Előfizetés

Visegrádi királyok

A visegrádi országok együttműködése egy középkori megállapodás apropóján jött létre. Történt ugyanis, hogy 1335-ben Károly Róbert javaslatára hármas „csúcsot” tartottak III. Kázmér lengyel, és Luxemburgi János cseh királlyal azzal a céllal, hogy gazdasági-politikai együttműködésben állapodjanak meg Bécs árumegállító joga ellenében. Ezen államok felismerték, összefogással komoly célokat is megvalósíthatnak.

Tegyük fel, hogy Mikszáth Kálmán Új Zrínyiászában felvázolt ötlete valóra válna, s ha nem is Zrínyi, de Károly Róbert feltámadna, s tanulmányozhatná a mai politikai viszonyokat. Felettébb meglepődne azon, mennyire átalakult a régió országainak kapcsolata. Az osztrák fővárosban már nem állítják meg a magyar, lengyel, vagy cseh kereskedőket, nem rakatják ki árujukat, hogy aztán eladásra kényszerítsék őket. Sőt, az említett országok már egy közös Európa tagjai, ahol éppen garantált nemcsak a termékek, az áruk, hanem a személyek szabad mozgása, munkavállalása is. Elvileg ezek az országok ugyanazt akarják. Elvileg.

Károly Róbert büszkén láthatja, hogy a visegrádi együttműködés ma is működik, ráadásul nem is három, hanem Pozsonnyal kiegészülve négy résztvevővel. A V4-ek több közös fórumot tartanak, akár miniszteri, akár kormányfői szinten.

De vajon tényleg ilyen visegrádi együttműködést képzelt el az Anjou-ház királya? Akkor, a középkorban, épp az integrációra törekedtek, s el is érték céljukat, mert országaik gazdasága korábban sosem látott virágzásnak indult. Most azonban a nemzetközi sajtóban olyan országoknak nevezik a V4-eket, amelyek mindenre nemet mondanak, s éppen saját elszigetelődésüket idézhetik elő. Most ugyanis egyetlen kérdésben értenek egyet maradéktalanul: nem akarnak menekülteket a területükön látni. Ez csak ideiglenes érdekszövetség, amit az is bizonyít, hogy Varsó mindeközben a „weimari háromszögre” is kacsint, szüksége van más államok támogatására is a veszélyes ukrán helyzet miatt, Prága pedig még szorosabb együttműködésre törekszik Németországgal.

Ha Károly Róbert látja azt, mivé lett a közép-európai együttműködés, arra gondol: annak idején bölcsebb lett volna más európai királyokat is meghívni Visegrádba…

Ködbe vesző múlt

1942-ben vásárolta meg harcias nagyanyám a szárszói nyaralót. Az Ady Endre utcát akkor Posta utcának nevezték. A mienk a 26-os számú ház volt. Azóta két új csodapalota emelkedett garázzsal. Az utcában nem volt világítás, ha vihar jött, kísérteties sötétség támadt. Elvonulása után tocsogtunk a sárban, csak a főutcát aszfaltozták. Sorban álltak a tejivónál, frissen fejt tejet mértek kannákba, frissen sült kenyér és kalács illata töltötte be a teret, amelyet egy falatozó-borozó tett még hívogatóbbá. Pörkölt illata úszott, fröccs mellett kártyáztak a helybeliek, nagyokat üvöltve partnerük hibája után.

Kicsit följebb a „fűszeres-boltban” vásároltunk. Ebédidőben bezárt, a házaspár fürdeni indult. Aligha voltak ősszárszóiak, azok nagyon ritkán fürdenek a Balatonban. Élnek a tóból, nem vele élnek.

Fel-feltűnt a tanító úr két csodaszép lányával. Egyikükkel később az egyetemen beszélgettem, ő volt a tanszéki titkár, ha elé járultam, enyhült a szigora. A tanító úr ismerte József Attilát és a nővéreit. Kicsit legendásan számolt be a költő temetéséről, megtréfálta az emlékezete. József Attilát valójában a kerítés mellett helyezték örök nyugalomra – ez a megfogalmazás ugyan nem pontos, hiszen többször is újratemették Pesten –, ahogy az öngyilkosokat szokták. Néhány barátja érkezett a szertartásra, köztük Németh Andor, első életrajzának írója.

