Az elviselhetőség határán

Publikálás dátuma
2016.09.27. 07:45
Őrült tébollyal esnek egymásnak FOTÓ: BOCZKÓ TAMÁS
A nemzetközi léptékben is igencsak elismert és keresett Frenák Pál gyakran brutális. Az elviselhetőség határán mozog, vagy éppen áthágja azt a koreográfiáiban. Nem kíméli sem a nézőit, sem a táncosait. Már-már olyan állapotra törekszik, a Trafóban bemutatott, Lutte című produkcióban is, ami kivetkőzteti őket önmagukból. Megmutatja a legszélsőségesebb érzéseket is.

A totális agressziót vagy a földöntúli jóságot elegyíti Frenák Pál az előadásban, akár egyetlen pillanatban is, hihetetlen érzelemmennyiség zúdul ránk, és ezek olyan intenzíven hömpölyögnek, mint a zenében. Ez azzal is jár, hogy szinte semminek nincs egyértelmű jelentése, érzelemhalmazok vannak, testek bámulatos mozdulataiból szerveződő látványorgiák, melyekből persze kialakul valami domináns érzés, intenzív közlendő, de ez semmiképpen nem áll össze lineáris, szájbarágós cselekménnyé.

A most a Trafóban bemutatott Lutte című produkció címe birkózást, küzdelmet jelent franciául, és az előadásnak rögtön az elején meg is jelennek a cselgáncs, az ökölvívás, sőt a glima elemei, ami izlandi küzdősport, a cselgáncs, a birkózás sajátos ötvözete, gyakorlása közben akár jókora távolságra is eldobják az ellenfelet. Test testet ér. Ütközik. Fájdalmat okoz. Majd távolodik. Frenáknál a nézés is szinte fájdalmat okozhat.

Az ő táncosai nem pléhpofájúak, akik csak a mozdulataikra figyelnek. A mimika az egyik legfőbb kifejezőerővé válik, az arc lidérces agresszió megmutatására képes, ahogy az elementáris vonzódást, szexuális feltüzeltséget, végletes letargiát is tökéletesen megmutatja.

És most azt akarja leginkább megmutatni, hogy kibírhatatlanul eldurvultunk, állandó küzdelemre kényszerülünk. A harc permanenssé vált. Ember embernek kibírhatatlan, életveszélyes farkasa. Az agresszió immáron mindennapos. Benne vannak ebben a robbantások, a folyamatossá váló gyűlöletkampányok, az utálkozás a menekültekkel szemben, benne a fokozódó letargia, ami könnyen fordítható át előítéletté.

Frenák soha nem beszél plakátszerűen. Nem kacsint ki a produkcióiból napi aktualitásokat felhasználva, de megfogalmaz korhangulatokat, zsigerileg átélhetővé teszi ezeket. És ehhez azt várja a táncosaitól, hogy ők is szinte a zsigereiket tegyék ki a deszkákra. Nincs kímélet. Nincs markírozott játékmód. Nincs egyrészről, másrészről, kemény színpadi ütközetek vannak. A Lutte-ben akár olyan gumiszárral falhoz kötött táncosok, akik kutyaviadalszerűen, pórázukat mind tovább tágítva, ugranak egymásnak, hempergőznek a földön, csaknem agyonszorítják, nyomják egymást, marni, harapni, a másik húsába vájni azért nem tudnak, mert szájkosár van rajtuk. Animális létben leledzenek, négykézláb ugranak, csússzanak, taposnak, elsodornak, rettentőek, visszataszítóak, kibírhatatlanok. Tényleg, mint amikor kiéheztetett harci kutyák eszeveszett tébollyal ugranak egymásra. Ha nem lenne a gumikötél, már régen széttépték volna egymást.

Ez jelent még némi féket, és némi allegóriát. Frenák már a Fiúkban is hangsúlyosan használta a kötelet, ami fő kellékké vált, szabadságot korlátozó béklyóvá ugyanúgy, ahogy a magasba is lehetett mászni a segítségével, a szabadulás segédeszközévé is válhatott. És már ott is keményen megjelentek a küzdősport elemei, fölment az adrenalin a végtelenségig. Ezúttal is a kötél, a heveder segíthet a földtől való elrugaszkodásban, mert ezek az animális lények elvágyódnak azért a talajról, próbálják lerázni megkötöttségüket, igyekeznek a képletes és valós értelemben is repülni.

Frenák előző, a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában, bemutatott Birdie, azaz Kismadár című produkciójában is mindenki elvágyódott a földről, az eget kémlelte, fölfelé tört minél magasabbra és magasabbra. Most ezek a magukból kivetkőzött animális lények, bár heveder segítségével, felemelkednek a magasba. Ott köröznek, kilengenek ide-oda, a légben is ütközik, egymásba gabalyodik felajzott a testük, ott is birkóznak, vagy éppen összesimulnak, már-már ölelkeznek.

Gyakran ezt is szédületes tempóban, vadul, eszelős szilajsággal teszik, máskor lelassulnak, csaknem elérzékenyülnek, olykor már-már meditatívak, mintha a lét értelmét kutatnák, mintha ezek a magukból totálisan kivetkőzött lények időnként egészen emberiek lennének.

