Sokan kérdezhetik, hogy mi a fenét keres a Ludas Matyi a Fővárosi Nagycirkuszban, légtornász lett belőle, netán állatidomító, esetleg beállt erőművésznek, és rettentő izmai segítségével bosszulja meg, hogy a vásárban pöffeszkedő totálisan diktatórikus és magának mindent elhappoló Döbrögi uraság elpáholtatta, és az ő lúdjait is elrekviráltatta?
Nem, erről nincs szó, a címszereplő, a kedves személyiségű, impulzív Kabai Alex énekes, színész, nullához közelítő artista felvértezettséggel rendelkezik. A főbb szerepek alakítói ugyancsak erősen ehhez a nullához tendálnak artista képességek terén, a falu bolondját alakító Méhes Csaba pantomimművész jelent valamelyest kivételt. És a hét lúd megformálója. Ők nem ijednek meg attól, ha trapézra kell menniük, és föl kell emelkedniük a magasba, például azt imitálva, hogy repülnek, vagy különböző, nem túl nehéz, de azért mégiscsak kunsztokat kell bemutatniuk annak érdekében, hogy a zsandárok ne kapják el őket. De aztán mégiscsak lefülelik valamennyit, pedig a fogdmegek, akiknek amúgy még kicsit gyakorolniuk kell a lúdbőröztetően marcona nézést, elfogás közben nem sok kunsztot csinálnak.
Vagyis a színház és a cirkusz találkozik sajátos módon az előadásban, ha nem is vegyül mindig kellően egymással. A törekvés elég régi, ha nálunk még mindig nem kellően ismert is. A színház is régóta szeret elemeket elhappolni a cirkusztól, gondoljunk csak a vásári komédiákra, vagy éppen Brechtre, és az ő hazai jelentős szálláscsinálójára, Major Tamásra. Ahogy a nálunk is rendkívül népszerű Cirque du soleil is temérdek színházi momentumot használ, a számok tekintélyes része jelenetté épül. Már évtizedekkel ezelőtt láttam a nagy múltú nemzetközi avignoni színházi fesztiválon, párizsi végzős artista képzősöket, akik úgy-ahogy összefüggő darabot adtak elő nap mint nap egy hatalmas, zsúfolt sátorban. Schilling Árpád pedig, aki a Hazám-hazám című ütős produkcióját eleve a Fővárosi Nagycirkuszban mutatta be, rendezte is a remek, sokoldalú, többféle attrakcióra képes, de színészi képességekkel is felvértezett, prózát is profin mondó, énekelni, hangszeren játszani tudó párizsi artistaképzősök egy későbbi generációját. A felvillanyozó előadást Budapesten is láthattuk. És a Művészetek Palotájában székel a már világot járó Recirquel társulata, amelyik szintén sokat merít a színházból. Az előbbiek esetében a fő alapot mindenképpen az artistaművészet jelenti.
A Ludas Matyi esetében Fekete Péter rendezőként inkább a színház felől közelít, és a cselekménymesélést körberakja artista produkciókkal, vagy gyakran inkább azok részleteinek zsengéivel. Nyilván igen nehéz megtalálni a megfelelő arányokat, mert a teljes artista attrakciók törvényszerűen megállítják a cselekményt, ezért csak kettő van belőlük. Egyébként zömében artistaképzősök szolgálnak körítésül, akik közel sem olyan sokoldalúak, mint a párizsiak. De lelkesek, látszik rajtuk az ügybuzgalom, a lendület, hogy örülnek a számukra rendhagyó feladatnak, és annak, hogy szép számmal a Fővárosi Nagycirkusz porondján lehetnek. Van, aki zsonglőrözik, mások például gumiasztalra pattannak, és a fiúk közül is többen a levegőbe emelkednek. Ők a népség, katonaság, hogy színházi kifejezéssel éljek. A népség, katonaság egy másik részét idős artisták is adják, igazi jó figurák, fazonok. Balog Ibolya, az egykori legendás Faludy ugrócsoport tagja volt, sokáig tanította is a mesterséget, gólyalábon jön be a vásári forgatagba. A különlegességnek számító komikus oroszlánszámával külföldön is komoly sikereket aratott Schneller László, művésznevén Perinyó, most háziállatokat gardíroz. Az egykori drótköteles, Fábry Pál, villanásnyira ámulatba ejtően kardot egyensúlyoz. A vásári nyüzsgés megjelenítéséhez teljesen szervesen illeszkedik mindez.
