Őrjárat-mozaik Erdélyből

Publikálás dátuma
2016.11.12. 08:12

Márai Sándor ugyan nem írt összefüggő őrjáratot Erdélyről, mégis legalább akkora anyag bontakozik ki Erdéllyel foglalkozó cikkeiből, mint a Kassai őrjáratból, amely mintegy cáfolata a Féltékenyek idegenek által lerontott város megromlott szellemiségének. Ezt bizonyítja a Kovács Attila Zoltán és Mészáros Tibor által összeállított Márai Sándor és Erdély című antológia.

Trianon tragikus következményeivel, Erdély nagy részének elvesztésével már a húszas évek legelején számot vetett és cikkeiben újra meg újra szembesült a tragédiával. Egyik vissza-visszatérő motívuma ennek a sorsközösség érzése, másrészt az erdélyi írók egymás iránt megmutatkozó szolidaritása, amely túlemeli őket az eszmei célkitűzések vitáin. Erdélyi emlék címmel írt erről egyértelműen:

„A kolozsvári napok legerősebb emléke maradt számomra az a másfél óra, melyet az Erdélyi Kör és a Hitel nevű folyóirat tagjainak és szerkesztőinek meghívására erdélyi és budapesti írótársaim társaságában eltölthettem. Először is: a régi kolozsvári ház bolthajtásos szobáiban olyan társaság gyűlt össze, amilyent Budapesten lasszóval is nehéz lenne összeterelni: »népiek« és »urbánusok« békés egyetértésben szemléltük egymást, s a találkozás valósága megint egyszer meggyőzött arról, milyen mesterséges az a távolság, melyet az irodalompolitikai és világnézeti harcok szakítanak az írók között. Kolozsvárott találkoztunk, s egyszerre megértettük, hogy vitaanyag lehet köztünk, de személyi ellentét nincsen: ugyanannak a sorsnak viselésére kötelez a közös feladat, a magyar irodalom művelése, a szellemi és társadalmi alapfogalmak tisztázása. A másik meglepetés: az erdélyiek válasza az anyaországbeli írók kérdéseire. A sorsközösség, melyet mindenki érez, aki ma Kolozsvárott a magyarság problémáiról vitatkozik, az erdélyiek szavában különös valóságérzékkel nyilatkozik meg.”

Érzelmes utazó volt?

Különös, nála szokatlan bensőségességgel járta a nagyvárosok, Kolozsvár és Várad utcáit, amelyek számára irodalmunk múltját is jelentették. Ezeknek az írásainak hangulata leginkább Somlyó Zoltán Régi városok-ját idézi:

E csöndes kis szoba mit sem tud arról,

hogy ki is az, aki most itt lakik.

Hogy mily kísértetek suhannak át rajt

régi zenékkel esttől hajnalig.

A villanyvárosról, hol ifjú voltam:

hős Váradról mit tudnak a falak?

Vagy sejtik-é, hogy mit álmodtam egykor,

szőke Szeged, míg téged jártalak?…

Be idegen e négy falnak a borzas,

fekete fej s a szabadkai út,

hol aranypénzes nyakú lányok ajkán

ittam a csókos bunyevác aszút…

Csöndes szobává lett a hangos élet,

éjjente öt-hat kis lépés, le-fel…

S a kurta út mérföldekre világol

a régi városok színeivel…

S mikor a kakas Váradon megszólal,

én idehallom s behunyom szemem…

Úgysincs több hajnal, csak az, ami elmúlt…

Ahogy elalszom, ráemlékezem…

Természetesen az írások nagy többségét nem egy érzelmes erdélyi utazó vetette papírra, hanem a történelmi tragédiát jóvá tévő realitást elfogadó személyiség. Ebben osztozott a bécsi döntések utáni közhangulatot megszólaltató írókortársai java részével. Benne azonban halvány aggodalom is élt, amely kiütközött a boldogságát kifejező cikkeiből is. Némelyik apró megjegyzése Babits Mihály Gondolatok az ólomgömb alatt című 1938 karácsonyán kelt elmélkedésének egyik-másik sorára rímelhet:

„Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, mely gyermekkorom óta belém idegződött, melyet oly természetesnek, magától értetődőnek éreztem, mint egy egészséges élő test sziluettjét. Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem, még az Asszony előtt! S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata. Az egész világ egy roppant kínzókamra, amelyben a legszebb élőket megcsonkítják, fölnégyelik, tapossák, láncra fűzik. Szép kis karácsonyi hangulat, gondolom magamban. De nyugodtan fekszem Faust orvos kínpadján, ahol végre is titkos gyógyító erők a megváltás távoli reményét sugározzák belém… A jelzőóra megint megcsendül, élesen hasítva idegeimbe, s én megrezzenek, mintha a kínzásra megadott jel volna. De nyomban utána fölhangzik a másik csengő, amely a kezelés végét jelzi, s ez gyönyörűen zeng, ezüstösen, mint egy ujjongás, mint a karácsonyfa csengője, angyalok csengője, megváltás harangja! Csikordul a gömb, és lassan, recsegve kezd fölfelé emelkedni, a mennyezet felé. Fölülök, még lassabban, nehezen, csontjaim eresztékei is csikorognak, milyen szörnyen zsibbadt vagyok! Akárcsak Magyarország.”

A gyűlölet hínárjában

Márai pontosan érzékelte a háború okozta problémákat; ezek a kettészakított Erdély életében olykor bénítóan hatottak. Részletesen írt ezekről első Naplójában is. Itt még egyértelműbben szólt a régi hivatalnokok helyébe lépő újakról, akik semmiben sem különböztek az itthoni középosztály hatalomra éhes, haszonra leső állami alkalmazottjaitól, és működésükkel növelték a nemzetiségek közötti szakadékot, amely Trianonnak is egyik okozója volt.

A Horthy-rendszer egyik legfőbb célja mindvégig a trianoni döntések revíziója volt. Még az elemi iskolákban is hatalmas plakátok mutatták a vigyorgó ellenség által felszabdalt Nagy-Magyarországot, s alatta a gyújtó jelszó: „Nem! Nem! Soha!” Most, hogy teljesült évtizedek reménye, az író szomorúan tapasztalta, hogy az arcokon nem fénylik öröm, az emberek reménytelenek. Aggódva figyelte, hogy továbbra is „a gyűlölet hínárjában fuldokolnak”. Mikor találják meg egymást a magyarok, ha nem most? – kérdezte fájdalmasan. Mikor szűnik meg „a külön magyar sors, külön magyar átok (…), melyről a nemzet legjobbjai az őrület és kétségbeesés igéivel énekeltek…” (Decemberi párbeszéd) Írótársaihoz fordult, emeljék fel szavukat a gyűlölet ellen. „Mit érezzünk, mi, hazatértek, akiknek szeme szögletében még nem száradt meg a viszontlátás örömkönnye, s mit érezzenek a többiek, akik odaát maradtak, túl a határokon, mikor felharsan a gyűlölet-orkeszter, mikor emberek, akik tegnap még együtt dolgoztak a magyarságért, ma kölcsönösen egy vad politikai és sajtóháború füttykoncertjében állanak…?”

Tőle sem volt idegen a trianoni döntések ellen küzdők idealizálása. Ily módon idézte a diktátum ellen felszólaló Apponyi Albert alakját, kinek beszédét a korabeli külföldi sajtó is elismerően méltatta. Ma azonban már tudjuk, hogy miközben a gróf nagyhatású szónoklatát tartotta, már készen voltak a térképek a Monarchia feldarabolásáról és hazánk kiszolgáltatott kis néppé alacsonyításáról. Pedig Márai tudta, hogy a pompás külsőségek mögött szomorú a valóság. Csak elhivatottsággal, lemondással lehet túlemelkedni a reménytelenségen. Mikes Kelemen példájára hivatkozott A csillag című cikkében: „…nem marad neki semmije, csak az írótoll. A Márvány-tenger partján él egy magyar író, s ízes, csodálatos, természetes, könnyű, egyszerű irállyal leírja mindazt, amit a világról és az emberi sorsról gondol. Minden elveszett, ami életének értelmet adott. az ügy, amelyre felesküdött, az ember, akit szolgált, a nő, akit szeretett.”

