A válságnak Európa issza meg a levét

Publikálás dátuma
2016.10.07. 07:46
Ami a történelem dokumentációjához tartozik, azt mind meg kell őrizni FOTÓ: TÓTH GERGŐ
Hagyni kellene az embereknek, hogy úgy ünnepeljenek, ahogyan akarnak - mondja a közelgő 56-os megemlékezések kapcsán Ormos Mária történész. Szerinte ilyenkor nem hadakozni, vitázni kell, pláne nem kisajátítani az emlékezés jogát. A lapunknak adott interjúban arról is beszélt, hogy szinte az egész világ történetlátása Európa-centrikus, új munkájával ezen is szeretne változtatni. Napjaink válságait kutatva jutott a nagy földrajzi felfedezésekig. A Széchenyi-díjas professzor a múlt héten ünnepelte 86. születésnapját, de még ma is aktív: pillanatnyilag két új köteten dolgozik.

- Új könyve, a Föld felfedezése és meghódítása a nagy földrajzi felfedezésekről, azok következményeiről szól. Az európai történelem elmúlt ötven évének egyik legjobb ismerőjeként miért kezdett a 15. században gyökerező hódításokkal foglalkozni?

- Európával foglalkoztam eddig is, de mindig tágítottam a láthatáromat. A hódításokhoz is voltaképpen a mából jutottam. Napjaink világméretű káoszának okait kezdtem keresni. Visszajutottam a világháborúk koráig, de úgy éreztem, tovább kell mennem. Végül addig kellett ásnom, mert itt és akkor kezdődött az úgynevezett globalizálódás, a gyarmati világ. A gyarmati rendszer bedőlése pedig úgy következett be, hogy senki nem törődött azzal, mit hagy maga után. Tulajdonképpen ez a rossz tréfa az egészben. A felfedezések is öt nyugat-európai, Atlanti-óceán mellett fekvő állam hajósaihoz, vagy Velencéből, Genovából felbérelt hajósokhoz köthetők. Ezen országok uralkodóházai idézték elő azt a problémakört, amely napjainkban is jelen van, s most ezek az államok isszák meg a levét. Annak ellenére, hogy ma például Afrikában, csakúgy mint Dél Ázsiában, nem az európaiak játsszák a főszerepet. Mi több, nem is játszanak szerepet. Ha az Arab-félszigetet nézem, van a síita-szunnita ellentét, ami a 700-as évek óta tart. Ebből kifolyólag már rengeteg háború zajlott a két irányzat között, de akad még egynéhány muzulmán szekta, amely ellenségeskedik. És van a három főszereplő: az Egyesült Államok, Oroszország és Törökország, amelyek szerepe megkérdőjelezhető. A térség kérdésébe még a kurd ügy is belejátszik…

- A kurdok, igen, akiknek a megítélése vitatott: az egyik oldal terroristának, a másik elnyomott népnek tartja őket.

- Nyilván a törökök szemében egytől egyig terroristák, mert Törökországból akarnak kiválni. Pontosabban onnan is, mert a kurdokat is szétdarabolták a nagyhatalmi játéktéren. Visszatérve a három említett nagyhatalomra, ezek az államok nagyon erős haderővel rendelkeznek, olyannyira, hogy egyenként is el tudnák intézni azt a válságot, ami Szíriában és környékén van. Hárman együtt pedig hetek alatt. Akarják? Persze, hogy nem! Gazdasági okokból, befolyás, stratégia szempontjából nem hajlandóak rendezni a problémát. A csúnya dolog csak az, hogy ennek Európa issza meg a levét.

- De ha kellett, a nagyhatalmak gondolkodás nélkül belefolytak az arab ügyekbe. Gondoljunk Irakra, vagy az elfogatóparancsra és a hajtóvadászatra Kadhafi ellen, de Mubarak egyiptomi, Ben Ali tunéziai államfő megbuktatása sem volt ellenükre.

- Kadhafit agyonverték, ha magyarul akarok fogalmazni, a gyomorlövés szinte csak mellékes volt. Értem egyébként mire gondol: a közönségre, amely örvendezve tapsolta az arab tavaszt. Nem volt szép dolog, az tény.