Döbrögi a vásárba elefánt fogattal érkezik, az óriási állattal is érzékeltetve, hogy mekkora hatalmasság ő. Amikor belép, igazinak tűnik az állat, de aztán kiderül, hogy életnagyságú, gyönyörűen kivitelezett óriásbáb, így még egy művészeti ág kap szerepet a produkcióban, hogy aztán dramaturgiai funkciója legyen annak, amikor egy hús-vér elefánt lép színre.
Döbrögit Konter László alakítja, egy végtelenül hiú és otrombán kegyetlen embert ábrázolva. Maka Gyula kisbíróként kamatoztatja cirkuszi konferansziéként szerzett tudását, könnyen felveszi a kapcsolatot a nézőkkel, akiket némileg bevonnak a játékba. Felföldi Anikó Matyi anyjaként egy pulpituson állva, jobbára rezonőr szerepre kárhoztatott, igazi drámai szituációba nem kerül. Fazekas Mihály szövegének törvényszerűen csak a váza marad, Pál Dániel Levente dramaturgi intenciói szerint, de dicsérendő, hogy a műsorfüzet mellékleteként az egész olvasható. Az előadás a szép, fantáziadús látványvilágával, ami Howard Lloyd figyelemre méltó munkája, Szakál László sokféle zenei stílust igényesen felhasználó zenéjével, a cirkusz zenekarának remek játékával, Gajdos József koreográfiájával, Székely Andrea bábszakértelmével, igyekszik érzékletessé tenni Fazekas művét.
Miután Döbrögit elpáholja Matyi, két számot mutatnak be a felvidítására. Abdikerim Aisulu és Timur Akthoty lírikus fehér galambszáma tényleg gyógyír a léleknek. Liviu Tudor pedig a tényérpörgetés és kutyaidomárság vegyülékéből kever ki frenetikusan mulatságos attrakciót.
Az előadás vége teljes kibékülést hirdet, de nem tudok vele kibékülni. Eddig sem különösebben érződött a mű forradalmi hevülete, ami például Nádasdy Kálmán és Ranódy László Soós Imre címszereplésével forgatott, tévékben sokat ismételt filmjében is határozottan megjelenik. Azért annyi adódik, hogy Matyi a néppel együtt fennhangon skandálja, amikor Döbrögi megveréséről van szó, hogy három a magyar igazság! Ehhez képest, amikor harmadszor el akarja tángálni az urat, az anyja lazán rászól, hogy ne tegye, már úgyis olyan gyenge, beteg szegény. Erre Matyi ripsz-ropsz, vívódás nélkül, kapásból eláll a szándékától. Ez azokkal szemben, akikkel együtt harsogta a három a magyar igazságot, még árulásnak is tekinthető. Persze temérdek ilyen behódolást látunk manapság, de Fekete nyilvánvalóan nem erről akar beszélni. Ő a totális megbocsájtást hirdeti. A kiszabadított ludak, akik véletlenül mind nőneműek, megint felröppennek a légbe, és most férfi is kerül melléjük. Összesimulva egymáséi lesznek a magasban, Döbrögi kifut a színről, a hatalom így visszavonulót fúj, és jön a Kánaán. Amiről mostanában aztán igazán nem hihetjük, hogy jön.
Kár ezzel az ideologikusnak is tekinthető befejezéssel a végén rossz szájízt adni egy alapvetően jó törekvésnek, egy nagy munkával létrejött, zömében nívós produkciónak.
