Sztálin halála és főleg az SZKP XX. kongresszusa (1956) után elkezdődött hazánkban is az előző években elkövetett hibák és bűnök feltárása. Ebben szerepe volta Petőfi körnek, a médiának, Nagy Imrének és a körülötte felsorakozó pártellenzéknek, a Szabad Európa Rádiónak. A vitákon és a megjelent írásokban a hibák és a bűnök ismertetése mellett megfogalmazódtak egyes megoldási javaslatok is, de átfogó program nem készült. Csupán két programszerű dokumentum vált ismertté: a műegyetemisták 16 és az írók 12 pontja.
Ezek a követelések egyike sem utalt a szocialista rendszer megszüntetésére, a kapitalizmus visszaállítására. A forradalom szűk két hete alatt ezek a célkitűzések alapvetően megszabták a résztvevők tevékenységét. A politikai vezetők döntő többsége, az emberek nagyobb része szocializmust akart, javított kiadásban. Az emberek többségében fel sem merült a kapitalizmus visszaállításának a gondolata. Csak a szocializmus vadhajtásainak kiirtása. Ismertebb vezetők közül kivételt csak B. Szabó István kisgazdapárti politikus és Mindszenti József hercegprímás jelentett. Az előbbi a nyugati típusú polgári demokráciában, Mindszenti József a Horthy Miklós féle alkotmányos monarchiában gondolkodott.
Mellettük sokan voltak, akik valamilyen módon a szocializmus áldozatai voltak: alaptalanul indítottak ellenük büntető eljárást, bélistáztak köztisztviselőket, kirúgtak katonatiszteket és csendőröket, illetve akiket megfosztottak földjeiktől, házuktól, üzemeiktől, boltjuktól. Voltak közöttük demokratikusan gondolkodó kisemberek, a szélsőséges jobboldaliak is. Az első napokban Nagy Imre és Kádár János fasiszta és reakciós ellenforradalomnak nevezte, majd október 28-án nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította, később szovjet nyomásra az MSZMP ellenforradalomnak kiáltotta ki. 1989 január végén a Berend T. Iván vezette történész bizottság javaslatára népfelkelésnek nyilvánították. Az persze más kérdés, hogy győzelem után megmaradt volna-e a szocializmus, vagy a polgári fejlődés útjára lépünk.
