Vígszínház;Dés László;Marton László;Geszti Péter;Grecsó Krisztián;A Pál utcai fiúk;

2016-11-14 06:46:00

Mi vagyunk a grund

Merész vállalkozásnak tűnt, mégis az alkotók remek felismerését dicséri a vígszínházi A Pál utcai fiúk, amely Molnár Ferenc klasszikusa nyomán született, a zenés játék szerzői pedig Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián. Az előadás nagy energiákat mozgósít, sok fiatal megmutathatja tehetségét és nem mellékesen az egyre erősödő szabadságvágyunkkal is szembesülhetünk, a minden bizonnyal hosszú sikerszériát megérő produkciót végigélvezve.

A vígszínházi A Pál utcai fiúkban több dal, akár egyfajta szabadsághimnuszként is felfogható. Az előadásból süt a szabadságvágy, vagyis, hogy újra legyen a miénk a grund, azt senki sem veheti el tőlünk. A grund, mint egy erős jelkép jelenik meg a produkcióban, az igazság, a demokrácia, az őszinteség, a humánum szimbólumaként. Óriási szerencse azonban, hogy ezt egyáltalán nem sulykolja az előadás, illetve valószínű, hogy nem is egyszerűen szerencse, hanem az alkotók tudatosan kerülték ezt el, miközben egy olyan zenés játékot hoztak létre, amely nagyon is csábít az említett asszociációkra.

Persze az is lényeges momentum, hogy gyakorlott stáb állt össze erre az alkalomra. A zeneszerző Dés László és a dalszövegeket jegyző Geszti Péter személye ugyanis már majdnem önmagában garancia a sikerre, gondoljunk csak A dzsungel könyvére, amely szinte levehetetlen a Pesti Színház színpadáról és gondoljunk A Pál utcai fiúk rendezőjére, Marton Lászlóra, akinek olyan zenés vígszínházi művek fűződnek a nevéhez, mint a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, vagy A padlás. A Pál utcai fiúk esetében a prózai részek felelőseként Grecsó Krisztián lett a szerzői trió harmadik tagja és bár neki kevesebb színpadi gyakorlata van, mégis remekül vizsgázott.

Persze a jól működő színpadi változat kialakításában nagy szerepe van magának a rendezőnek Marton Lászlónak, hiszen a szöveg egy része nyilván a próbákon formálódott, illetve Radnóti Zsuzsa dramaturgnak, aki Marton régi hűséges munkatársa. Az új zenés változat, miközben hű marad Molnárhoz, nagyon is mai, a barátság, az árulás, az igazmondás problematikáját pontosan és érzékletesen nagyítja ki, illetve erősíti fel. Mielőtt megemlítenénk a többi fontos alkotót, álljon itt a koreográfus Horváth Csaba és a színlapon kreatív munkatársként szereplő Dés András neve, mindkettőjüknek óriási szerepük van az előadás lendületében, és a sok remek ötletben.

Horváth Csaba rendezőként és koreográfusként is évek óta jó formát mutat, kialakított egy a mozgásra épülő állandóan változó mégis jól felismerhető színpadi formanyelvet, ami rendkívül hatásos és képes beszippantani a nézőt. Jó látni, hogy ez a színpadi mozgásnyelv nem csak intim terekben, hanem a Vígszínház hatalmas színpadán is nagyszerűen megél. Nem beszélve arról, hogy a többségében fiatal színészek, táncosok jól értik és tolmácsolni is jól tudják ezt a színpadi nyelvet. Dés András pedig megteremtette az előadás rendkívül találó zörejvilágát. Itt a színészek mindenen dobolnak, nem bujdokolnak, hanem ha kell, harsányan, vagy éppen finoman zajt keltenek. A csata jelenet fő eszköze például a taps, mindkét tábor tapsolva feszül egymásnak, próbálja „letapsolni” a másikat.

A dalszövegek most is nagyon gesztisek, a szerző hű volt önmagához. Egyszerre fanyarak és szórakoztatók, lazák, de mélyebb mondanivalót is hordoznak, jól állnak a fiatal színészeknek. Több dal is áthallásos, például az „Elképedés” dalának, egyik sora így hangzik: „Harapod a szád. Divat a piszokrataság.”

„A fogadalmi dal” egyik strófája is sokat mondó: „Ez a pad, ez a fal, ez a pár farakás, Ez a dal, ahogy nő ez a szívdobogás. Ez a jel, innen el soha nem szaladunk. Gyere, mondd, hogy a grund mi vagyunk.”

Izgalmas egyébként, ahogy a két tábor a Pál utcaiak és a füvészkerti vörösingesek megjelennek. A jelmeztervező Benedek Mari. Előbbiek szegényes polgári viseletben, míg a Molnárnál is gazdagabb fiúknak titulált vörösingesek, valóban vörösben, kvázi egyenruhában fenyegetően masírozva, gyakorlatozva. Khell Csörsz díszlete látványos és praktikus egyben, különösen az a díszletelem, amit a színészek építenek fel és hol az osztályterem padjait, hol a füvészkert bunkereit jeleníti meg.

Az előadás szintén fontos erőssége a szereposztás, ami bár zenés produkcióról van szó, nincs lekettőzve, reméljük, bírják a sűrű szériát a szereplők. Bokát a nagyon jól éneklő és színészileg is formátumos Wunderlich József játssza. Nemecsek és Áts Feri akár ellenszereposztásnak is tekinthető, hiszen előbbit a kifejezetten sármos, egyáltalán nem nyápic kinézetű Vecsei Miklós alakítja, akinek elhisszük, hogy bizony ez a Nemecsek hős lehet. Áts Ferit Józan László adja, remekül egyensúlyozva a kíméletlen, erős bandavezér és a mégis empatikus, jó emberismerő vezető között.

Az említettek partnerei is tényleg valódi partnerek, csapatot alkotnak, de mégis mindegyikük képes önálló, karakteres figurává válni és ez nemcsak a Vígszínház fiatal társulati tagjaira vonatkozik, hanem az egyetemi hallgatóként az előadásban helyet kapókra is, illetve a szintén fontos feladatot ellátó Nemes Nagy Ágnes Szakgimnázium növendékeire is.

Nem érdemes álmok és vágyak nélkül élni, ebben a hitben erősít meg a vígszínházi A Pál utcai fiúk előadása. Ahogy „A fogadalmi dal” utolsó sora visszhangzik: „Miért félnénk? Miért élnénk, ha nem egy álomért?”