- Sok nagyszerű muzsikus megírta már az emlékiratait – olykor humorosan, máskor a múltat megszépítve vagy éppen sértetten, intrikusan. Mi motiválta, hogy ön is memoárt írjon?
- Nagyon érdekes, változatos, színes életem volt. Bejártam a világot, rengeteg nagyszerű emberrel találkoztam, csodálatos karmesterekkel, zenekarokkal játszottam együtt. Azt gondoltam, hogy ez még érdekelheti a magyar közönséget – nekik, valamint fiatal kollégáimnak és magyar barátaimnak ajánlottam a könyvet. Olvasmányos-regényes önéletrajz ez, mely tele van humoros sztorikkal. Hotelek és vonatok, hosszú repülőutak elevenednek meg, ahol mindig történt valami váratlan esemény, ami később alakította az életemet. Azt is fontosnak tartottam, hogy a hegedülésről és különösen a magyar hegedűiskoláról legyen benne szó, amit egy mai fiatalnak is érdemes elolvasni. Ezek a részek sem túlságosan szakmaiak, inkább a nagyközönségnek szólnak.
- A politikát, a személyes sérelmeket viszont tudatosan kerülte, pedig 1956 után el kellett hagynia Magyarországot.
- Nem az én világom a politika. Az, hogy külföldre mentem, csupa jót hozott az életemben: Párizsban, Münchenben nyertem versenyeket, néhány évig Hollandiában éltem, majd 1961-ben Angliába költöztem, s így indult a nemzetközi karrierem. Azt viszont szomorúnak tartom, hogy ha valaki a művészetek vagy a tudomány területén igazán jelentős eredményeket akar elérni, annak ma is el kell menni Magyarországról. Aki csak teheti, külföldre megy: az egész világ tele van magyar zenészekkel.
- Pályája során ön is rengeteget játszott Nyugaton élő magyarokkal: a legtöbbet Frankl Péter zongoraművésszel, de híres karmesterekkel, Solti Györggyel, Doráti Antallal is. Keresték egymás társaságát?
- Igen, mert volt egy közös értékrendünk, ami a magyar zeneoktatásnak, a Zeneakadémiának, s ezen belül is Weiner Leónak köszönhető. Szerencsés vagyok, hogy még a növendéke lehettem, hiszen 1960-ban meghalt. A karmesterek között meg kell említenem még Fürst Jánost és Fischer Ivánt, akikkel ugyancsak nagyon szívesen játszottam együtt. Ferencsik Jánossal – aki a nemzedékéből szinte egyedüliként itthon maradt – egyetlen egyszer, Amerikában koncerteztünk együtt, s akkor is éreztük a közös gyökereket, a hagyományt, ami összeköt.
- Többször elmondta, mennyire sajnálja, hogy a nagy múltú magyar hegedűiskola ma már alig-alig létezik...
- Igen, ez egy fájó pont, hiszen még a 19. században – Brahms barátjával, Joachim Józseffel – indult ez a tradíció, majd generációkon át folytatódott; olyan művészekkel, mint Hubay Jenő és az én mesterem, Zathureczky Ede. Úgy érzem, én vagyok ennek az iskolának az utolsó képviselője, s persze a növendékeimen keresztül tovább fog élni, csak éppen nem Magyarországon – mert itt nem vagyok aktív –, hanem Angliában, illetve Amerikában és Japánban, ahol sokszor tartottam mesterkurzusokat.
- Azért ma is vannak kiváló fiatal magyar hegedűművészek – Kelemen Barnabás és Baráti Kristóf ott van a világ közvetlen élvonalában.
- Barnabás és Kristóf komoly nemzetközi művészek, akik részben képviselik a magyar hegedülést, de nem a régi értelemben. Ők már teljesen másképpen hegedülnek, mint ahogy én játszottam. Nem szeretem a historikus mozgalmat, de el kell ismerni, hogy a barokk zene előtérbe kerülése, újraértelmezése teljesen megváltoztatta a hegedűjátékot. A mi időnkben lassan, édeskésen, romantikus hangon játszottunk – ha meghallgatom a Bach-szonátákat egy saját régi felvételemen, csak nevetek rajta. Ma sokkal tisztább, egyenesebb a hegedűhang, ahogy a zongoristák is kevesebb pedált használnak. Eltűntek a romantikus sallangok.
- Kisgyerekkorában megtalálta a hivatását, több mint hat évtizeden át volt színpadon. Soha nem kísértette meg a karmesterség vagy a zeneszerzés?
- Árva gyerekként nőttem fel, engem a hegedülés mentett meg. Beleadtam a teljes életemet, és kitartottam a hivatásom mellett. Zeneszerzéssel egyáltalán nem foglalkoztam; vezényléssel annyiban, hogy olykor kamarazenekarokat vezettem, nemcsak hegedűvel, hanem pálcával a kezemben is. Hetvenévesen azonban úgy döntöttem, hogy visszavonulok a koncertezéstől és a tanításnak szentelem a további szakmai életemet.
- Ez érzelmileg bizonyára megviselte...
- Saját döntésem volt, és nem bántam meg. Egy hegedűművész (akárcsak egy énekes) egy bizonyos kor után kezd hanyatlani – a zongoristákra ez nem annyira igaz. A hegedűnek már a tartása is természetellenes: kifordított kézzel kell napi öt-hat órát állni, küzdeni és győzni a gravitáció ellen, ami nagyon megterhelő. Hallottam olyan nagy hegedűsöket, akiknek már abba kellett volna hagyni, és nem tették. Úgy akartam visszavonulni, hogy az emberek még lássák a nagyságomat, és ne vegyék észre az öregedést, a lassulást, az ujjaim fáradását, az intonálás és a vibratojáték romlását.
- Gyakorol azóta?
- Nagyon kicsit, csak amennyi a tanításhoz szükséges. Óráimon vagy kurzusaimon megmutatok egy-egy részletet, de az pszichológiailag is teljesen más, mint a koncertezés. Most, nyolcvanévesen már a londoni Királyi Zeneakadémián – ahol 28 éve tanítok és nemrég díszdoktori címet kaptam – is négyre csökkentettem a növendékeim számát. Több idő marad a családomra – lányom és két unokám a budapesti könyvbemutatón is itt volt. Az egészségem még kitart, így utazhatok, s végre nem csak a repülőteret, a hangversenytermet és a szállodát látom. Focirajongó vagyok, sokat találkozom a barátaimmal, jól érzem magam.
