazértis?

Van valami megmosolyogni való abban, ahogyan a KDNP, mint egy imamalmot hajtja a kereskedelmi dolgozók szabad vasárnaphoz való jogát, de aggodalomra is okot ad a kitartása. Semjén Zsolt, az alig észrevehető kisebbik kormánypárt elnöke nemcsak a magyar lakosság legalább kétharmada által szívből utált vasárnapi boltzár visszaállítását célozta meg, hanem ki is terjesztené azt. Hogy kikre, mely ágazatokra, azt nem árulta el a kormánylapnak adott interjúban, de ez is elég, hogy belegondoljunk, milyen belharcok dúlhatnak kormányéknál. Előbb-utóbb kiderül majd, hogy a KDNP csak kitűnni akar ezzel az akcióval a szürkeségből, vagy lobbicsoportok igyekszenek ily módon érvényesíteni akaratukat. Mert csak úgy nem beszél a levegőbe és nem megy neki erőből kormányának egy miniszterelnök-helyettes.

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter visszautasította Semjén felvetését, és a személyeskedését, miután a KDNP-s politikus kritizálta a gazdasági tárcát, hogy az sose állt szívvel a vasárnapi boltbezárások ügye mellé. A miniszter a Hír Tv-ben egyértelművé tette: "hoztunk egy döntést, elfogadtuk az emberek álláspontját, az elsöprő többség úgy gondolja, hogy a vasárnapi nyitva tartásra szükség van, ennek érdekében egy parlamenti jogszabály-módosítás történt, én azt gondolom, hogy nincs arra szükség, hogy bármiféle felülvizsgálata most ennek a döntésnek megtörténjen".

A döntésben persze közrejátszott egy sikeresnek ígérkező népszavazási kezdeményezés a boltok szabad nyitva tartásáért, no és az, hogy ezzel könnyen súlytalanná vált volna a kvótareferendum, amit a kormány élet-halál kérdésnek tekint.

A mosolygás mellett az aggodalom annak szól, hogy a kiskereskedelem berkeiben már hónapok óta tudott, valami készül. A találgatások a vasárnapi déli zárástól a büntetőadókig terjednek és a kormány heves tiltakozása csak úgy lenne hiteles, ha nem volna ellenpélda. Orbán Viktor 2011 májusában a KDNP akkori próbálkozásáról még azt mondta: "Amint meg lehet majd élni heti önnapi munkából, akkor én is azok közé tartozom majd, akik támogatni fogják a vasárnapi zárva tartást."

Kérdés: 2015-ben a többségnek meg lehetett-e élni öt napi munkából?

Szerző

Kleptokrácia

Szinte észrevétlen jutottunk el a demokráciától a kleptokráciáig. Mára az állami korrupciónak arra a szintjére „fejlődtünk”, amikor már nem szégyen, egyenesen dicsőség a lopás. Amikor a kormány szívének oly kedves rektor a világ legtermészetesebb dolgaként vágja a képünkbe: vegyük tudomásul, a kormányzó hatalom korrupt tagjai nem bűnözők. Ők csupán megvalósítják azt, ami a hatalom lényege.

Nem volt fülünk a hallásra, szemünk a látásra, amikor az első Orbán-kormány kismacskaként a körmeit köszörülte a frissiben felépített demokráciánk falán. Jópofa beszólásnak gondoltuk, amikor nyilvánosságra került a tokaji „nem taggyűlés taggyűlésen” a miniszterelnök intelme: ne a felesége és szőlősgazda társai nyerjék a legtöbbet a meghirdetett állami támogatásokból. Akkor még volt valami eredendő szemérem a fideszes pártelnökben, még úgy érezte, az emberi és a politikai tisztesség valahol ikertestvérek. Óvatosabban kotorászott akkoriban még az állami zsebekben a Simicska-klán is, ha kivettek a közös bukszából, igyekeztek eltüntetni a nyomokat. Persze kiderült Josif Tot meg Kaya Ibrahim ügye, felháborodtunk a „hosszú bitek éjszakáján”… Volt is belőle botrány, és a kormány megbukott.

Aztán jött nyolc esztendő ellenzékben, és kijárta a Fidesz a kleptokrácia esti iskoláját. A 2010-ben megszerzett teljhatalom értelmetlenné tette a szemérmes óvatosságot, már nem kell a lopások nyomait elkaparni. Nem volt szükség többé fehér kesztyűre az állami pénzek és az uniós támogatások tolvajainak, biztosak lehettek abban, nem fogja senki az „ujjlenyomataikat” keresgélni.

Nyugodtan alszanak a rájuk bízott település, vagy kerület ingatlanjaival bizniszelő polgármesterek; a rendőrök és az ügyészek zavartan félrenéznek, ha olyasmit látnak, amit nem kellene. Uli-buli pályázatokon lehet testre szabottan százmilliókat lenyúlni, fals számlákkal igazolni teljesítéseket és cseppet sem szégyenkezve „matekozni”, kinek mennyi jár a visszaosztáskor. Büntetlenül lehet roma felzárkózásra adott milliárdokat elkölteni és elbújni a felelősségre vonás elől.

Szent István örökösei vagyunk, mondják ilyentájt az ünnepi szónokok, és körbehordják a Szent Jobbot. Első királyunk levágatta a tolvajok kezét. Ha rajta múlna, ma a félkarúak országa volnánk.

Szerző