- Beszélgettem kamaszokkal a filmről. Magyarországon nem szokás kikérni a gyerekek véleményét, pedig, mint ahogy a filmből is kiderül, ha odafigyelnénk arra, amit a gyerekek mondanak, hogy ők hogyan látják ezt a jelenséget, könnyebben tudnánk a problémát kezelni. A filmbeli helyzeteket ők túlságosan leegyszerűsítettnek és sematikusnak érezték, akárcsak én. Például azt, hogy a családok csak jelzésszerűen vannak jelen, miként a családon belüli bizalmi viszonyok is. Az egyik jelenetben a főszereplő kislány édesanyjával kibontakozó szerelméről beszél, mire az anya rémült reakciója: terhes vagy? Nem érzékeli, hogy a lánya nem erről akar vele beszélni. És túlzottnak érezték a gyerekek azt is, ahogyan a film bemutatja az internetnek való kiszolgáltatottságot, szerintük ehhez már kell egy bizonyos fokú butaság.
- Tehát nem kell a Facebookot a vádlottak padjára ültetni.
- Az ENSZ gyermekjogi bizottságában dolgoztam nyolc évig. Amikor két évvel ezelőtt rendeztünk egy általános vitanapot a közösségi média és a gyermekjogok kapcsolatáról, nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy ne elsősorban a veszélyekről beszéljünk, hanem az internetnek és a digitális médiának hihetetlen előnyeiről. Nemcsak arról szól, hogy az embert eléri minden információ és bedőlhet a hülyeségnek, vagy az erőszaknak, hanem általa az is több esélyt kap, akinek nincsen otthon könyvtára, vagy megfelelő szülői háttere. A vitanapnak szintén központi témája volt, hogy miként lehet a gyerekeket arra megtanítani, hogy jól válasszanak és ellenállóvá váljanak az interneten keresztüli erőszaknak, megalázásnak. Az erről szóló kutatások kimutatták, hogy aki érzelmileg biztonságban él, és bízhat a körülötte lévő felnőttekben, az nincs ilyen veszélynek kitéve, mert nem „csábítható”. Aki egész nap a chat-szobában van, virtuális szerepjátékokban éli ki magát, annak a valóság feltehetően nem túl vonzó vagy egyenesen félelmetes.
- A film másik metszete a szexualitással kapcsolatos bizonytalanság.
- Ma is vannak családok, ahol ezekről a témákról nem lehet beszélni, az iskolai programok pedig nagyon silányak. Az érzelmek szerepe, a ki kivel, hányszor, lefeküdjön-e vagy nem, mitől jó, mitől nem – ezek tizenéves korban égető kérdések, de ha előtte nincsen semmi, akkor teljesen felkészületlenül érik a gyerekeket. A magyar oktatási rendszernek is az a drámája, hogy nem járul hozzá a személyiség fejlesztéséhez, a szociális készségek kialakulásához. Nincs vízió annak felépítésére, hogy egy gyerek kérdezni tudjon, elmondhassa a gondjait, érezzen, és tudjon konfliktusokat kezelni. A tinédzserkor ráadásul fájdalmas kor, az identifikálódás időszaka. Úgy gondolom, hogy ez a film alkalmas lenne arra, hogy megfelelően felkészült kollégák asszisztálása mellett iskolákban vetítsék, és ennek kapcsán felvessenek olyan problémákat, amelyekkel a tizenévesek küszködnek.
- Hogyan változott az elmúlt évtizedekben a kamaszok értékrendje?
- A közelmúlt kutatásaiból egyértelműen az derül ki, hogy a legjobb intézményi rendszert, óvodától egyetemig, a legjobb ismeretterjesztést is felülírja a családi minta. Ezért mondjuk mi, családvédelemmel foglalkozó szakemberek: a legfontosabb a családokat segíteni abban, hogy megértsék: abban, hogy az ő gyerekük mit fog gondolni a világról, és milyen módon fogja ezt gondolni, nekik kell segíteniük. Ami a kamaszok értékrendjét illeti: egy korábbi, statikusabb világban a gyerekek általában egy viszonylag homogén közösségben nőttek fel, ahol nagyjából hasonlóak voltak az értékek. Az identitás, az azonosulás a saját közösséggel erős volt. A második világháborút követő mobilitással számos korábbi szigorú viselkedési, együttélési szabály fellazult. Ez sok jót hozott, de legalább annyi nehézséget. Egyfelől jó, hogy nagyobb választék kínálkozik a szükségletekhez, másfelől viszont érett személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy valaki tudja, hogy mit választ és annak a következményeit is vállalja. A mai világ üzenete, hogy bárkiből bármi lehet, de a valóság ettől nagyon messze van.