Pusztítani az "idegen fajtát"

A hűség a legfontosabb erények egyike. Ezt Márai egész életében megvallotta és e szerint élt és írt. Amikor Szabó Dezső azzal fenyegetőzött, hogy Romániába költözik, mert ott jobban becsülnék (és fizetnék), ezt írta:

„Ez az ember, aki most anyai rokonsága címén bekéredzkedik a bukaresti bölcsőbe, ahol állítólag őseit ringatták, tíz éven át hörgött a magyar pódiumon, hogy ennek a nemzetnek meg kell szabadulnia minden idegen fajtától, hogy itt álmagyarok eszik el a kenyeret a magyar nép elől, hogy tűzzel és vassal és szabódezsővel kell pusztítani az idegen fajtát a magyarság testéből – ez, pontosan ez a habzó szájú és véres szemű hamelni patkányfogó, aki a magyar ifjúság megkábult tömegei előtt fuvolázott, megy el románnak. Elmegy, mert ahogy nyilatkozza, nem tud itt pénzt keresni; az a rossz szokása, ha egyszer már előleget kapott valamire, azt nincs kedve többé megírni. (»Minden művész megérti ezt!« – teszi angyalian hozzá.) Szó se róla, nagyon kellemetlen dolog megírni valamit, aminek az előlegét egyszer már felvette az ember. (…) Az, hogy elmegy románnak, az ő dolga. Szabad ember. A mi dolgunk csak annyit lehet, hogy csírájában eltapossunk egy hamis legendát.” (Napló és feljegyzés Szabó Dezsőről)

A hűség megnyilatkozásának két formáját becsülte igazán. Az elvekhez, életformához való hűséget, az ősök által hagyományozott életvitel megőrzését – ezt érzékelte a székelyek között, és az emberies hagyományok védelmét, gazdagítását, akár a világ ellenében is. Ez az elv nyilatkozott meg a Féltékenyek-ben, a San Gennaro vérében és sok cikkében, az Erdélyről, Erdélyben írottakban is. Úgy tekintett Erdélyre, mint a magyarság szívéből erőszakkal kiszakított részre, amely az idegenek nyomása alatt is a haza elidegeníthetetlen része.

„Ki tudná elsorolni, miféle szálak kötözték össze küzdelmes és tragikus ezer esztendő sorsfordulatai között az erdélyi és magyarországi magyarság öntudatát? A nyelv, a vér, a közös származás mitikus kötelékein túl a sorsközösségnek milyen változatai? A legnagyobb magyar költők egyike, Arany János, Erdély földjén született, a legnagyobb magyar költők egyikét, Petőfit, Segesvár alatt dobták a tömegsírba, s Erdély földjében dobbant utolsót szíve. (Ez a sír, s Erdélynek az a része, amely hozzátartozik, sajnos, még odaát maradt.) Élet és halál, lélek és test, az örök magyarság örök anyaga így keveredett örökké Erdély földjével. Most, mikor ez a nemes föld hazatér, minden magyar megrendült lélekkel érzi, hogy Erdélyért nemcsak meghalni kötelesség – mint annyiszor haltak érette magyarok az évszázadokban –, hanem mély felelősséggel élni és dolgozni is.” (Köszöntjük Erdélyt)

Az első földi szó

Még a karácsony sem csak Jézus születését és az élet nagy értékeihez vezérlő betlehemi csillagot jelképezte számára. Egyetlen szó – Erdély – telt meg a legmélyebb, legmagyarabb tartalommal, amelyhez egyébként élete végéig makacsul ragaszkodott.

