A Függöny fel!... című kötet címlapján Szakonyi Károly kalapban, jellegzetes szakállával és mosolyával tekint az olvasóra. Már ettől a képtől kedve támad az embernek kézbe venni a könyvet, hiszen az író tekintetéből sugárzik a nyitottság, a harmónia, de benne van a kíváncsiság is. Aztán a könyv végére bekerült egy másik kép is a kötetbe, egy jóval korábban készült fekete-fehér fotó. Szereplői egy nő és egy férfi. Domján Edit és a pályakezdő, még szakáll nélküli, láthatóan igencsak elfogódott Szakonyi Károly. A képet 1963 decemberében készítette a Hungária Kávéházban az Életem, Zsóka című Szakonyi-darab premierje előtt Koncz Zsuzsa, aki sajnos már nincs közöttünk, csakúgy, mint Domján Edit. Szakonyi leírja a könyvben, miként találkozott először Domján Edittel. A Nemzeti Színház dramaturgjával, Osváth Bélával volt éppen, amikor megtörtént az első találkozás, de érdemes idézni a szerzőt: „Amint megpillantottam a téren, megdobbant a szívem, Domján szemtől szemben! Ráadásul Osváth megállította és bemutatott neki – Editke, ez a fiú darabot ír magának! - Domján elmosolyodott, szép szemét rám emelte és csak annyit mondott azzal a bájos, kissé elnyújtott, búgó hangján: - Igazán? - Ahogy ott állt előttem, áradt belőle a nőiség forrósága, olyan volt méltóságában, mint egy indiai hercegnő.”
Szakonyi szavai őszinték, talán szerelmi vallomásként is felfoghatók. De aztán kapcsolatuk megmaradt munkakapcsolatnak, Szakonyi a kötetben egyáltalán nem tagadja, hogy mindig is érzékenyen hatottak rá a nők, (Hatszor nősült). Visszatérve első darabjához, az Életem, Zsókához, a próbák elkezdése után egyszer csak behívatták a szerzőt és közölték vele, hogy felsőbb utasításra felfüggesztik a próbákat a Nemzetiben. Ne feledjük, 1963 őszén történt mindez. Kiderült, nem nézték jó szemmel, hogy a darabban egy minisztériumi főtisztviselő az öngyilkosságot választja. A Nemzeti akkori vezetői, közöttük Major Tamás igyekezett meggyőzni az írót, válasszon más megoldást, például az ominózus szereplő kapjon szívinfarktust, de Szakonyi nem engedett. „Sok mindenben engedtem az életben, főleg nőügyekben, de amit megírtam és igaznak tartottam, abból soha.” Odáig ment, hogy levelet írt az ügyben, ami gondolom, a hatvanas években különösen ritka és nagy dolognak számított.
Az ismeretlen címzettnek szóló, most a kötetben teljes egészében közzétett levél befejezése így hangzik: „az író dolga az, hogy írjon. Semmi más. Hogy aztán mi lesz a munkája sorsa, az – mint láthatjuk - nem tőle függ. Az írónak ragaszkodnia kell ahhoz, amit hite szerint leírt. Mihez is ragaszkodhatna máshoz e világon? Nyugalmat szeretnék a munkámhoz, mert az agresszió és a zavargások megbénítanak.” Aztán elképzelhető, hogy a levél hatására, a szerző sem tudja biztosan, mégis folytathatták a próbákat az eredeti dramaturgia szerint. Be is mutatták Szakonyi első drámáját, ami nagy siker lett. Sokáig műsoron volt. Közvetítette a rádió és az akkor újdonságnak számító televízió. És ha már televízió, akkor térjünk rá egy kicsit az Adáshibára, ami a drámaíró legismertebb és legtöbbet játszott darabja és központi szerepet játszik benne a televízió. Az Adáshibát Szakonyi a Vígszínház megrendelésére írta. A kötetből kiderül, hogy a nagymarosi alkotóházban született, mindössze nyolc nap alatt. Az alcíme is beszédes: „Keserű komédia, történik napjainkban, sajnos”. A főszereplők pedig egy család tagjai, akik nézik a tévét.
A darab címébe aztán a rendező, a Vígszínház akkori igazgatója, Várkonyi Zoltán is besegített. Az ősbemutatón, melyet 1970. május 23-án tartottak a Pesti Színházban, olyan legendás színészek játszottak, mint Páger Antal, vagy Bulla Elma. Szakonyi ebben az új könyvében is bebizonyítja, mennyire könnyed eleganciával képes történetet mesélni. Megtudhatjuk például, hogyan zajlottak a próbák, miként jött létre aztán az óriási sikert hozó darab premierje. Az Adáshiba később elindult hódító útjára és nagyon sokfelé műsorra tűzték a világban.
Erről is beszél bőven Szakonyi. A moszkvai, a párizsi és a többi bemutató egészen izgalmas kulisszái bontakoznak ki a kötetben. Az Adáshiba azért is nagyon fontos és különleges darab, mert a mai napig érvényes, mostanában is gyakran műsorra tűzik sokfelé, annak ellenére, hogy ma már talán egészen mást jelent a televízió, mint akkor, amikor a mű született. Ám az emberi és családi viszonyok, konfliktusok, problémák, amiről a televízió nézés kapcsán Szakonyi közeli képet mutat, mit sem változtak, sőt.
A kötet végén Lengyel György rendező, Szakonyi Károly meghatározó alkotótársa írásában úgy fogalmaz, a jóság az embertársai iránt érzett szeretet és megértés, az értük érzett aggódás és felelősség, valamint a jóságba vetett őszinte hit Szakonyi egyik alaptulajdonsága. És azt hiszem, Lengyel Györgynek mélyen igaza van. Erről, akik elolvassák az új kötetet, könnyen megbizonyosodhatnak.
És ha már fotóval kezdtük, fejezzük is be egy másik fotóval.
A kötet belső borítóján lévő fekete-fehér képet Szakonyi Gergely, az író fia készítette az 1990-es évek elején. Szakonyi kigombolt világos ingben a már emlegetett nyitottságot és szellemi eleganciát sugárzóan néz ránk. Ha az ember Szakonyira tekint, jóleső érzése támad. Az író derűje, szelíd, mégis hangsúlyos jelenléte színházi életünkben ad még némi reményt ebben a csatázó, intrikákkal teli világunkban.
Legyen még sokáig közöttünk!