- Új kötetében ír arról, hogy a nagy földrajzi felfedezések, gyarmatbirodalmak felelősek a „nyugati kapitalizmus”, a globalizáció és a világméretű hatalmi versengés kialakulásáért. Ezzel meglepően kevesen vannak tisztában.

- Éppen ezért írtam meg! Egyébként jó a mű fogadtatása, olyanok is megrendelik, akik nem a történész társadalomhoz tartoznak. Egyik-másik még fel is hív, hogy elmondja, mit gondol. Nekik írtam, nem a kollégáknak. Ha valamelyik kollégám a kötetben foglaltak egyik-másik részéhez nagyon ért, akkor biztosan talál benne hibát szép számmal.

- Visszatérve a gondolathoz: a történelem ismétli magát, tartja a közhely.

- Valóban, hiszen ma is meg lehet találni az elnyomó, kizsákmányoló elvnek a nyomvonalát, csak nehezebb. Akkoriban ezt nem titkolta senki. Odamegyünk, megszerezzük az ezüstbányát, a bölényeket, a bivalyokat, minden egyebet, mondogatták a felfedezők. Van itt paradicsom, paprika, bab, tök, Európában ismeretlen gyümölcsök, gondolták. Sok egyéb növény mellett Amerikából jön a burgonya, a kukorica, amelyek teljesen átalakították az európai közétkezést, de még az állattenyésztést is. A felfedezések hatására az egész élet megváltozott Európában. Manapság viszont a nagypolitikában, csakúgy, mint a belpolitikában, több az álcázás, mint az, amit világosan látni lehet. Tulajdonképpen meg sem tudnám mondani, mi van Szíriában, mit akarnak ott, vagy éppen Irakban. Csak a felszínt látjuk. Azt tudjuk, hogy olaj van ott, de valószínűleg nem csak olajat, sok egyebet is rejt a terület.

- Hogyan írta A Föld felfedezése és meghódítása című munkáját?

- Számítógéppel. Egyébként a számítógépes ismereteimet Hitler szenvedte meg, mert az 1993-ban megjelent Hitler-életrajz volt az első, amit gépen írtam. Most már lassan a kézzel írást kellene újratanulnom, annyira elszoktam tőle. Minek is írna az ember kézzel, amikor még a lányának, az unokájának is sms-t, vagy e-mail-t küld? Az pedig, hogy milyen módszerrel dolgozom, az a témától függ. Ehhez a könyvhöz leginkább könyveket, feldolgozásokat, lexikonokat, évkönyveket, az internetet használtam fel. Az öt évvel ezelőtt megjelent Ágoston Péter-biográfiához viszont reggeltől estig ültem a levéltárakban.

- Nem bánja, hogy ezúttal nem tudott saját kutatási anyagokra támaszkodni?

- Nem, mert végig élveztem a munkát!

- Májusban, a BBC History folyóirat szervezésében, az Örkény Könyvesboltban tartott beszélgetésen arra kereste a választ, hogy létezik-e történelmi igazság. Mit gondol: a történész tud abszolút igazságot mondani?

- Egy történésznek igazat kell mondania. Az más kérdés, hogy amit ő igaznak vél, az pontosan megfelel-e annak, amiről szó van. Az esetek jelentős részében ez nincs, vagy nem teljesen van így. Nem találni a világon sehol olyan történészt, aki egy távoli eseménynek valóban minden részletét meg tudná találni. Azt pedig csak remélhetem, hogy amit megtalál, arról viszont igazat mond – már ha „igazi” történész.

- Thuküdidész úgy vélte, egy történetírónak „harag és elfogultság nélkül” kell végeznie a dolgát. Ez az irányelv ezredévek óta elfogadott, igaz?

- Igen, ez így van. Benyomásom szerint a magyar történészek többsége észben tartja, hogy igazat mondjon. Akiket ismerek, akikkel együtt tudok működni, akik a tanítványaim, vagy akik azok voltak, bizton állíthatom, hogy a legjobb tudásuk szerint dolgoznak. Lehet, hogy tévednek, lehet, hogy nem találnak meg mindent. De arra, hogy az igazat akarják írni, arra szavamat adnám. Azt viszont nem tudom, hányan vannak, akik elfeledkeznek az igazmondásról. Persze van, aki nem akar rosszat mondani, csak nem elég okos, hogy az összefüggéseket meglássa, összekösse. Mindig volt olyan történetíró, aki, ha nem nagyon válogatom meg a szavamat, haszonlesésből mondta, amit mond. Tulajdonképpen a történetmondás a haszonleséssel vette kezdetét. A krónikák, a dinasztiatörténetek írói mind az udvar megbízásából dolgoztak. Persze, már akkor is akadtak, akik azt mondták, a múltat úgy kell megjeleníteni, ahogyan az történt. Aztán vagy sikerült nekik, vagy nem.

