Mészáros Márton;

függőség;könyvbemutató;új regény;Joyce Maynard;

2016-10-13 07:46:00

Nem akarja kínozni az olvasókat

Joyce Maynard amerikai írónő új regénye, az Alexandra Kiadó gondozásában megjelent Függőség kötetbemutatója alkalmából érkezett Budapestre. A Lány a hegyen és a Nyárutó hatvankét éves szerzőjének műve egy olyan asszonyról szól, aki italgondjai miatt elveszti gyermeke felügyeletei jogát. Maynarddal borivásról, a nők iránt kevésbé toleráns társadalomról beszélgettünk. Egyszer fent, egyszer lent, ilyen az író élete, árulta el a sikerszerző, de szóba került a Salingerrel való viszonya, s az is, hogy mit gondol Donald Trumpról.

- A hétfői könyvbemutatón, a Párizsi Nagyáruház Lotz-termében elárulta, akárcsak két évvel ezelőtt, idén is Párizsból érkezett Budapestre. Tudja, hogy a két város között rengeteg hasonlóság van? Sok filmben a magyar főváros „kelti életre” a franciát…

- Mindkét város csodálatos, olyan különös varázslattal és gazdagsággal, amivel csak kevés város bír. Ennek ellenére nagyon tisztán érzem a kettő közötti különbséget. Párizsban az élet nyugodtabb, ott könnyedebbek az emberek. A magyar történelmen lehet érezni a fájdalmat. Íróként mindig is a nehéz történetek érdekeltek. Ahogyan az első budapesti napomon végigautóztak velem a reprezentatív utcákon, mindenfelé fiatalemberek hatalmas portréit láttam. Alatta csak név, születési és halálozási időponttal. Megkérdeztem Gyuricza Esztert, a szerkesztőmet, hogy kik ezek az emberek. Azt mondta, az '56-os forradalmuk mártírjai, harcosai, de jószerivel mindnyájan ismeretlenek, nem olyanok, akiknek közismert a neve. Ez teljesen elbűvölt.

- Azért érkezett a magyar fővárosba, hogy a Függőség című új regényt népszerűsítse. A magyar kiadás a kötet első fordítása.

- Tudja, az írói működésem egyik legvarázslatosabb dolga az, hogy láthatom a könyveimet idegen nyelveken, külföldi országok könyvesboltjaiban. Sokszor elutazhatom az adott országba, ahol megjelenik a könyv. De pusztán a leírt sorokkal megoszthatom a saját világom gondolkodását, tapasztalatait egy másik kultúrával. Egyúttal az is nagy öröm, hogy sokan rájönnek, univerzálisak a karaktereim. Ha még soha nem járt az olvasóm az Egyesült Államokban, attól még ismerheti a hőseimet, mert azok olyan embertípusok, akik mindenütt fellelhetőek.

- Szinte minden könyve a családnál lyukad ki, miért olyan fontos az Ön számára ez a téma?

- Mindig csak a családról írok…(nevet) Nos, azt hiszem, ez mindnyájunk számára nagyon fontos. Ez az a közeg, ahonnan indulunk. Bármi is legyen a történeted, a család mindig hatással van rá, még akkor is, ha mondjuk kétévesen elveszted a szüleidet. Nagyon inspiráló, de bonyolult családban nőttem fel, ahol sok életre szóló benyomást szereztem. Az én esetemben azzal kellett valamit kezdenem, hogy láttam a szüleim fájdalmas kapcsolatát, azt, hogy habár nehéz volt nekik egymással, mégis együtt maradtak.

- A Függőség főhőse, a késő harmincas Helen nehéz helyzetbe kerül: amikor férje és a jó anyagi körülmények elhagyják, egyre többször néz a pohár fenekére. Végül elveszti nyolcéves gyermeke felügyeleti jogát is. Remélem, nem sértődik meg, ha megkérdezem: Önnek volt valaha gondja az alkohollal vagy kábítószerekkel?

- Drogokkal természetesen nem, de a könyv többek között abból a felismerésből született, hogy rájöttem, mennyire közel voltam ahhoz, hogy olyanná váljak, mint a főhősöm, Helen. Sokszor volt úgy, hogy a fárasztó nap végén kibontottam egy üveg bort, az első poharat pedig újabb követte. Ez pedig egy kör, nem vitás. Egyébként úgy hiszem, ha az ember egy-egy pohárral lehajt egy jó üveg borból, abban semmi rossz nincs. Az elmúlt napokban például a kis társaságommal simán megittunk két üveg bort esténként, de ennek van oka: nagyon jó a csapat, a magyar borok pedig isteniek. Jobbak, mint a franciák, pedig az nagy szó!

