Francois Hollande konok ember, nem könnyű eltéríteni az általa kijelölt útról, amelyet az említett könyv megjelentetése után kialakult helyzet is bizonyít. Bár népszerűsége teljes mélypontra került, nem változtat az elnökválasztást megelőző kampányának menetrendjén, amelyet még nyár elején vázolt fel, s továbbra is azt tervezi, decemberben jelenti be, indul-e vagy sem.
Hogy már a baloldalon is mennyire kezdenek elfordulni tőle, azt a szocialisták főtitkára, Jean-Christophe Cambadélis hétfői nyilatkozata is bizonyítja, aki nyíltan előhozta annak a lehetőségét, hogy Manuel Valls miniszterelnök induljon majd a jövő áprilisban, illetve májusban esedékes elnökválasztáson. A kormányfő azonban hű marad az elnökhöz, csak akkor indulna, ha Hollande azt közölné, nem méretteti meg magát a voksoláson. Az elnök mindenesetre nem unatkozik mostanság, ma a mind többet elégedetlenkedő, immár nyolc napja éjszakai tüntetéseket rendező rendőrök képviselőivel találkozik.
Hollande tehát már saját hívei előtt is kezdi elveszteni hitelét. Harsány kacagásra fakadhattak a L’Obs című francia hírmagazin baloldali, mellesleg jobbára szocialista meggyőződésű olvasói, amikor lapjuk címoldalán, Hollande elnök fotója alatt azt olvashatták: „Készen állok”. Mármint arra, hogy bejelentse, újabb öt esztendőre jelölteti magát az Ötödik Köztársaság élére. Kacagtak, mert az előzetes fölmérések szinte egyöntetűen azt jelezték, hogy már az első választási fordulóban legföljebb úgy öt százalékot szerezhet, sport kifejezéssel, a döntőben labdába se rúghat. Politikai pályafutása a végére érhet.
Bár előzőleg sem látszott esélyesnek, a fent említett könyv végképp megpecsételte sorsát. A Stock, az egyik legnagyobb párizsi kiadó jelentette meg a Le Monde két vezető politikai riporterének interjúkötetét, azzal a címmel, hogy „Egy elnök nem nyilatkozhat így”. A szerkesztőség 2012-ben, Hollande hivatalba lépésének a kezdetekor azzal bízta meg Gérard Davet-t és Fabrice Lhomme-ot, hogy fél évtizeden át, egész hivatali időszaka alatt minden héten faggassa nézeteiről az államfőt, majd kötetben rögzítse élményeit. A Le Monde újságírói igyekeztek végig „pártatlanok” maradni.
Megállapodtak az Élysée-palotával, hogy minden hónap első péntekjén, úgy egy óra hosszára fölkeresik az elnököt, rögzítik a szavait, gyűjtik a mondanivalót. Voltak kellemesebb pillanatok is, amikor mindez terített asztal mellett hangzott el, vacsora közben, nem is mindig az Élysée-ben, néha magánkörnyezetben. Az öt év vége felé járván, elkészült a kötet. És megdöbbenést, mélységes csalódást keltett.
Félezer könyvoldalon minden kérdéskört érintettek, ami az államélet egészét magában foglalja. Politikát, gazdaságot, kultúrát, tudományt, törvényhozási munkát. A magánélet sem maradt ki. Minden pletykálkodás és kényeskedés nélkül, mert Hollande életének ez a része úgyszólván mindig közismert volt. Hatvankét életéve alatt soha házasságot nem kötött, eddig három élettársa volt, az első kapcsolatból négy, immár felnőtt gyerek született. Két szakítás, jelenleg egy bájos színésznő a kedvese, mondhatni érdektelen, minden föltűnő botrányosság nélkül. Hanem a többi!
A két riporter arra a következtetésre jutott Hollande vallomásai alapján, hogy az elnök minisztereinek valódi képességeit se ismerte, egyes témakörökben pedig „botrányosan járatlan” volt. Ebből fakad a még befejezetlen fél évtized meghökkentő eredménytelensége, illetve soványka pozitívumai.
A franciák megint „rossz lóra tennének”, ha egyáltalán kacérkodnának Hollande újabb jelölésével – derül ki a munkából. A kötet két szerzője ezt közvetlenül nem említi meg, hiszen a munka nem kommentár, beszélgetések rögzítése csupán, de mindez mégsem meglepetés. Sarkozy 2012-es bukása után nem volt olyan szocialista kínálat, amely egyáltalán megközelítette volna a hiteles államférfiúi Francois Mitterrand tizennégy évi győztes elnökségének a sikereit.
