Örkény Színház;Katona József Színházban;szabadegyetem;színházak éjszakája;A nagy tapsrend;

2016-09-18 19:32:00

Színházak Éjszakája - A tapsrend is kompozíció

A Katona József Színházban A nagy tapsrenddel várták a színházi éjszakázókat, ennek keretében valamennyi előadásuk tapsrendjét egymás után lejátszották. Az Örkény Színházban az Örkény Szabadegyetemen pedig színészek adtak elő.

Valószínű, hogy furcsán néztek a színészek először a Katona József Színházban arra, aki kitalálta, hogy a Színházak Éjszakáján játsszák el valamennyi előadásuk tapsrendjét. Az ötlet először valóban furcsának tűnik, csakhogy miután megnéztük a csaknem egy órás A nagy tapsrend című „produkciót” szombat este főműsor időben, nyugodtan állíthatjuk, újra sokat tanultunk a színházról.

Kocsis Gergely az Oszlopos Simeon című előadásban megszokott jelmezében köszöntötte a közönséget, megnyugtatott mindenkit: „csaknem egy órán át önök bizony tapsolni fognak”. Nem tréfa, jönnek a tapsrendek egymásután. Hát igen, ilyen még nem volt, csak a tapsrend, semmi más. Mi lesz, ebből, gondolhattuk....Aztán rögtön az Oszlopos Simeonnál kiderült, hogy történelmi pillanat részesei lehetünk, mivel Szacsvay László, aki szerepe szerint az előadás elején csupán néhány percre tűnik fel, még egy tapsrendben sem vett részt, pedig már legalább harminc alkalommal műsoron volt a darab. A színész ugyanis nem várta meg egyetlen egyszer sem a tapsrendet, még a premieren sem.

Most viszont itt volt, így járt neki az ováció. Mondhatjuk felütésnek nem volt rossz. De az ötlet ezután sem fáradt el, nem vált az este monotonná, hiszen általában az előadások utolsó képét is eljátszották, és ebből bontakozott ki aztán az adott produkció tapsrendje. Tanulságos volt látni, hogy mondjuk Máté Gábor, Zsámbéki Gábor, Gothár Péter, vagy éppen Ascher Tamás miként fejez be egy előadást, milyen eszközöket használ, zenét, mozgóképet, vagy éppen táncot.

Épp arra gondoltam, hogy Ascher Tamásról az a hír járja, hogy ő bizony a tapsrendet is ugyanolyan aprólékosan, akkurátusan rendezi meg, mint magát az előadást. Aztán sokunk meglepetésre Ascher személyesen is megjelent a Sirály tapsrendjénél a nézőtéren. Megnézte a tapsrendet, majd elkezdte átrendezni, pörgősebbé tenni. „Közös akarattal, közös lendülettel fejezzük be. A tapsrend ugyanúgy kompozíció, mint az előadás” – hangzott a bölcs instrukció.

És valóban, Ascher néhány mondatára valódi kompozícióvá vált a Sirály tapsrendje. Ráadásul a rendező arra kérte nem éppen finoman színészeit, hogy ne cammogva érkezzenek a tapsrendbe megszokott helyükre, hanem gyors léptekkel. Ötvös András ezt olyannyira komolyan vette, hogy valósággal bevágtatott a színpadra, ő állt középen, hozzá kellett igazodniuk a többieknek.

Aztán még kipróbálták azt is, hogy az ismert koreográfus, rendező Nagy József előadásainál milyen a meghajlás. Ott a színészek a meghajlásnál a kezüket is felemelik, a látvány arra hasonlít, mint amikor egy futballcsapat megköszöni a közönség tapsát. Érdekes volt látni, hogy a Katona József Színház színészei meghajlásnál is mennyire fegyelmezett csapatként működnek. Senki sem játssza le a másikat a tapsnál, nincs túlzás, egyénieskedés. Persze voltak még megható, egészen különleges pillanatai A nagy tapsrendnek, például amikor a Kurázsi mama és gyermekei című előadásban a Kurázsi mamát alakító Fullajtár Andrea meghajolt, arcán az a feszültség látszott, mintha lejátszotta volna az egész előadást.

Aztán az igazán nagy meglepetés: betegsége után Kulka János visszatérése a színpadra. Kulka mindegyik korábban általa játszott előadásnak a tapsrendjében részt vett, sőt az egyikben még táncolt is. Úgy tért vissza, azzal az eleganciával, tartással, amit tőle megszokhattunk. A közönség kitörő tapssal fogadta, többen felvállaltan meg is hatódtak, könnyeikkel küzdöttek, hujjogattak, bekiabáltak.

Szép gesztusként a színészek a produkció végén színpadra szólították az öltöztetőket, nélkülük nem élvezhettük volna egymás után a tapsrendeket, hiszen ez a műfaj, különösen sok és gyors öltözést igényel. Egyébként a Sufni nevű játszóhelyen a Katonában egy-egy órát beszélgettek a színházi háttérszakmák képviselővel, a színpadmesterrel, a súgóval, az ügyelővel, a kellékessel, vagy éppen a színházi titkárral.

Pogány Judit az Örkény Színházban, ahol akárcsak a Katonában nagy volt az érdeklődés, szintén színházi kulisszák mögé kalauzolta a nézőket. De inkább szubjektív színháztörténeti utazásnak hívhatnánk, hiszen az Örkény Szabadegyetem című alkalmi sorozat keretében az Óriások a Kaposvári Színházban címmel tartott csaknem egy órás előadást. Nem csinált mást, mint mesélt.

Egyébként a sorozat is figyelemreméltó, a szabadegyetem keretében minden vállalkozó színész egy-egy általa fontosnak vélt témáról beszél, olyan formában, mintha egy egyetemen adna elő. Pogány Judit nem hazudtolta meg önmagát, ebben a szerepben is igazi színésznő maradt. Amikor korábbi kaposvári kollégái, partnerei, rendezői, direktorai alakját idézte meg, szinte eljátszotta a találkozásokat, bevallotta kibe volt szerelmes, kiért rajongott. Csapongott ugyan az időben, de monodráma mélységű és intenzitású percekkel ajándékozta meg a színházi éjszakázókat.

Éjfél felé pedig Hámori Gabriella szintén egy személyes monológgal fejezte be az éjjeli programot. Abban a köntösben jelent meg, amit akkor vásárolt, amikor az Örkény Színházba szerződött, s amikor Az üvegcipő című előadást próbálta. „Két Pál van az életemben Mácsai Pál és Hámori Pál” – mondta. Előbbi az Örkény Színház direktora, utóbbi pedig az édesapja. Utóbbival tizenhárom évesen maradt egyedül, amikor édesanyja egy daganatos betegségben a kilencvenes években elhunyt.

Hámori Gabi megható őszinteséggel beszélt kapcsolatukról, arról, hogy bár édesapja csak kétszer látta őt színpadon, mert betegsége miatt nem jár közösségbe, mégis vele beszél meg mindent, tőle kapja a legfontosabb szakmai tanácsokat is. A színésznő azt mondta, édesapjától tanulta meg, hogy a változásoknak soha sem szabad gátat szabni, menni kell velük bátran, mindenhol, a színpadon és az életben is.