Bernd Storck szövetségi kapitány a labdarúgók mérkőzésszámából fakadóan hiányzó lendületről, a kapuba visszatérő Gulácsi Péter helyenként veszélyesen támadó ellenfélről, az Olaszországban agyondicsért Nagy Ádám nyílt sisakos játékról beszélt a találkozó utáni értékelésében. Egy olyan párharc után, ahol nemcsak a végeredmény, hanem a mutatott magyar produktum is feledhető volt az amatőrökből álló együttes ellen.
Szakmailag feltétlenül megállja a helyét Storck nyilatkozata, mely szerint „néhány játékosnál hiányzott a ritmus, a szezon elején vagyunk”, baljós jövőképet vetít előre azonban, hogy a válogatottnál számításba vett focisták többsége az ősszel a klubokban nem feltétlenül kap intenzív meccsterhelést – lévén, hogy keveset, vagy nem a kellő színvonalon játszik majd. Már ha megkapja a bizalmat.
Bármi is történjen a magyar érdekeltségű csoportban eztán, az elhullajtott két pont nagyon fog hiányozni a végelszámolásnál. A komoly célokért küzdő válogatottak ismérve, hogy a pocsék napot kifogó társaságot az éppen „ügyeletes játékos” megmenti, ezúttal azonban nem volt, ki kimentse Magyarországot. Valami hiányzott.
Pedig az Eb-n már-már úgy tűnt, hogy a nemzeti tizenegy túllépett a saját árnyékán. Lehetséges, hogy mégsem? Most ismételten visszazuhanhatunk oda, ahol évtizedek óta dagonyázunk: jöhetnek a magyarázkodásnak tűnő megnyilatkozások, a bosszús legyintések... A kínlódás kezdete?
Ha mindenáron kapaszkodót szeretnénk keresni a feröeri pofon után, legfeljebb azt érdemes felidézni, hogy egy kör után éppen eggyel több pontunk van, mint a nyitányon Svájcban betliző Európa-bajnok riválisnak. Az is valami.