Hollande korábban valójában soha nem volt kormánypolitikus, inkább pártember, titkárként a szocialista mozgalom vezetője. Aki szocialistaként talán valóban távlatokat kínálhatott volna, az a remek közgazdász-professzor, Jacques Attali, Mitterrand tanácsadója, az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank egykori vezetője volt, őt azonban nem fűtötte politikai ambíció.
Hollande-ből az ambíció most sem hiányzik, ám párttársai körében is mind elterjedtebb a nézet: a Jóisten óvjon attól, hogy ismét csatasorba álljon, legutóbb a nemzetgyűlés szocialista elnöke vélekedett így. Hollande legfeljebb öt százalékot kaphat, ami csakugyan nagy szégyen volna.
De akkor ki induljon, mert az is példátlan lenne, ha a jelöltek mezőnyében egyáltalán nem volna szocialista? A leléptetendő miniszterek közül mind gyakrabban a pillanatnyi kormányfőt, Manuel Vallst emlegetik, aki az utóbbi esztendőkben csakugyan igyekezett hűségesen szolgálni Hollande-ot, bár már régebben rebesgetik, ő is duzzog, látja ezt a távozó elnök, nem volna jó választás. Néhány lapkommentár úgy jellemzi őt, mint Brutust, Cézár árnyékában, akire patrónusa azt mondhatná, „et tu, mi fili, Brute”, tolakodsz, te is fiam Brutus, de végső esetben talán kényszermegoldást jelenthetne.
Ám ő is annyira részese volt, az Hollande-kurzusnak, hogy talán nála is jobb volna néhány olyan más szocialista politikus, aki lázadni kezdett, és aki Valls-nál is tisztesebb eredményre számíthat, sikerre azonban semmiképpen se. A két Le Monde-os könyve után, (mellesleg páratlan üzleti siker), a Szocialista Pártnak könyörtelenül befellegzett.
Van azonban mindennek sokkal szomorúbb következménye is, amelyet a minap a Le Monde nagy hírnevű publicisztikai rovatában tett szóvá. Arnaud Leparmentier, az egyik legnevesebb közíró. „Rekviem a szociáldemokráciáért” címmel publikált nagy visszhangot keltett vitacikket. Következtetéseit igen sokan elhamarkodottnak vélik. A megállapításain mégis több elemző eltöpreng. Alain Minc esszéíróra hivatkozik, aki szerint „Mitterrand a kommunizmustól szabadított meg, Francois Hollande viszont a szocializmustól”.
Minc állapította meg, hogy a szocialista mozgalom kétfelől is fölfalja önmagát, bal és jobboldalán egyaránt. Idéz egy másik gondolkodót, bizonyos Gérard Grunberg történészt, aki azt jósolja meg, hogy kontinensünkön hovatovább nem lesz kormányon egyetlen szociáldemokrata párt sem. Hivatkozik a német SPD-re, amelyet jobbfelől Angela Merkel „emészt föl”, miközben balfelől nem hajlandó együttműködni a Balpárttal. Hasonló jelenséget vél fölfedezni a spanyol szocialistáknál, a görög PASZOK-nál, a brit Munkáspártnál.
Emmanuel Macron volt gazdasági miniszter, akit Hollande vett védőszárnyai alá, soha nem volt tagja a Szocialista Pártnak, ugyanakkor a közelmúltban ő is hátat fordított patrónusának. Nos, Macron most azzal „ijesztget”, a jövő áprilisi elnökválasztáson ő lehet Hollande „kiváltója”. Tisztes eredményre számíthat is, bár győzelemre nem. Azt állítja, leépítené a túlhízott államot, és akadhat hívekre az ifjúság körében is. A Le Monde szerzője, Arnaud Leparmentier úgy véli, a szociáldemokrácia „elhalálozott”, vagy éppen haldoklik már.
A föltűnő Le Monde-cikk, csupán néhány napja jelent meg a mindig gondolatébresztő, általában balközépként számon tartott újságban. A következő francia elnökválasztásokig még van úgy jó fél esztendő. Bizonyára lesznek kétkedők, valószínűleg a L’Obs jeles szerzőinek, a háza táján, akik vitába szállnak majd, a túl messzire merészkedettnek ítélt véleménnyel. A várható eredmény azonban alighanem önmagáért beszél majd. Ebben kevés a kétség.
Sajnos.