- Hogyan vélekedik azoknak "hobbi történészeknek" a munkálkodásáról, akik belekontárkodnak a hivatalos szakma területébe?

- Ha egy tiszt arról ír, ami a csapatával ekkor és ekkor történt, akkor jól teszi, nem? Nála jobban senki nem volt közelebb az eseményekhez. Shvoy Kálmán tábornok emlékirata például nagyon érdekes. Megírja a dolgokat, bár a kiadás előtt elkezdi átírni, de megmondja, mit ír át. Ez például tisztességes eljárás. Aztán van olyan emlékirat, mint amilyen Galeazzo Ciano - az olasz fasiszta rendszer külügyminiszterének - munkája. Róla tudni lehet, hogy mikor börtönben ült, a kezében volt a saját naplója, s azt helyenként átírta. Ha egyszer megtette, többször is megtehette. Szerfelett érdekes tud lenni az, ha egy magas rangú politikus gondolatait olvassuk. Vagyis azt, hogy mi volt az, ami naponta foglalkoztatta. Goebbels naplója éppen ezért kincsesbánya. Abból a szempontból is, hogy leírja, amikor Hitlerrel beszélt, mit mondott a Führer. Egyúttal sok olyan történeti értéket tartalmazó napló létezik, amelyet évtizedek óta nem adtak ki itthon. Ezeknek a megjelentetésére aligha van esély.

- Szálasi Ferenc naplója viszont a hónap végén jelenik meg a Magvetőnél. Lesz rá érdeklődés?

- Ha arra gondolok, hogy Németországban hónapokkal ezelőtt adták ki a Mein Kampfot, akkor Szálasival a magyarok nem késlekedtek sokat. Hitler munkája 1925-ben, a végleges változat '27-ben jelent meg először, magyarul 1939-ben, felületes fordításban, jegyzet és útmutató nélkül. Van olyan kutató, aki azzal foglalkozik, hogy a németek által publikált változatot magyarra ültesse, kiadassa. Sokat elmond a helyzetről, hogy alig tudok a sorsáról. Azért azt tudni kell, hogy a Mein Kampf egy tízkilós kötet, a német jegyzet pedig majdnem annyi, mint maga a szöveg. Nagyon alapos munka kell ahhoz, hogy valaki kiválogassa mindazt, ami a magyarba kell, s azt, ami nincs a német jegyzetanyagban, de amit igényel a magyar fordítás. Én egyébként mindig azon az állásponton voltam, hogy ami a történelem dokumentációjához tartozik, azt mind meg kell őrizni, ki kell adni. Előny, hogy a kiadásnak ma sokféle formája létezik, akár a netre is fel lehet tölteni az anyagokat.

- Önt 1957-ben eltávolították a Szegedi Tudományegyetemről, ahol akkoriban tanított. Ellenezte a megtorlást, nem volt hajlandó kollégái ellen tanúskodni. 1989-ben tagja volt a forradalmat újraértékelő bizottságnak. Mit gondol, hogyan lehetne méltón ünnepelni az idei évfordulót?

- Hagyni kellene az embereknek, hogy úgy ünnepeljenek, ahogyan kívánják. Mi köze a mai államnak 1956-hoz? Nem sok. A közelmúltban volt egy elég kellemetlen ügy. Azt hiszem Kósa Lajos mondta azt, hogy nem kellenek nekünk az ilyen Szapolyaihoz hasonló árulók. A házelnök úr csattant fel erre, hogy na, azért ezt már ne! Ezt csak arra hozom fel, hogy nem kell egy politikusnak feltétlenül történésznek lennie, főleg nem, ha egymás között ilyen ellentétek vannak. S azt kell mondanom, ebben a kérdésben Kövér Lászlónak teljesen igaza van.

