Szombaton este véget ért a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál. A záróünnepségen vette át életműdíját Makk Károly Kossuth-díjas filmrendező, a hamarosan kilencvenegyedik születésnapját ünneplő legenda hatalmas tapsot kapott. Perceken keresztül állt a Művészetek Háza nagytermi közönsége, hogy állva tapsolja meg a Liliomfi és a Szerelem alkotóját.
A rendező zavarában a taps után, mint aki jól végezte dolgát, meghatódottan elindult elhagyni a színpadot. Már a tekintélyes függönyöknél járt, amikor Biró Tibor fesztiváligazgató és Kriza Ákos, Miskolc polgármestere udvarias emlékeztetésére visszasétált, hogy megköszönje az elismerést.
"Köszönöm azoknak, akik gondolnak arra, hogy életművek születhetnek és és arra, hogy mindaz, amely egy emberrel történhet, amíg ennyi filmet csinál, az széppel, jóval, bajjal és bánattal jár, de köszönöm az érzést is, amit ilyenkor kapok. Nem csak Önöktől, hanem mindazoktól a munkatársaimtól, akik ezeknek a filmeknek a készítésében részt vettek. Ezek közös teljesítmények: nem állnék itt, ha ezt a segítséget nem kaptam volna meg. Legvégén nem mentes az ember a hiúságtól, ezt a tapsot, amit kaptam, köszönöm szépen" - fogalmazott rövid beszédében.
Miskolcon, ahol mintegy huszonnégyezer néző mozizhatott ingyen tíz napon keresztül, egyéb díjakat is osztottak. A fődíjat, a Pressburger Imre-díjat Matthew Newton amerikai-ausztrál rendező A semmiből című drámája kapta. A játékfilm azt mutatja be, milyen nehéz hátrányos helyzetű fiataloknak megtalálni azt a különös valamit, amit a köznyelv csak az "amerikai álomkén" ismer.
Külföldi alkotóhoz vándorolt a fesztivál nagydíja, amelyet Martin Zandvliet dán rendező A homok alatt című alkotásának szavaztak meg. A zsűri úgy fogalmazott, a fiatal német hadifoglyok szerencsétlen sorsáról szóló produkció "egy eddig rejtve maradt történet a második világháború utáni Dániából, amelyben az elnyomott elnyomóvá válik." A film az este folyamán elnyerte a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűrijének díját, s a Nemzetközi Ökumenikus Zsűri elismerésével is gazdagodott.
Kiosztották a CineFest közönségdíját is, ezt Hajdu Szabolcs filmje, az állami támogatás hiányában szerény összegből készített Ernelláék Farkaséknál című alkotás kapta. Hajdu maga vette át az elismerést Karloy Varyban fődíjat nyert filmjéért, a közönség soraiban több stábtag jelen volt, mások mellett Török-Illyés Orsolya (az alkotó felesége), a film szereplője és producere, továbbá a Metropolitan Egyetem "filmoperatőr művész" mesterszakos hallgatóiból álló csapat néhány tagja.
Az iménti felsorolás is mutatja, milyen nehéz körülmények között készült (Hajduék lakásában) az Ernelláék Farkaséknál. Hajdu saját színdarabjának adaptációja ennek ellenére forradalmi munka. (Az égető társadalmi témákat körbejáró mű szeptember 29-től kerül a mozikba.)
Hiba lenne szó nélkül elmenni a CineFest utolsó néhány napja mellett. Pénteken mutatták be Tasnádi István forgatókönyvíró (Made in Hungaria, Terápia, Aranyélet) első rendezését, a természetesen saját forgatókönyvből készült Memo című produkciót. Nagy hajlandóság mutatkozott a másfél órás film megtekintésére: a vetítés előtt az Uránia teremhez vezető lépcsőn bejutásra várók tucatjainak izzadó teste lapult egymáshoz.