- Nem tudom, látta-e egyébként, hogy amikor a pesti könyvbemutatón az alkoholszenvedélyről mesélt, két jól szituált idős úr éppen nagy örömmel koccintott egymással. Vicces volt látni, ahogy az alkohol árnyoldalairól mesél, az urak pedig láthatóan nagy élvezettel bort kortyolgatnak.

- Ez jó, de nem láttam. Maga úgy látszik, jó megfigyelő! Én is mindig figyelem az embereket. Egyébként nem akarok senki felett ítéletet mondani. Meg amúgy is, azt hiszem a borivás egy életélvezeti forma. Gazdagabbá, teljesebbé teheti az életet, akárcsak a szerelem, a szex. Csak mértékkel kell tenni, ez a kulcs hozzá.

- Ha már a függőségekről beszélünk, hogyan látja, kevésbé toleráns a társadalom a nők függőségeivel, gyengeségeivel szemben?

- A társadalom nem sok toleranciát mutat a nők iránt. Mindig és mindenért a nő a hibás. Ha például bármi baj van a gyermekkel, az mindig az anya hibája. Nézze csak meg az amerikai elnökválasztást. Olyan férfi száll versenybe az elnökségért, aki semmibe veszi a nőket. Lenézi, megveti őket, nem adna nekik azonos bért. Számára a nő addig nő, még szép és fiatal. Ezt a hímsovinisztát Donald Trumpnak hívják. Kész horror, hogy mennyien állnak mögötte.

- Elég nagy szavazótábora van, de vajon miért?

- Mert képes megszólaltatni a fiatalokat, a hátrányos helyzetben lévőket. Ha valaki bizonytalan önmagát illetően, könnyű megvezetni. Egyébként szerintem ő egy tipikus gyenge ember, éktelen nagy mellénnyel – soha nem ismeri be a hibáit, soha nem kér bocsánatot, s mindig hangos. Jó a kampánystábja, mert az üzenete szinte mindig célba ér. Az én életem egyébként jórészt a saját hibáim beismeréséből áll. Erre ő nem képes. Pedig a hibák azért vannak, hogy azokat szégyenérzet nélkül belássuk, s legyünk elég bátrak változtatni a dolgokon.

- Új kötetének gyermekszereplője bajba kerül a történetben, de fizikai atrocitásnak nincs kitéve. Nem tudná úgy vezetni a cselekményt, hogy a gyermeknek bántódása essen. Akkor gondolom, nem szereti Stephen Kinghez hasonló írókat, akiknek a könyveiben szenvednek a gyerekek is, igaz?

- De-de, nagyon szeretem King regényeit! Arról van szó, hogy én soha az átkozott életben nem tudnék olyan sztorit írni, amiben igazán megsérül egy gyermek. Nem akarom kínozni az olvasókat! Talán az egész mögött az áll, hogy írtam az életben már olyan történeteket, amelyek később valóra váltak. Talán ez amolyan babona, de akkor is.

- A magyar közönségnek mesélt arról is, hogy Amerikában sok embernek van bejárónője, s elvárná, hogy a tisztességes munkáért tisztességes fizetés járjon. Ez az én szememben túl idillikus elképzelés.

- Valóban sokaknak van bejárónője, de ne úgy képzelje, mint a Downton Abbey jeleneteiben. Elmondom a személyes példámat: középosztálybeli amerikai vagyok, és néhány hetente eljön hozzám egy nem túl gazdag nő, aki kitakarítja a házamat. Sajnos elég sokszor tapasztalom, hogy a munkáltatók kihasználják az alkalmazottat, hát még akkor, ha történetesen nincs amerikai állampolgársága, mint rengeteg takarítónőnek, házvezetőnek, pincérnek. Magam is tudok egy helyről, ahol néhány évvel ezelőtt sok magyar vendégmunkás dolgozott, de a szerkesztőm is azt mondta, fiatalon dolgozott Cape Codon. Viszont a tengerparti strandra csak egyszer tudott lemenni, ez azért sok mindenről árulkodik.

- Azt mondja, középosztálybelinek tartja magát. Meglepő, mivel a könyvei New York Times bestsellerek, a filmadaptációkban pedig hollywoodi sztárok játsszanak.

- Egyszer fent, egyszer lent, ilyen az író élete. Egyszer alig van bevételem, máskor meg eladom a könyvem megfilmesítési jogait, s akkor jó évem van. Negyvenöt éve publikálom a munkáimat, megtanultam elfogadni azt is, hogy néha akár tíz évig nem jön a siker. Nem a pénz, hanem az hajt, hogy idegenek olvassák a könyveimet, hogy örömüket lelik benne, s ha egymás szemébe nézünk, hiába nem beszélünk azonos nyelvet, mégis értjük egymást.