A gyerekek Vári bácsit lesték. Fagylaltos ládát erősített a kerékpárjára, abból árusította a vaníliát és a csokoládét. Ennyi volt a választék, több nem is kellett. Akkor még senki sem vágyott a fagylalt különlegességekre. Amikor a háború után bevezették a forintot, 50 fillér volt egy gombóc ára. Szárszó nevezetessége volt még a bolond – minden falunak volt egy bolondja –, furcsa lánc zörgött a nyakában, alamizsnáért nyújtotta a tenyerét, szerette a fagylaltot. Ő vitte József Attila halálhírét a nővéreihez, akik nyáron a tó felőli részen, ősztől a mai emlékházban éltek.

Az állomás akkor csak egyetlen vonatot tudott fogadni. Ha tehervonat állt be, és föl-alá rakodtak, hosszú ideig szünetelt az átjárás. A füstös váróteremben Magyarország hatalmas térképe függött a falon, azzal takarták le a költő holttestét.

A nyaralónk után még egy ház állt, utána kezdődött a „kis erdő”. Valójában nem erdő volt, inkább gondozatlan fák együttese. A sínek mentén szabad tér volt, ott fociztunk, fejeltünk. A síneken átmászva ötven lépés után már föltűnt a nádas, kis résén kellett átgázolni, s már elénk tárult a tó teljes pompájában. Reggelenként ott mosdottunk, Szárszó nem volt csatornázva, a vizet kútból emeltük ki vödörrel. Köpenyünket egy öreg fára akasztottuk, 17-18 fokos vízben is lelkesen mosakodtunk, mit sem törődve a piócákkal, melyek szép számban úszkáltak a sekély vízben.

Szemben a Sióhátnak nevezett emelkedő. A domboldalba barlangot fúrtak, s ha berepülést jelzett a rádió, oda húzódtunk. Onnan figyeltük a főváros felé húzó repülők tömegét, fehéren csillogtak a kék égbolton, mintha sirályok lettek volna. A rádió arról is beszámolt, hogy robbanó töltőtollakat dobtak le. Nem találtam egyet sem.

Fecskék hemperegtek a porban, vihar közeledett. A háztetőkön várakoztak, hogy messzi útra keljenek. Vadludak szálltak gyönyörű, nagy V-t formázva. Valamit mondtak is egymásnak repülés közben. Sajnos nem értettem a nyelvüket. Augusztusban már hangoltak a tücskök. Szép hangversenyt adtak, mégis szorongva hallgattam őket. Tudtam, hogy jön az iskola.

Ez a Szárszó eltűnt a múló időben. Én azonban őrzöm emlékeimben, mint életem felejthetetlen epizódját, amely telve volt kedvességgel, szeretettel.

Mentség és magyarázat

A lengyel tanárok egy csoportja nyílt levelet tett közzé azért, hogy tiltakozzon magasrangú lengyel politikusok nyilatkozatai miatt. Egy rendkívül különös problémáról van szó, hiszen éppen Lengyelország megtámadása miatt tört ki a második világháború, lengyelek ezrével áldozták életüket az antifasiszta harcban, nemcsak lengyel, hanem brit, amerikai és szovjet katonaként is. Elvileg, mint a szövetségi rendszer részese, Lengyelország a világháború győztes hatalmai közé tartozott – más kérdés, hogy később szinte teljesen ugyanaz a sors jutott osztályrészül a lengyeleknek, mint a világháborút a vesztes oldalon befejező magyaroknak, de ez egy másik történet. A lényeg, hogy a lengyelek jogosan büszkék arra az óriási áldozatra, amelyet a szabadság és a humanizmus oltárán hoztak.

A német megszállás idején lengyel emberek közül nagyon sokan megpróbálták védeni és menteni a zsidókat, sokszor életük kockáztatásával, ezt a vitathatatlan tényt az emberiség humanista része nem felejti. De az is tény, hogy a németekkel harcoló lengyel PiŁsudsky-kormány meglehetősen antiszemita volt, és számos alkalommal maguk a lengyelek hajtottak végre pogromokat. Gyakran hallottam lengyel barátaimtól, mikor szóba került, hogy 1944. nyarán a szovjet hadsereg megállt a Visztulánál és ölbe tett kézzel nézte végig, ahogy a nácik vérbe fojtják az angolbarát Varsói Felkelést, hogy „egy évvel korábban éppen ilyen közönnyel néztük végig mi is, a város lengyel lakossága, amint a nácik vérbe fojtják a varsói gettó szabadságharcát”. Ez az önkritikus hang nem leértékeli a lengyel teljesítményt, éppen ellenkezőleg, ez a hangvétel méltó a lengyel szabadságharcosok hősiességéhez és bátorságához. Az igazság eltagadása annak okoz kárt, aki eltagadja azt, az igazsággal való szembenézés pedig a felelősségteljes élethez vezető út első, nélkülözhetetlen lépése. Nem mentséget kell keresni, hanem őszintén meg kell magyarázni, mi és miért történt.