- A méltó emlékezésről: a múlt héten Németországban az újraegyesítés 26. évfordulóján nagyszabású központi eseménysorozatot tartottak.

- Jól tették. Nálunk, az ’56-os megemlékezésen is legyen ott az összes korábbi állam-és kormányfő, kormánytag. De nem hadakozni, vitázni kell, pláne nem kisajátítani az emlékezés jogát.

- Ön a múlt szombaton ünnepelte 86. születésnapját. Hogyan halad új kötetével, amely ezúttal memoár lesz?

- Az önéletírásnál azért tágabb kifejezést aggatnék a kötetre. Mindenki benne van, akire jó szívvel gondolok. Olyan emberekre emlékezem, akikkel együttműködtünk, akikkel kölcsönösen segítettünk egymásnak. Nincsenek benne azok, akik ártani akartak. Legyen egy kis örömük nekik is! Benne van néhány politikus, akihez közelebb kerültem, de írtam irányzatokról, áramlatokról is. Ennek a műnek már van címe: Csalódások kora. Tőlem függ, mikor tudom elengedni. Most éppen a „sorosozás” miatt jutott eszembe, hogy valamikor a ’80-as évek közepén, amikor arra jártam az Egyesült Államokban, vacsoravendég voltam Soros Györgynél. Rajtam kívül Vásárhelyi Miklós vendégeskedett ott. Az egész beszélgetésből egy valamire emlékszem: Soros mamájára. Az idős asszony végig zsörtölődött az asztalnál. Minek ez a nagy felhajtás, minek ez az óriási ház? – kérdezte. A három szoba összkomfort Pesten, na az volt az igazi, mondogatta. Egyébként van ám egy másik készülő könyvem is!

- Miről szól az a könyv?

- Kiindul Aachenből, Kr. u. 800-ból, amikor Nagy Károly fejére helyezik a császári koronát. Végig megy Európa nyugati, középső és keleti részén, eljut Ázsiába, majd Ausztráliába (akkor az még nincs is a térképen), azután a Csendes-óceán szigeteire kalandozik. Tetőtől-talpig végigpásztázza Amerikát az eszkimóktól Patagóniáig, utána elhajózik Afrikába, majd vissza Aachenbe. Végül pedig azt mondja: nahát, ilyen a világ ekkoriban. Persze nem csak a 9. században járunk, vissza kell nézni, hogyan jutottunk odáig. Tönkre kell hullania a Római Birodalom nyugati felének. Nagy hangsúllyal kell írnom, hogy a birodalomnak csak az egyik fele ment tönkre, a másik fele még ezer évig élt, s századokon keresztül virágzott. Ez volt Bizánc. Olyanokat bezzeg tudunk, hogy a bizánci császár koronát küldött a magyar királynak, más dolgokról pedig lövésünk sincs. Sok minden tisztázásra szorul. Szinte az egész világ történetlátása Európa-centrikus. Az új munkám ezen is szeretne változtatni. A gond csak az, hogy mindig újabb és újabb dolgokat találok, olvasok. Így, hogy valamivel folyton-folyvást kiegészítem, viszont szinte soha nem fejezem be...

Hárfamaraton Gödöllőn

Publikálás dátuma
2016.10.07. 07:45
Vigh Andrea a Zeneakadémia rektoraként a PR helyett az oktatásra koncentrál FOTÓ: FELVÉGI ANDREA
Mától vasárnapig, a Gödöllői Királyi Kastélyban már 18. alkalommal rendezik meg a Nemzetközi Hárfafesztivált, amelynek alapítója és művészeti vezetője Vigh Andrea, a Zeneakadémia rektora. A napokban Prima Primissima-díjra jelölt hárfaművészt a fesztivál történetéről, a francia impresszionizmus idején virágzó hangszer jelenéről, jövőjéről és az idei programról is kérdeztük.

Az 1990-es évek végén létrehozott Gödöllői Nemzetközi Hárfafesztiválnak Magyarországon semmiféle előzménye nem volt. „Tanulmányaim és pályakezdésem időszakában a hárfát Magyarországon még nem tekintették teljes értékű koncerthangszernek”– mondja Vigh Andrea.