De van egy ocsmány fickó a színen, aki két lábon jár. Ő képzeli magát embernek, de kapásból puskát tart a kezében, a többiekénél is elaljasultabb a tekintete. Ridegebben kiszámítottak a mozdulatai. Kimértsége dermesztő. Az összes szereplő közül az egyetlen, aki szabályos táncformát használ, ráadásul szteppel, ami könnyed revütánc lehetne, de ő ezt átfordítja keménnyé, vaskossá, szinte tapos a segítségével, és ettől már csak egy paraszthajszálnyi választ el az eltapos kifejezéstől.

Ő a leginkább eszét vesztett állat. Aki uralkodni akar mindenkin. Bárki urának és irányítójának képzeli magát, eltökélt célja, hogy mindenkit a maga rabigájába hajtson. Fegyver nélkül már egy tapodtat se mozdul. A végén teljes eltökéltséggel le is puffant mindenkit, tán azért, mert már nincs kit leuralnia, hová „fejlődhetne” tovább? Aztán még magát is lelövi, hiszen totálissá vált a káosszal teli téboly.

De aztán legeslegvégül mégiscsak megjelenik a színen egy allegorikus szarvas, tán kicsit hasonlít Bartók Cantata Profana című remekművének csodaszarvasára. A tisztaság, a természet megtestesítője. Az eddigi pörgős, őrült mozdulatok után neki csak kicsit, harmonikusan ring a teste, és közben szelíd, lassú, békülékenyen apró mozdulatokat tesz kezével, lábával. Amikor elhagyjuk a nézőteret, még akkor is ott marad, mint reménysugár, hogy a sok vérzivataros idő után esetleg következik egy olyan kor, amiben esélye van a humánumnak.

Az az elképesztő energia befektetés, koncentráció, az a szemérmetlen kitárulkozás, amivel a táncosok, Esterházy Fanni, Várnagy Kristóf, Mauer Milán, Eoin Mac Donncha, Keresztes Patrik léteznek a színpadon, egyszerre riasztó és lenyűgöző. Frenák attól jelentős művész, hogy a leglidércesebb pillanatokban is képes megmutatni a szépséget. Teljesen a padlóra ránt minket, de valamelyest azért segít a feltápászkodásban.

Szerző

Reménytelen a szíriai Aleppo helyzete

A nemzetközi tiltakozás és az ENSZ Biztonsági Tanácsának (BT) rendkívüli ülése sem tudott véget vetni az Aleppóban elszabadult pokolnak. Az Oroszország által támogatott szír kormányerők soha nem látott hevességű támadást indítottak múlt héten, a tűzszünet összeomlása után a nagyváros felkelők által uralt városrészei ellen.

A lázadók vasárnapra virradóra visszafoglalták a kormányerőktől a várostól néhány km-re fekvő Handarat palesztin menekülttábort. A válasz nem késlekedett, orosz és szíriai gépek bombázták vasárnap már a stratégiai jelentőségű tábort, Aszad elnök hadserege a korábbinál pusztítóbb erejű fegyvereket – gyújtó- és bunkerromboló bombákat használt a tábor elleni támadásaiban.

A nagyerejű fegyverek lakott területek elleni bevetése elleni tiltakozásképpen az ENSZ BT vasárnap késő esti rendkívüli üléséről több nyugati diplomata kivonult és felvették, hogy amit a damaszkuszi rezsim művel orosz támogatással Aleppóban, az már háborús bűn.

Staffan da Mistura az ENSZ szíriai különmegbízottjának adatai szerint a hétvégi harcokban mintegy 213 ember vesztette életét Aleppo tartományban, közülük 139-en a kormányerők által ostromlott Aleppo város lázadók kezén lévő negyedeiben, amelyekben összességében 275 ezer civil rekedt.

Az AFP szerint a városban a szűnni nem akaró, négy napja folyamatosan tartó bombázások és harcok nyomán tovább romlik az amúgy is katasztrofális helyzet. A kórházak, amik még megmaradtak, túlzsúfoltak, gyógyszer és kötszerhiánnyal küszködnek, a sérülteket már csak a padlón tudják elhelyezni, miközben azok tetemes része gyerek, mondta a hírügynökségnek egy helybéli orvos.

A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága tegnap bejelentette, hogy vasárnap 70 teherautónyi segélyszállítmányt sikerült eljuttatni négy szíriai településre, de Aleppo egyelőre megközelíthetetlen a harcok miatt.

Az aleppói harcok kiújulása a távlati szíriai politikai rendezés esélyeit minimálisra csökkentették.

Szerző

Moszkva máris cáfol

Két nappal azelőtt, hogy hollandiai nyomozók nyilvánosságra hozzák jelentésüket az MH17-es utasszállító Kelet-Ukrajna felett 2014-ben történt lelövéséről, Moszkva próbálja elhárítani magától a felelősséget.

Az orosz védelmi minisztérium szerint Ukrajna elhallgatta, hogy légiereje folyamatosan nyomon követte a Malaysian Airlines gépét. A tárca szóvivője, Igor Konaszenkov az Interfax hírügynökségnek elmondta, hogy a vizsgálatok „rossz irányba haladnak”.

Az Amszterdamból a malajziai Kuala Lumpurba haladó gépet 2014. július 17-én lőtték le. A fedélzetén tartózkodó mind a 298 ember életét vesztette. Az eddigi vizsgálatok szerint egy Buk légvédelmi rakétával találhatták el a gépet, amelyet vagy az oroszbarát szeparatisták, vagy orosz katonák lőttek ki. Oroszország többször is azt állította, nem volt köze a gép lelövéséhez.

Szerző