Az ember azt gondolta volna, hogy a nyár majd megkönnyebbülést hoz, végülis a szabadságok évszaka, meg ott az olimpia – amit a köztelevízió a politikai üzenetek és hazafias reklámok közötti időben közvetített -, de nem így történt. Nemcsak az októberi népszavazás kormánykampánya folyik, hanem a politikusok közben különös üzeneteket is megfogalmaznak, és úgy fest, senki sincs a környezetükben, aki felhívná a figyelmet, hogy pontosan miket is mondanak.
Kezdődött az olimpiával. A miniszterelnök sajátosan értelmezte a magyar szereplést, elégedett volt természetesen, hiszen a sport stratégiai ágazat (ez azt jelent, gondolom, hogy további pénzek mennek stadionépítésre), ám azért nem teljesen. A férfiak, mondta, valahogy nem teljesítettek jól, valami gond van tehát velünk. Arról persze elfelejtett beszélni, hogy számos sportágban össznépileg rosszul teljesítettünk, de hát ezeken az apróságokon manapság átsiklik a politikai vezetés. Aztán valahogy sikerült ennél sokkal szerencsétlenebb dolgot is mondania, miszerint „nyolcszor vertük meg a világot”, ami hát nyilván nem igaz, másrészt ez azt jelentené, hogy a többi versenyszámban pedig bennünket vert meg a világ, ami azért már nem olyan jó arány. Mindebből persze kiderül, hogy a miniszterelnöknek a sport csakugyan fontos, fontosabb, mint sok más sorskérdés, szokták ilyenkor emlegetni az oktatást és az egészségügyet, amivel ő nem szeret foglalkozni.
„Jobb olimpiát fogunk rendezni, mint a brazilok” – ezt pedig egy magyar sportvezető állította, miközben még az sem biztos, hogy mi egyáltalán fogunk olimpiát rendezni, de a kormányoldalon most éppen nagy az optimizmus annak ellenére, hogy a világsajtóban – ha ezt olvasnák – már megjelentek arra utaló jelek, hogy nem Budapest az első számú jelölt. De ha nem kapjuk meg a lehetőséget, feltételezem, hogy erre is van már forgatókönyv: lehet majd hivatkozni arra, hogy megint elnyomnak bennünket a nagy nemzetállamok.
Pedig világnemzet vagyunk. Ezt Semjén Zsolt állította, aki nem akart lemaradni a nagy mondások versenyében. És meg is indokolta: „ez azt jelenti, hogy a világ sok helyén élnek magyarok”. Érdekes indoklás, mert ilyen alapon szinte valamennyi nemzet állíthatna ilyesmit magáról, a törököktől kezdve a libanoniakig, csak éppen az ő vezetőiknek nem jut eszébe. És Semjén Zsolt még hozzátette: „ez főleg a nemzeti tragédiák következménye”. Azért megkérdeztem volna tőle, hogy a manapság emelkedő számban külföldön dolgozó magyarok is valamiféle nemzeti tragédia miatt választják a távollétet?
És még nem volt vége a nagy mondásoknak. Következett Áder János augusztus 20-án, és feltehetően ő mondta a legnagyobbakat, de hát azért ő a köztársasági elnök, hogy a legnagyobbakat mondja. „Nálunk senki sem tudja jobban, milyen a balsors. A századok megpróbáltak minket, és hány, de hány nép nem állta ki a hasonló próbákat: elmaradtak mögöttünk a történelem országútján. Bennünk volt annyi tehetség, küzdeni tudás, kitartás, hit és szorgalom, hogy bárhonnan visszakapaszkodjunk, hogy újra önmagunk lehessünk.”
Vajon mire gondolt Áder? A finneket, az íreket, a dánokat, a lengyeleket (nem is beszélve a zsidó népről) nem érte legalább akkora balsors, mint a magyarokat? Hogyan lehet ezt összehasonlítani? Van a balsorsnak mértéke, miszerint mi, magyarok ebben vezetünk? És vajon mely országok maradtak el mögöttünk a történelem országútján?
Talán körül kellett volna nézni alaposan a történelem országútján. Ha egyáltalán van ilyen.