„Nagyon tisztelem Lubik Hédi és Maros Éva tevékenységét; fontos esemény volt, amikor az 1970-es években a legendás Nicanor Zabaleta Budapesten koncertezett. Mégis nagyon kevésnek éreztem, hogy évente legfeljebb egy-két alkalommal elhangzott a Zeneakadémián az a néhány versenymű, amit sokan ismernek, de egyébként a hangszer visszaszorult a szimfonikus zenekarokba és az operaházi zenekari árokba. Ezek is szép feladatok, de a hárfában ennél összehasonlíthatatlanul több szólisztikus és kamarazenei lehetőség rejlik. Ez is motivált, amikor elkezdtem a fesztivál művészeti koncepciójának kidolgozását.”

A hárfafesztivál alapításának az volt az elsődleges célja, hogy ne csak a szakma, hanem a szélesebb zenekedvelő közönség is megismerje: milyen szép és gazdag saját irodalma van a hárfának. „Több száz eredeti műről beszélhetünk, köztük első osztályú komponisták – Händel, Mozart, Debussy, Ravel, Fauré, Saint-Saëns, Glinka és mások – alkotásairól” – meséli Vigh Andrea. „Fontosak az úgynevezett hárfás szerzők is, akik olykor kétségkívül saját hangszeres virtuozitásukat élték ki darabjaikban, máskor viszont messze meghaladták ezt a szintet, és komoly értéket teremtettek. Az eredeti kompozíciókhoz társulnak az átiratok – Csajkovszkij, Liszt és más kiváló szerzők darabjaiból.

A szakma korábban is tudta, de a magyar közönség sokáig nem ismerhette meg, hogy ezeket a remekműveket a legnemesebb módon, hiányérzet nélkül lehet hárfán megszólaltatni. Fontosnak tartom, hogy – a hangszer több évezredes történetéhez kapcsolódva – a fesztivál időnként bemutassa a hárfa népi gyökereit; a klasszikus zenén kívüli, például jazzes vagy világzenei kontextusban is érzékeltesse a hárfa szépségét.”

A világ legjobb szólistáit – Jana Bouškovát, Susanna Mildoniant, Marielle Nordmannt, Isabelle Morettit, Maria Grafot és másokat – sikerült az elmúlt tizenhét évben Gödöllőre meghívni. Emellett Vigh Andrea azt is kiemelten fontosnak tartja, hogy a magyarországi „hárfás társadalom” minden fontos szereplője játsszon a fesztiválon, magáénak érezze azt, s ezáltal a rendezvény az egész hazai hárfakultúra katalizátora legyen.

Az eredeti célkitűzések döntő többségét mára sikerült megvalósítani. Vigh Andrea szerint azonban nem szabad elégedetten hátradőlni; minden évben ki kell találni valami kuriózumot, szakmailag fontos újítást, hogy megőrizzék a színvonalat és fenntartsák a fesztivál iránti – hazai és nemzetközi – érdeklődést. Az idei fesztivál egyik „húzóneve” az orosz Alexander Boldachev, aki mindössze 26 éves, de már az egész világot bejárta, s most 19-20. századi honfitársainak (Glinka, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Muszorgszkij, Ljadov, Rahmanyinov, Prokofjev) műveiből ad szólóestet.

A másik nagy sztár a zárókoncertet adó, Gödöllőre visszatérő vendégként érkező, walesi Catrin Finch, aki színes kaleidoszkópot fest – Bach muzsikájától a Piazzolla-tangóig.

Vigh Andrea ma esti koncertje a Romantikus fantáziák címet kapta, s ezen – Szabadi Vilmos hegedűművész közreműködésével – itthon alig ismert német és francia szerzők szenvedélyes, olykor kifejezetten virtuóz hárfamuzsikáját játssza.

A tanítványok generációjából idén Farkas Mira mutatkozik be önálló matinékoncerttel, Vigh Andrea pedig – A hárfa sokszínűsége címmel – hangszerbemutatót tart gyerekeknek, és Gulyás Csilla hárfaművésszel együtt kurzust is vezetnek.