A lengyel tanárok egy része úgy érzi, a vezetőik most el kívánják tagadni az igazságot.

"A nevelés legfontosabb szempontjai az alapos tudás és tisztelet az emberek irányában. Ezek főleg a történelem, elsősorban is az olyan események tanításával alakíthatók, amelyek vízválasztót jelentenek az emberiség történetében, és hatással vannak a jelenre. A zsidó nép holokausztja ilyen esemény volt. Példa nélkül álló és tragikus esemény, amelynek bemutatása és oktatása gondos körültekintést és megfontoltságot igényel" – írja a lengyel pedagógusok nyílt levele. "Mi, tanárok, akik bizalmi állásban folytatjuk tevékenységünket, mélységes aggodalommal fogadtuk magas rangú állami tisztviselők kijelentéseit az ország történelmének háború alatti és utáni történéseiről."

Anna Zalewska művelődési miniszter egyik nyilvános megnyilvánulása során nem volt hajlandó világos választ adni arra a kérdésre, hogy kik voltak a zsidók elleni jedwabnei és kielcei pogromok elkövetői. Ezzel megkérdőjelezte a történészek és kutatók álláspontját, akik egyértelműen kimutatták lengyelek felelősségét ezekben az atrocitásokban. Ugyancsak elképesztőnek tartjuk Dr. Jarosław Szarek, a Nemzeti Emlékezet Intézete újonnan kinevezett igazgatójának nyilatkozatát. Véleménye szerint a jedwabnei gyilkosságért kizárólag a németek a felelősek. (Az intézmény kulcsszerepet igyekszik játszani a történelem oktatásában.)

"Tanárként igyekszünk tudásunkat csiszolni és pedagógiai készségünket szélesíteni a holokausztról szóló oktatás területén abból a célból, hogy diákjainkból Lengyelország, Európa és a világ öntudatos polgárait neveljük. Munkánk a világ számos oktatási intézményében és kutatóintézetében talált elismerésre. Ezért is hatott meglepőnek a Nemzeti Emlékezet Intézete elnökségére pályázó Dr. Marek Chrzanowski kijelentése, aki nyíltan beismerte, hogy a lengyel zsidók megsemmisítéséről csak hiányos tudással rendelkezik, és képtelen a témakör tanítására.

Úgy gondoljuk, hogy az ilyen és ehhez hasonló kijelentések a történelem manipulálására irányulnak. Nevelő tevékenységünkben azon felelősségérzet által vezérelve, hogy történelmileg pontos tudást közvetítsünk munkánkban, nincs kétségünk afelől, hogy a jedwabnei és kielcei gyilkosságokat lengyelek követték el. Tudatosan vállaljuk, hogy diákjainknak bemutatjuk nemzetünk történetének ezt a nehéz és fájdalmas fejezetét. Minden olyan cselekedetet ellenzünk, ami ellentmond a megalapozott tudásnak és nyilvánvalóan a történelmi tények eltorzítására törekszik. A tények iránti ragaszkodásra és tiszteletre hívunk fel, hogy az adott korszakról szóló kijelentéseket a megfontoltság vezérelje. A tudósok és tanárok szigorúan tudományos eredményeit illetve pedagógiai vívmányait tilos mellőzni.” (Bassa László fordítása, forrás: szombat.com)

Noha akadt nálunk is olyan kis létszámú tanárcsoport, amelyik megszólalt a tankönyveinkben olvasható történelemhamisítások miatt, nem emlékszem rá, hogy a befolyásos magyar pedagógus-szervezetek is tiltakoztak volna. Úgy képzelem, minden harcuk, amit nagyon helyesen a béremelésért és a jobb munkakörülményekért folytatnak, súlytalan és kisszerű lesz mindaddig, amíg nem követik lengyel kollégáik példáját. Talán attól félnek, elvesztik befolyásukat a pedagógusok körében?

Meglehet, igazuk van. De ez mentség.