Őrjárat-mozaik Erdélyből

Márai Sándor ugyan nem írt összefüggő őrjáratot Erdélyről, mégis legalább akkora anyag bontakozik ki Erdéllyel foglalkozó cikkeiből, mint a Kassai őrjáratból, amely mintegy cáfolata a Féltékenyek idegenek által lerontott város megromlott szellemiségének. Ezt bizonyítja a Kovács Attila Zoltán és Mészáros Tibor által összeállított Márai Sándor és Erdély című antológia.

Trianon tragikus következményeivel, Erdély nagy részének elvesztésével már a húszas évek legelején számot vetett és cikkeiben újra meg újra szembesült a tragédiával. Egyik vissza-visszatérő motívuma ennek a sorsközösség érzése, másrészt az erdélyi írók egymás iránt megmutatkozó szolidaritása, amely túlemeli őket az eszmei célkitűzések vitáin. Erdélyi emlék címmel írt erről egyértelműen:

„A kolozsvári napok legerősebb emléke maradt számomra az a másfél óra, melyet az Erdélyi Kör és a Hitel nevű folyóirat tagjainak és szerkesztőinek meghívására erdélyi és budapesti írótársaim társaságában eltölthettem. Először is: a régi kolozsvári ház bolthajtásos szobáiban olyan társaság gyűlt össze, amilyent Budapesten lasszóval is nehéz lenne összeterelni: »népiek« és »urbánusok« békés egyetértésben szemléltük egymást, s a találkozás valósága megint egyszer meggyőzött arról, milyen mesterséges az a távolság, melyet az irodalompolitikai és világnézeti harcok szakítanak az írók között. Kolozsvárott találkoztunk, s egyszerre megértettük, hogy vitaanyag lehet köztünk, de személyi ellentét nincsen: ugyanannak a sorsnak viselésére kötelez a közös feladat, a magyar irodalom művelése, a szellemi és társadalmi alapfogalmak tisztázása. A másik meglepetés: az erdélyiek válasza az anyaországbeli írók kérdéseire. A sorsközösség, melyet mindenki érez, aki ma Kolozsvárott a magyarság problémáiról vitatkozik, az erdélyiek szavában különös valóságérzékkel nyilatkozik meg.”

Érzelmes utazó volt?

Különös, nála szokatlan bensőségességgel járta a nagyvárosok, Kolozsvár és Várad utcáit, amelyek számára irodalmunk múltját is jelentették. Ezeknek az írásainak hangulata leginkább Somlyó Zoltán Régi városok-ját idézi:

E csöndes kis szoba mit sem tud arról,

hogy ki is az, aki most itt lakik.

Hogy mily kísértetek suhannak át rajt

régi zenékkel esttől hajnalig.

A villanyvárosról, hol ifjú voltam:

hős Váradról mit tudnak a falak?

Vagy sejtik-é, hogy mit álmodtam egykor,

szőke Szeged, míg téged jártalak?…

Be idegen e négy falnak a borzas,

fekete fej s a szabadkai út,

hol aranypénzes nyakú lányok ajkán

ittam a csókos bunyevác aszút…

Csöndes szobává lett a hangos élet,

éjjente öt-hat kis lépés, le-fel…

S a kurta út mérföldekre világol

a régi városok színeivel…

S mikor a kakas Váradon megszólal,

én idehallom s behunyom szemem…

Úgysincs több hajnal, csak az, ami elmúlt…

Ahogy elalszom, ráemlékezem…

Természetesen az írások nagy többségét nem egy érzelmes erdélyi utazó vetette papírra, hanem a történelmi tragédiát jóvá tévő realitást elfogadó személyiség. Ebben osztozott a bécsi döntések utáni közhangulatot megszólaltató írókortársai java részével. Benne azonban halvány aggodalom is élt, amely kiütközött a boldogságát kifejező cikkeiből is. Némelyik apró megjegyzése Babits Mihály Gondolatok az ólomgömb alatt című 1938 karácsonyán kelt elmélkedésének egyik-másik sorára rímelhet:

„Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, mely gyermekkorom óta belém idegződött, melyet oly természetesnek, magától értetődőnek éreztem, mint egy egészséges élő test sziluettjét. Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az én első szerelmem, még az Asszony előtt! S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata. Az egész világ egy roppant kínzókamra, amelyben a legszebb élőket megcsonkítják, fölnégyelik, tapossák, láncra fűzik. Szép kis karácsonyi hangulat, gondolom magamban. De nyugodtan fekszem Faust orvos kínpadján, ahol végre is titkos gyógyító erők a megváltás távoli reményét sugározzák belém… A jelzőóra megint megcsendül, élesen hasítva idegeimbe, s én megrezzenek, mintha a kínzásra megadott jel volna. De nyomban utána fölhangzik a másik csengő, amely a kezelés végét jelzi, s ez gyönyörűen zeng, ezüstösen, mint egy ujjongás, mint a karácsonyfa csengője, angyalok csengője, megváltás harangja! Csikordul a gömb, és lassan, recsegve kezd fölfelé emelkedni, a mennyezet felé. Fölülök, még lassabban, nehezen, csontjaim eresztékei is csikorognak, milyen szörnyen zsibbadt vagyok! Akárcsak Magyarország.”