A gödöllői fesztivál kedvelt kísérő programja a hárfakiállítás, amelyre – az előző évekhez hasonlóan – patinás hárfamanufaktúrák, így az olasz Salvi, francia Camac, a svájci Anne-Marie és Gérard David, valamint a chicagói Lyon & Healy Harps küld mesterhangszereket. Az érdeklődő gyerekek és felnőttek a koncertek után meg is pendíthetik a rendkívül értékes instrumentumokat.

A Zeneakadémia élén
Vigh Andrea pályáján régóta meghatározó szerepet játszik a zenepedagógia. 1996 óta tanít alma materében, 2007-től tanszékvezető, 2010-től (Batta András második rektori periódusában) oktatási rektorhelyettesként vett részt az intézmény vezetésében, majd 2013. november 1-jei hatállyal kinevezték a Zeneakadémia rektorává – a jelenlegi már a negyedik tanéve.
Az intézmény tanáraival beszélgetve úgy tűnik, támogatják Vigh Andrea munkáját, mert „PR helyett tényleg az oktatásra koncentrál”, és őrzi az intézmény értékrendjét, reputációját. A közelmúlt fontos eredménye, hogy városmajori közoktatási intézményekkel együttműködve Kodály mintaiskolát indított – az óvodától 18 éves korig, s ez rövid idő alatt nemzetközi módszertani referenciaponttá vált.
Vigh Andrea szakmai elismertségét jelzi, hogy idén Prima Primissima-díjra jelölték a zeneművészet kategóriában.

Pesti barokk Kern Andrással

Publikálás dátuma
2016.10.06. 21:05
A Pesti barokk című vígjáték bemutatója a Belvárosi Színházban. MTI Fotó: Marjai János
Dés Mihály Pesti barokk című regényéből készült előadást mutat be a Belvárosi Színházban az Orlai Produkciós Iroda. Az 1980-as évek Budapestjén játszódó darab főhősét Szabó Kimmel Tamás, nagymamáját Kern András alakítja. 

Dés Mihály irodalmár, újságíró, lapkiadó a Spanyolországban töltött hosszú évtizedeket követően 25 év után először 2013-ban írt regényt magyar nyelven: Pesti barokk című műve négy év alatt született meg. A nyolcvanas évek derekán, budapesti bulik, szerelmi bonyodalmak, besúgók és barátságmítoszok közepette játszódó történet főhőse a harminc-egynéhány éves Koszta János, aki otthonosan mozog ebben a világban, de mégsem találja a helyét. Egyetlen stabil pont van az életében: a nagyanyja.

Az előadásban Szabó Kimmel Tamás alakítja Koszta Jánost, míg nagymamáját Kern András játssza, aki a regényből készült darabot társszerzőként is jegyzi.

Mint Göttinger Pál, az előadás rendezője elmondta, Kern András volt az, aki kitalálta, hogy legyen a regényből színdarab, amelyet aztán Dés Mihállyal közösen írt meg. "Elolvastam, és örömmel vállaltam, elsősorban András személye miatt. Csupa fiatal szereplője van a darabnak, és hozzájuk Kern András, aki már akkor is Kern András volt, amikor ez a történet játszódik. Így ez egy olyan sokfenekű, izgalmas helyzet, amivel volt kedvem foglalkozni" - mondta a Göttinger Pál.

A Pesti barokk szereposztásáról Orlai Tibor producerrel együtt döntöttek. Mint a rendező megjegyezte, nem volt egyszerű összeegyeztetni a színészeket, mert mindegyiküknek van anyaszínháza, így már bő egy évvel ezelőtt megkezdődött az egyeztetés.

A főhőst alakító Szabó Kimmel Tamás akkor született, amikor a történet játszódik, így csak annyit tudott a korszakról, amennyit filmekben láthatott. De izgalmas számára ez a kor, érdekes a történet, a szereplői is. A szereposztásról elmondta, hogy nagyon örül a közös munkának Kern Andrással, akivel eddig még sosem játszhatott együtt.

"Kifejezetten jó ilyen közegben dolgozni" - jegyezte meg partnereiről szólva. A darabban Kern András és Szabó Kimmel Tamás mellett Bánfalvi Eszter és Grisnik Petra, László Lili, Schruff Milán, valamint Mészáros Máté játszik. A jelmez Cselényi Nóra, a díszlet Ondraschek Péter munkája. Az előadás dramaturgja Upor László, producere Orlai Tibor.

Szerző