- A Nyárutó című regényéből három éve került mozikba a filmadaptáció, amelyben Kate Winslet és Josh Brolin alakítja a főszerepet. Az Oscar-díjas hősnőt az alakításért Golden Globe-díjra is jelölték. Ön elégedett volt a filmmel?

- Tetszett a film, de nem szerettem. És Ön hogy van vele?

- Számomra nem volt elég mély.

- Igen. Mondok erre egy jó példát. Abban a könyvben van humor, a film pedig nagyon komoly. A könyvben a srác vicces, életrevaló stílusa van, a filmben pedig…Mindenesetre azt gondolom, a könyv jobb. Az új regényből is film készül, köszönöm annak a két magyar színésznőnek a nevét, akiket ajánlott!

- Van beleszólás abban, hogy kik szerepeljenek a regényéből készülő filmekben?

- Nincs beleszólásom, de ajánlatokat tehetek, gondolkodhatok a castingrendezővel együtt . Ez olyasmi, mint az anyaság. Ha felnőttek a gyerekek, el kell engedni a kezüket.

- J. D. Salinger, a Zabhegyező szerzője hat évvel ezelőtt hunyt el. Egykoron a mentora, szerelme volt Önnek. Emlékszik, mikor találkoztak utoljára?

- Hogyne emlékeznék, eléggé felejthetetlen volt. Írtam egyébként egy memoárt a Salingerrel való afféromról, Otthon a világban címmel. Olvassa el, különösen a fiatalok figyelmébe ajánlanám! Tizenkilenc éves voltam, amikor tizenegy hónap után Salinger kidobott. Nem láttam még embert olyan dühösnek, kegyetlennek, mint amilyen akkor ő volt. Pusztító érzés volt. Amikor negyvennégy éves voltam, megírtam azt a könyvet. Azért, hogy a lányom tanuljon a történetemből. Hogy ne hagyja magát kihasználni, megtéveszteni. Amikor tizennyolc évesen egyik pillanatról a másikra a New York Times hasábjain találtam magamat, megfordult velem a világ. Özönlöttek hozzám a levelek, rádió- és tévéműsorokba hívtak, Hollywoodba akartak csábítani. Csak egy ember írt a siker árnyoldalairól. Salinger volt az.

- Ennek ellenére, később milyen csúnyán váltak el!

- És évekbe telt rájönnöm: Salinger tévedett. Amikor tizenkilenc voltam, nem tudtam, ki vagyok. Soha nem felejtem el a napot, amikor Salinger rám emelte a mutatóujját és azt mondta: „Joyce, az a te bajod, hogy szereted a világot!” Hát, ez az én bajom, szeretem a világot.

- Barátként, apafiguraként tekintett rá, de szerelem is volt Önök között.

- Volt, imádtam őt. Először leveleket írt nekem, s a "hangjába" szerettem bele. Akkoriban naiv voltam, kevés tapasztalattal. Az életben nem volt olyan romantikus, mint amilyennek hinni akartam. Megalázott, elhitette velem, hogy a világ legkülönlegesebb embere vagyok, aztán lerombolta az önbizalmamat, s azt nehezen tudtam újraépíteni. Egyébként nagyon helyes volt tegnap egy huszonnégy éves forma srác, aki odajött hozzám ezzel a kötettel, hogy dedikáljam neki. Azt mondta, az édesanyja adta a kezébe akkor, amikor tizenhat volt. Időközben megértette, miért szerette volna az anyja, ha elolvassa. Nem csak lányokkal, fiúkkal is előfordul, hogy egy náluk idősebb, tekintélyesebb alak érzelmi-szexuális befolyása alá kerülnek.

- Az egyik egyetemi hallgatótársam Salingerről írja a szakdolgozatát. Amikor elújságoltam neki, hogy Önnel fogok interjút készíteni, oda volt tőle, de azt mondta, úgy tudja, nem szeret Salingerről beszélni. Talán tévedett?

- Már nem fáj az ügy. Tizenhat könyvem jelent meg, hatvankét éves vagyok, sok értékes és izgalmas dolog történt velem az életemben azon kívül, hogy együtt voltam egy híres íróval. Azt nem szeretem, ha csak erről az egy dologról kérdeznek. Egyébként a könyvem sokaknál kiverte a biztosítékot Amerikában, pedig nem a Salinger-képet akartam lerombolni. Egyetlen valótlan szót sem írtam le.