„Mentünk a sötét parkban, a betlehemi csillag alatt, s az anyagról beszéltünk és a fényről, az életről és a végtelenségről. Mentünk egy tébolyodott világ közepette, s mégis valamilyen nagy rendben, melyet csak gyanítunk, de nem értünk igazán. Mentünk a naprendszerek között, melyeket pontosan lefényképeznek az intézetben – a Holdat, ezt a vén kóklert, úgy unják már, hogy nem is fényképezik; rögtön vigyorog, nem kell felszólítani, hogy »barátságos képet« mutasson –, mentünk, halandó életünkkel, az örökkévalóságban, egy vidéki bolygón, mely mégis vetekszik a naprendszerekkel, mert van egy titka, amely Kant szerint éppen olyan fönséges és logikus, mint a csillagok: s ez a titok az erkölcsi törvény, amely betölti az emberi lelket. Spektrumanalízisről beszéltünk, s aztán egyszerre elhallgattunk, mert a kapuhoz értünk. S mint aki felocsúdik, a csillagok alatt, s a földre ébred, a búcsú pillanatában egyszerre kimondtuk az első földi szót, amellyel megtelt e napokban a lelkünk. Spontán mondtuk, mohón és kíváncsian, egymást kérdeztük és rögtön feleltünk is. A szó így hangzott:

– Erdély!

A tücskök szóltak és a csillagok hunyorogtak. S a betlehemi csillag is felkelt végre, mert éjfél felé járt az idő, s fényleni kezdett. Elhallhattunk és gondolkoztunk, mert úgy látszik, az ember számára kétféle világűr van: egy odakünn, s egy a lélekben, mely örökké remél, emlékezik, s néha nem is egészen reménytelenül.” (A betlehemi csillag)

Az európai őrjáratokban Márai az eszével, logikájával szemlélődött. Kassán és Erdélyben a szívével, lelkével Aranykort vélt látni, azt akarta láttatni. Nem az ő hibája, hogy vaskor lett ismét a háború végére. (Helikon)

Szerző

Őszi libanapok

Publikálás dátuma
2016.11.12. 08:10
FORRÁS: VÍG KALMÁR VENDÉGLŐ
Aki Márton napon libátnem eszik, egész évben éhezik, tartja a mondás. Tegnap volt a jeles nap, és ilyen tájban számos vendéglő szolgál liba ínyencségekkel. Hámory Tamás a Víg Kalmár tulajdonosa állítja, hogy náluk kezdték a vendéglátásban Magyarországon a jeles hagyományt, de többfelé van ilyenkor dínomdánom, lakoma, akkora trakta, hogy bizony ki kell gombolni inget, szoknyát, övet, hogy elférjen az a temérdek laktatós finomság.

 A Víg Kalmárban nem csupán egy hétvégén vannak fokozott veszélyben a libák, hanem több hétig, ezért őszi libanapokat hirdetnek. Közismerten színházi és filmes premierek törzshelyéről van szó, amit fokozottan művészetkedvelő család üzemeltet, hiszen a tulaj édesapja, Hámory Imre, a Magyar Operaház híres énekese volt, aki nyolcvanhat baritonfőszerepet tudott. Ezért nem meglepő, hogy a népszerű színész, Sas József, jókora szeretettel valaha kedves verset is rittyentett az alkalomra. Libával illusztrált gusztusos üdvözlőlapon bárki elolvashatja. Idézek az elejéből. „Libaleves, libagombóc, libának zúzája/Libanyaka megtöltve és a libuska mája/Liba sütve, liba főzve, hozzá lila hagyma/Liba apróra felvágva vagy egészben hagyva/Libatöpörtyű mi megsült a saját zsírjába/Mindez együtt tűnik el most a gyomrunk sírjába/Egy tündéri házaspárnak köszönjük meg szépen/Hogy így együtt libát eszünk immár minden évben…” Később a szövegben már egyenesen libaorgiáól van szó, és bizony ez sok tekintetben fedi a tényeket, hiszen tizenkilenc féle libaétel kapható.

