Tudom én azt jól, hogy a menekültáradat megoldása és ezzel kapcsolatban az EU további sorsa mellett eltörpül a történetem, noha a „csepp a tengerben” tipikus esete. Egy bizonyos boltban bevett szokás, hogy a pénztáros hölgyek, illetve urak a „viszontlátásra” után a címbeli jókívánsággal köszönnek el a vásárlóiktól. Kedves és figyelmes gesztus ez, bár egy idő után, gondolom, fárasztó lehet nekik. (Bámulatos, hogy például a kormánypárti politikusok is milyen jól bírják a szajkózás okozta monotóniát!) Tehát állok a sorban szép nyugodtan, csendben, ahogy illik, és ahogyan kell ma Magyarországon. Az előttem levő vevő kifizeti a több ezer forintos számláját, megkapja a visszajárót és az obligát jókívánságot. Ezután jövök én az általam vásárolt egy, azaz egy liter tejjel. Fizetek, mégpedig apróval, de a viszontlátáson kívül semmi. Hát ennyit ér az ember egy liter tejjel? Vajon, ha magyar mézet is vettem volna, akkor is ilyen kurtán-furcsán bántak volna velem? De nem is folytatom, gondoljon erről mindenki, amit csak akar.
