Amennyire tőlem telik, nyomon követtem Kosztolányi Dezső művei kritikai kiadásának szépen gyarapodó köteteit. „Befutott” irodalomtudósok és tehetséges fiatal kutatók összmunkájával egyre tisztultabb lett néhány általa magas színvonalon művelt műfaj, ráláttunk a helykeresés izgalmas éveire, miközben ismételten elámultunk nyelvének szépségén, kifejezőerején, pontosságán. Manapság, amikor nyelvünk veszélyeztetett állapota egyre nyilvánvalóbb, s ijedten tapasztaljuk fertőzöttsége rohamos terjedését, különösen nagy a jelentősége annak az írónak, aki elvszerűen küzdött a magyar nyelv – s vele természetesen a nemzettudat – tisztaságáért. A nagy, elkötelezett nyelvvédők egyikeként írta ilyen tárgyú cikkeit, glosszáit, melyek napjainkban legalább olyan időszerűek, mint születésük idején.
Előrelátóan üresen hagytam könyvespolcomon némi helyet a következő kötetek számára. Most e luk szemrehányóan tekint rám, egyelőre aligha kerül sor betöltésére: a kritikai kiadás a dolgok jelenlegi állása szerint nem kap támogatást. Tevékenysége megbízható ismeretére úgy látszik, nincs szükség.
Nem kommentálnám a történteket, ki-ki levonhatja belőlük a megfelelő következtetéseket. Kicsit – talán nem is kicsit – elgondolkodtató, mire jut támogatásokból, és mire nem. Ki bulizza ki magának a pénzeket, s kinek nincs erre módja. Kit ítélnek népszerű szerzőnek, s kit nem. Azért azon érdemes eltűnődni, miért nem kell nekünk Babits és Kosztolányi és sok mindenki más, akiktől tanulni, szellemiekben gyarapodni lehetne. Persze ez a szellemi gyarapodás nem mindenkinek érdeke, sőt, vannak, akik a „lebutítás” lelkes szószólói és megvalósítói.
Név szerint kellene vállalniuk a felelősséget, akik kitörlik a támogatási listáról Babits és Kosztolányi kritikai kiadását. Kik veszik a bátorságot maguknak, hogy ilyen kardinális kérdésekben döntéseket hozzanak és befejezzék a Nyugat-kutatás utánpótlását? Amiben szerepel a „nyugat”, eleve üldözendő és ártalmas?
Közzé kellene tenni, mit és mennyivel támogatnak a döntnökök. Egy folyóirat legújabb számát lapozgatva fiam homéri röhejre fakadt: „Ez kit érdekel?” – kérdezte csodálkozva. Egyedi téma, gondolom nyolc-tíz embert. „Akkor mi a haszna?”…
Az irodalomhoz, a múlthoz nyilván nem helyes, nem is szabad haszonelvű szempontok alapján közelíteni. Holnapra nem térül meg. Távlatokban szemlélve azonban sok nyereséget hozhat, olyan értékekkel gazdagíthat, amelyek szervesen hozzátartoznak egy nemzet erőforrásaihoz, melyekből mindig meríthetünk.
Sok elkötelezett, kiváló tudós – legutóbb éppen Bárdos László – halálával, mintha végképp megfeneklene az Ady-kritikai kiadás. Hatalmas veszteség, hisz vele indul a modern magyar irodalom. Szegedy-Maszák Mihály – kinek elvesztése a magyar irodalmi életre mért súlyos csapás –, és Veres András fáradságos munkával hozzáértőket verbuvált össze, hogy tisztult, időszerű képét rajzolják a múlt század nagy írójának, Kosztolányi Dezsőnek. Erre ne lenne szükségünk, amikor mindent meg kellene tennünk gondolkodásunk épségéért, nyelvünk tisztaságáért? Szerencselovagok vághatnak zsebre milliárdokat protekcióval, gyanús üzelmeikkel, miközben Kosztolányira és egyéb fontos kulturális kiadványokra nincs forrás?
Nehéz ebbe belenyugodni. Remélem, akiknek módjában áll, ők sem nyugszanak bele…