A gyűlölet hínárjában

Márai pontosan érzékelte a háború okozta problémákat; ezek a kettészakított Erdély életében olykor bénítóan hatottak. Részletesen írt ezekről első Naplójában is. Itt még egyértelműbben szólt a régi hivatalnokok helyébe lépő újakról, akik semmiben sem különböztek az itthoni középosztály hatalomra éhes, haszonra leső állami alkalmazottjaitól, és működésükkel növelték a nemzetiségek közötti szakadékot, amely Trianonnak is egyik okozója volt.

A Horthy-rendszer egyik legfőbb célja mindvégig a trianoni döntések revíziója volt. Még az elemi iskolákban is hatalmas plakátok mutatták a vigyorgó ellenség által felszabdalt Nagy-Magyarországot, s alatta a gyújtó jelszó: „Nem! Nem! Soha!” Most, hogy teljesült évtizedek reménye, az író szomorúan tapasztalta, hogy az arcokon nem fénylik öröm, az emberek reménytelenek. Aggódva figyelte, hogy továbbra is „a gyűlölet hínárjában fuldokolnak”. Mikor találják meg egymást a magyarok, ha nem most? – kérdezte fájdalmasan. Mikor szűnik meg „a külön magyar sors, külön magyar átok (…), melyről a nemzet legjobbjai az őrület és kétségbeesés igéivel énekeltek…” (Decemberi párbeszéd) Írótársaihoz fordult, emeljék fel szavukat a gyűlölet ellen. „Mit érezzünk, mi, hazatértek, akiknek szeme szögletében még nem száradt meg a viszontlátás örömkönnye, s mit érezzenek a többiek, akik odaát maradtak, túl a határokon, mikor felharsan a gyűlölet-orkeszter, mikor emberek, akik tegnap még együtt dolgoztak a magyarságért, ma kölcsönösen egy vad politikai és sajtóháború füttykoncertjében állanak…?”

Tőle sem volt idegen a trianoni döntések ellen küzdők idealizálása. Ily módon idézte a diktátum ellen felszólaló Apponyi Albert alakját, kinek beszédét a korabeli külföldi sajtó is elismerően méltatta. Ma azonban már tudjuk, hogy miközben a gróf nagyhatású szónoklatát tartotta, már készen voltak a térképek a Monarchia feldarabolásáról és hazánk kiszolgáltatott kis néppé alacsonyításáról. Pedig Márai tudta, hogy a pompás külsőségek mögött szomorú a valóság. Csak elhivatottsággal, lemondással lehet túlemelkedni a reménytelenségen. Mikes Kelemen példájára hivatkozott A csillag című cikkében: „…nem marad neki semmije, csak az írótoll. A Márvány-tenger partján él egy magyar író, s ízes, csodálatos, természetes, könnyű, egyszerű irállyal leírja mindazt, amit a világról és az emberi sorsról gondol. Minden elveszett, ami életének értelmet adott. az ügy, amelyre felesküdött, az ember, akit szolgált, a nő, akit szeretett.”

Pusztítani az "idegen fajtát"

A hűség a legfontosabb erények egyike. Ezt Márai egész életében megvallotta és e szerint élt és írt. Amikor Szabó Dezső azzal fenyegetőzött, hogy Romániába költözik, mert ott jobban becsülnék (és fizetnék), ezt írta:

„Ez az ember, aki most anyai rokonsága címén bekéredzkedik a bukaresti bölcsőbe, ahol állítólag őseit ringatták, tíz éven át hörgött a magyar pódiumon, hogy ennek a nemzetnek meg kell szabadulnia minden idegen fajtától, hogy itt álmagyarok eszik el a kenyeret a magyar nép elől, hogy tűzzel és vassal és szabódezsővel kell pusztítani az idegen fajtát a magyarság testéből – ez, pontosan ez a habzó szájú és véres szemű hamelni patkányfogó, aki a magyar ifjúság megkábult tömegei előtt fuvolázott, megy el románnak. Elmegy, mert ahogy nyilatkozza, nem tud itt pénzt keresni; az a rossz szokása, ha egyszer már előleget kapott valamire, azt nincs kedve többé megírni. (»Minden művész megérti ezt!« – teszi angyalian hozzá.) Szó se róla, nagyon kellemetlen dolog megírni valamit, aminek az előlegét egyszer már felvette az ember. (…) Az, hogy elmegy románnak, az ő dolga. Szabad ember. A mi dolgunk csak annyit lehet, hogy csírájában eltapossunk egy hamis legendát.” (Napló és feljegyzés Szabó Dezsőről)