Az alkotás főszereplője egyetemi tanár, aki doktori értekezését a hipermnéziából írja, csakhogy az egyetem vezetőségét szabályosan taszítja a téma, mert az számukra túl bulváros. Nem telik sok bele, hogy az egyik kolléga találjon egy beteg férfit, akiről rögtön kiderül, hogy tényleg hipermnéziás. Itt van hát a nagy alkalom Lónyai számára, hogy vizsgálatok százait végezhesse el a férfin, akit az elme- és ideggyógyászatról hazavisz. Persze, a hitves biztatta azzal, hogy nyugodtan vigye haza a munkát, na de arra mégsem számított, hogy egy szemét elkendőző, fülét bedugaszoló klinikai esetnek minősített fickóval kell ezentúl együtt ebédelnie. Csak idővel derül ki, miért érdekli ennyire Lónyait éppen ez a tudományterület: édesapja emlékezetvesztésben szenved.
Tasnádi nyolcvanas években játszódó munkájának szívét a jól megírt, érdekes történet mellett Lengyel Tamás, Molnár Áron és Haumann Péter szolgáltatja. Lengyel alakítja a precíz oktatót, akiért oda vannak kolléganői, Molnár pedig remekel a beteg bőrében, akit orvosa úgy jellemez, mint olyasvalakit, akinek "agya egy nyílt seb." A Memo egyik alapvető humorforrása a félbolond apát alakító Haumann Péter, aki egyszerre teszi szerethetővé és szánni valóvá az öreget. Szó, mi szó: jó nézni azt, ahogyan hősünk heroikus küzdelmet folytat azért, hogy apjának visszahozza emlékeit, a beteg férfit pedig megajándékozza a felejtés örömével.
A fesztivál abszolút legerősebb munkája az Ez csak a világvége volt. Alkotója, a kanadai Xavier Dolan olyan fiatal filmes, akire tényleg megéri figyelni. Húszéves volt, amikor első nagyjátékfilmjét bemutatták a cannes-i fesztiválon, s azóta visszajár az A-kategóriás mustrára. Idén új filmjével például két különböző elismerést - köztük a zsűri díját - besöpört.
Meglepő címet kapott filmjének mindössze öt figurája van. Főszereplője egy harmincas író, aki egy évtizeddel távozása után, először tér haza családjához, azonban rossz hírt kellene közölnie velük. Aggodalommal vág neki az útnak, de otthon rendesen kitesznek magukért, hogy minden a legjobb legyen a tékozló fiú hazatérésekor. Csakhogy öt perc sem telik bele, hogy kipukkadjon a lufi, s magunkat a családi konfliktusok tűzvonalában találjuk.
Vannak itt visszafogott, de azért ijesztő jelenetek, ki nem mondott titkok, durva összekapások, egy szóval vastag családi dráma. Csakhogy mindez ízlésesen és rendkívül élvezhetően kerül terítékre, Dolan ugyanis módosította alapanyagának, Jean-Luc Lagarcenek a színművét, csökkentette egy-egy monológ hosszát, csorbította a teátrálisságot. Az erős rendezés képes volt néha szavak nélkül is döbbenetes alakításokat felszínre hozni: az anyát alakító Nathalie Baye, az idősebb testvérként Vincent Cassel, a törékeny, elnyomott feleségét alakító Marion Cotillard és a boldogtalan húgként megjelenő Léa Seydoux megrendítően szép alakítást nyújt. A kamera jórészt végig az arcukat pásztázza, úgy, ahogyan a főszereplőt alakító Gaspard Ulliel láthatja őket.
Elég bizarr, mégis érdekes darab volt az Elle, Paul Verhoeven filmje. Miskolc zárófilmje egy olyan nőről szól, akihez betörnek, majd saját konyhája parkettáján megerőszakolják. A csavar csak akkor jön, amikor kiderül, a nő kifejezetten élvezte a dolgot, na meg akkor, amikor világossá válik, hogy higgadt férjnek tűnő szomszédja az, aki símaszkban betör hozzá.
A zavarba ejtő témát zavarba ejtően megközelítő film nagyon igényes, de talán a thriller zsánerével dolgozó munka korántsem lenne ilyen ütős, ha címszerepében nem az európai film egyik legjobb színésznője lenne. Isabelle Huppert számára a videojáték-gyártó céget vezető, a szakmai siker mellett csak agyonplasztikázott, férfibolond anyát és egy tömeggyilkos apát felmutatni tudó nő egy újabb érdekes karakter a sok merész, bonyolult szerepe közül. Mit sem halványuló vonzerejének bizonyítéka pedig a témához mérten ízléses szexjelenetei mellett az, hogy hatvankét évesen egy negyvennyolc éves nőt alakított.