A másik probléma, hogy ezeknek a választásoknak egy része nem meggyőződésből születik, hanem sodródásból. A kortárs csoport hatása nagyon erős, különösen a serdülőkorban, amikor a gyerek csakazértsem azt csinálja, amit otthon mondanak neki. A mai szabadságvágy-kitörésekben rengeteg kétségbeesés van. A mi nemzedékünk is átélte ezt, csak akkor nem lehetett „olyan messzire szaladni.” Az értékrend bizonytalanságát mindazonáltal nem a „nagy szabadságban” látom, annál is inkább, mert többnyire „virtuális szabadságról” van szó, hanem abban, hogy a mai világ nem túl barátságos. Sokáig abban bíztunk, hogy a világ jó irányban fejlődik, egyre nagyobbak lesznek a lehetőségek a gazdaság, a szolgáltatások, a kultúra terén. Most viszont minden téren válságos időszakot élünk át. A jóléti modell megfordulni látszik, mintha visszamennénk egy ipari forradalom előtti gondolkodásba, amelyben az egyéni érdek és az egyéni boldogulás a lényeg, nem a közösségi szolidaritás. Ebben a helyzetben a gyerekek tényleg nagy bajban vannak, nem elég nekik a saját életkori sajátosságukból fakadó gondjuk, hanem azt látják, hogy semmi sem biztos, a korábbi „cölöpök” is teljesen elveszni látszanak, és a szülők sem tudnak határozott válaszokat adni. Ezek a gyerekek egy szorongó előző generációt látnak, amely már a saját egzisztenciáját sem tudja megtartani, egy olyan iskolarendszerben nőnek fel, amelynek semmi mondanivalója nincs a mai világról, amelyben nem létezik a folyamatosan kibontakozó képességek támogatása. Milyen értékrend alapján tud egy kamasz tájékozódni? A film is azt sugallja, hogy szükségük lenne olyan hiteles emberekre, akikhez dilemmáikkal fordulhatnának.
- Meg merik-e mondani a gyerekek a szülőknek, a tanároknak, hogy ők mit szeretnének?
- Több olyan nemzetközi kutatásban vettem részt, amelyekben gyerekek véleményét kérdeztük a legkülönbözőbb dolgokról. Fontos kutatási irány manapság a gyerekek „szubjektív jóléte”, és ezekből gyakran az derül ki, hogy a szülők nem ismerik a gyerekeiket. Spanyol kollégák a gironai egyetemen végeztek egy felmérést, amelyben megkérdezték a szülőket, hogy bizonyos dolgokról mit gondolnak kamasz gyerekeik. A szülők válaszai köszönőviszonyban sem voltak a gyerekek válaszaival. Fontos, hogy ezen a felnőttek ne megsértődjenek, hanem értsék meg, hogy súlyos kommunikációs zavarról van szó. Erről szól a film is: a szereplők egy más világban élnek, mint például az a lány, aki eljátssza a ribancot. Az, hogy a gyerekcsapat hogyan dekódolja ezt, az az éretlenségükkel is összefügg, de vajon megérti-e egy tanár, hogy a gyerek segítségre szorul? És szülőnek lenni is sokkal nagyobb feladat lett. Ma az az elvárás, hogy tökéletes gyereket kell produkálni, a gyerek teljesítménye a szülő sikerindikátora…És erre a szülők semmilyen támpontot nem kapnak, de nekik kellene vállalniuk minden felelősséget. Ennek a paradox helyzetnek a közepére kerül be a gyerek..
- A film címe, Amateur Teens, pornógyűjtőoldalakra utal.
- A pornónak semmi köze a szexualitáshoz. Olyan, mint a hamburger, gyors, gyomorfájós öröm, ha az egyáltalán. Azonnali kielégülést kínál bármi áron, de abból is minél extrémebbeket, mert már semmi sem elég izgalmas – ez nyilván egyfajta önpusztítás. Ebben megint a világvége-hangulatot lehet érezni, „orgiába menekül a világ”. Nem is tudják, hogy mitől fosztják meg magukat. És aztán jön a hatalmas csalódás vagy az identifikációs zavar: ha egy „gang-bang” helyett én inkább andalogni szeretnék a Margitszigeten, vacak vagyok? Ebben az a veszélyes, hogy miután nem kapnak jó élményt, újabb és újabb rossz körökbe kerülnek bele. Ezért is nagy baj, hogy nem tanítanak önismeretet, testtudatosságot. Ki vagyok én? Ki a másik? Ezt már óvodás korban el kellene kezdeni, hogy a gyerekek belenőjenek, és ehhez szervesen kapcsolódjon a szexus tanulása. Reméljük, hogy nem a pornó mutatja a jövő útját, mert boldogtalanná teszi az embereket.
- A filmben igen élesen jelentkezik az „állandó jelenlét” kényszere. Akinek csak 40 ismerőse van, már nem számít…
- Ez régebben is létezett: ki kivel jár, ki hol jelenik meg, kit hová hívnak meg, ki hanyadik sorban ül…A társadalmi presztízs szempontjából ezeknek megvolt a maguk jelentősége. Csakhogy ezt a jelenlétet ma az egész világ látja. Van, akinek az a fontos, hogy hány ismerőse van, de számomra például a Facebook rendkívül erős szakmai jelentétet jelent, sokat vitatkozom ismeretlenekkel is, fontosak az egyes posztokra kapott visszajelzések. Civil szervezetként is érzékeljük, hogy mennyi lehetőséget ad az ismeretterjesztésre. Tehát ismét oda térünk vissza, hogy sokkal több az előnye a közösségi oldalaknak, mint a veszélye. Persze, sok ostobaság és rémség érkezik, de az is ideér, ami fontos. Ennek felismerését kell megtanulni.
A Szemrevaló Filmfesztivál egyik blokkja a fiatalok problémáival foglalkozó alkotásokat mutatott be. A tavalyi Zürichi Filmfesztivál Közönségdíját elnyert Amateur Teens azt mutatja be, hogy a közösségi média hogyan sokszorozza meg, erősíti fel a tizenévesek életkori problémáit, miként teszi még kiszolgáltatottabbá őket ebben az érzékeny és nehéz életkorban. Kamasz fiúk és lányok mindennapjait követhetjük nyomon egy zürichi középiskolában.