A hűség megnyilatkozásának két formáját becsülte igazán. Az elvekhez, életformához való hűséget, az ősök által hagyományozott életvitel megőrzését – ezt érzékelte a székelyek között, és az emberies hagyományok védelmét, gazdagítását, akár a világ ellenében is. Ez az elv nyilatkozott meg a Féltékenyek-ben, a San Gennaro vérében és sok cikkében, az Erdélyről, Erdélyben írottakban is. Úgy tekintett Erdélyre, mint a magyarság szívéből erőszakkal kiszakított részre, amely az idegenek nyomása alatt is a haza elidegeníthetetlen része.

„Ki tudná elsorolni, miféle szálak kötözték össze küzdelmes és tragikus ezer esztendő sorsfordulatai között az erdélyi és magyarországi magyarság öntudatát? A nyelv, a vér, a közös származás mitikus kötelékein túl a sorsközösségnek milyen változatai? A legnagyobb magyar költők egyike, Arany János, Erdély földjén született, a legnagyobb magyar költők egyikét, Petőfit, Segesvár alatt dobták a tömegsírba, s Erdély földjében dobbant utolsót szíve. (Ez a sír, s Erdélynek az a része, amely hozzátartozik, sajnos, még odaát maradt.) Élet és halál, lélek és test, az örök magyarság örök anyaga így keveredett örökké Erdély földjével. Most, mikor ez a nemes föld hazatér, minden magyar megrendült lélekkel érzi, hogy Erdélyért nemcsak meghalni kötelesség – mint annyiszor haltak érette magyarok az évszázadokban –, hanem mély felelősséggel élni és dolgozni is.” (Köszöntjük Erdélyt)

Az első földi szó

Még a karácsony sem csak Jézus születését és az élet nagy értékeihez vezérlő betlehemi csillagot jelképezte számára. Egyetlen szó – Erdély – telt meg a legmélyebb, legmagyarabb tartalommal, amelyhez egyébként élete végéig makacsul ragaszkodott.

„Mentünk a sötét parkban, a betlehemi csillag alatt, s az anyagról beszéltünk és a fényről, az életről és a végtelenségről. Mentünk egy tébolyodott világ közepette, s mégis valamilyen nagy rendben, melyet csak gyanítunk, de nem értünk igazán. Mentünk a naprendszerek között, melyeket pontosan lefényképeznek az intézetben – a Holdat, ezt a vén kóklert, úgy unják már, hogy nem is fényképezik; rögtön vigyorog, nem kell felszólítani, hogy »barátságos képet« mutasson –, mentünk, halandó életünkkel, az örökkévalóságban, egy vidéki bolygón, mely mégis vetekszik a naprendszerekkel, mert van egy titka, amely Kant szerint éppen olyan fönséges és logikus, mint a csillagok: s ez a titok az erkölcsi törvény, amely betölti az emberi lelket. Spektrumanalízisről beszéltünk, s aztán egyszerre elhallgattunk, mert a kapuhoz értünk. S mint aki felocsúdik, a csillagok alatt, s a földre ébred, a búcsú pillanatában egyszerre kimondtuk az első földi szót, amellyel megtelt e napokban a lelkünk. Spontán mondtuk, mohón és kíváncsian, egymást kérdeztük és rögtön feleltünk is. A szó így hangzott:

– Erdély!

A tücskök szóltak és a csillagok hunyorogtak. S a betlehemi csillag is felkelt végre, mert éjfél felé járt az idő, s fényleni kezdett. Elhallhattunk és gondolkoztunk, mert úgy látszik, az ember számára kétféle világűr van: egy odakünn, s egy a lélekben, mely örökké remél, emlékezik, s néha nem is egészen reménytelenül.” (A betlehemi csillag)

Az európai őrjáratokban Márai az eszével, logikájával szemlélődött. Kassán és Erdélyben a szívével, lelkével Aranykort vélt látni, azt akarta láttatni. Nem az ő hibája, hogy vaskor lett ismét a háború végére. (Helikon)