Ekkora választék persze már nem trendi, de ez egy régimódi hely, itt a rendes étlap is valószínűtlen mennyiségű fogást tartalmaz, valahogy úgy elkészítve, ahogy nagyanyáink csinálták. A korszerű konyhatechnikák sem hatoltak be ide, errefelé sok tekintetben megállt az idő, ha úgy tetszik, ételmúzeumot látogatunk, nem diétás, nem fogyókúrás, amit kapunk, de ízletes, a már régen itt lévő Gergely Balázs séf jóvoltából. Egyáltalán, alig akad a személyzet tagjai közül, aki az 1994-ben megnyílt vendéglőben ne dolgozna már legalább tíz éve.

Nincs szinte folyamatos fluktuáció, ezért a pincér is akár nevén szólítja a törzsvendéget, mert nem egy hónapja van itt, így ismerik egymást. A minket kiszolgáló Huszár László már nyugdíjas, csak heti két napon dolgozik, vérbeli vendéglátós, gyors, pontos, de nem csak leteszi az ételt, és sebtében tovább áll, hanem kedvet is csinál hozzá, hiteles, ha ajánl valamit. Mindezt egyáltalán nem tolakodóan, jóízű humorral teszi. Hámoryék lánya, Szilvia intézi az adminisztrációs ügyeket, de közben rendszeresen ott áll a bejáratnál, és ő is fogadja a vendégeket. Ez ugyanis nem az a hely, ahol toporogni kell az ajtóban, mire végre-valahára egy asztalhoz vezet minket valaki.

Hideg vegyes libaízelítővel kezdünk, gusztusosan fatálon sorakozik a libasült, a tepertő, a már kevés helyen kínált töltött libanyak. Mindez friss zöldségekkel van körbe adjusztálva. Különlegességnek számít a vonzóan rezgő libakocsonya, reszelt torma és citrom is dukál hozzá. A korhely libalevesben ugyancsak van citrom, de tejföl szintén meg babérlevél, ez pikáns, enyhén savanykás nedű, még maceszgombóc is tanyázik benne. Rendelhető természetesen klasszikus aranyló libahúsleves maceszgombóccal. És persze rántva is lehet behabzsolni a hízott libának puha máját. A sült libamell nekem kicsit száraz, én nem sütném meg ennyire, de azt mondják, hogy a vendégek nagy része itt így szereti. Vadas mártás és remegő zsemlegombóc illik hozzá. A gyermekkori emlékeket idéző ludaskásában tobzódnak az ízek, zúza, szív, aprólék, zöldség, majoránna vegyül benne. Nem maradhat el a sólet sem, libasülttel, töltött libanyakkal, főtt tojással, füstölt libamellel megpakolva. A fősláger a töltött liba Víg Kalmár módra. A kicsontozott libát májával, saját húsával, zsemlés töltelékkel tuszkolják tele, és mint a bejglit feltekerik, így sütik meg, majd szeletelik. Burgonyával és almás, aszalt szilvás pezsgős káposztával kínálják. Sajnos libás desszertet még nem sikerült kitalálni, de azért a tökös-mákos rétestől sem szontyolodunk el nagyon.

Szerző
Témák
Mozaik Mozaik

Mit mondott Cser-Palkovics András a törvényhozásról?

Publikálás dátuma
2016.11.12. 07:23

Az ezernégyszáz módosító indítványból vajon egy magát demokratikusnak tartó kormány és párt egyetlen egyet, vagy párat sem talált, amit egyébként el tudott volna fogadni úgy, hogy ezeknek a módosító indítványoknak a jelentős része olyan, amit nem a Fidesz, hanem 2002-ben vagy 2006-ban a Magyar Szocialista Párt, többek között Gyurcsány Ferenc ígért meg?

Szerző