Nem tudunk integrálódni

A menekültügyi problémák hátterében az a végsőkig kiélezett ellentét húzódik, amely a nemzeti érdeket szembeállítja az egyetemes humanizmus alapértékeivel. A nyugati demokráciákban a második világháborút követően, majd a hidegháborús évtizedek alatt alakult ki az a meggyőződés, hogy helyzetüknél fogva - és értékrendjükből következően - nemcsak önmagukért, saját nemzetükért, hanem az egyetemes emberiségért is felelősséget kell vállalniuk. A nemzet jóléte és biztonsága nem választható el a világ jólététől és biztonságától. Az atomháború fenyegetettsége miatt nem is igen lehetett más következtetésre jutni. A nemzetközi szervezetek és egyezmények is ennek a közös felelősségvállalásnak a jegyében születtek.

Napjainkban azonban a migrációval kapcsolatos megnyilatkozások némelyike éppen ezzel a nyugati értékrenddel került szembe. A magyar kormányzat betelepítésellenes gyűlöletpropagandája éppen ezt az egyetemes felelősségvállalást kérdőjelezte meg, mint a nemzeti érdekkel összeegyeztethetetlent. Lehet és kell is vitatni ennek a kormányzati magatartásnak az értelmét, már csak azért is, mert a következményei beláthatatlanok. A németországi tartományi választások eredményei is arra figyelmeztetnek, hogy a menekültkérdésnek a magyar állásponthoz hasonló megoldását szorgalmazó szélsőséges pártok jelentősen megerősödtek. Vagyis azok a politikai erők nyertek teret, amelyek nemcsak az egyetemes humanizmus alapértékeit, hanem a demokrácia alapelveit is tagadják. S ezt aligha tekinthetjük puszta véletlennek, "elszigetelt német sajátosságnak".

Vannak olyan hírek, amelyeket a kormánymédia csak egyszer mond be, nehogy elhallgatással lehessen vádolni, de mégis bemondja, mert az elhallgatási botrány a hazai közvéleményben túl nagy vihart kavarhatna. Nem hallgatták el, hogy Angliában atrocitások érik a lengyel munkavállalókat, de nem tették hozzá: az angolok haragszanak minden Kelet-Európából érkezett migránsra, akik kizárólag a jobb megélhetés és a szociális juttatások miatt keresnek otthont náluk. Aki tud olvasni a sorok között, érthet a hírből: a magyarokkal sem sokkal elnézőbbek Angliában. Vajon mit fog mondani a magyar kormány, ha a mieink hazakényszerülnek a szigetországból? Akkor majd azt mondjuk, hogy a meghirdetett nemzetstratégiai program keretében sikerült visszacsábítani őket? De a tanulságot aligha fogja a kormány levonni: a gyűlölet sohasem racionális okokból táplálkozik, hogy kit, és miért neveznek ellenséges idegennek, az olykor fölkorbácsolt indulati tényezőktől is függhet.

Hiába mondják ki Európa vezető politikusai, hogy ezt a a problémát egyedül, egyetlen ország sem képes megoldani, hogy összefogásra volna szükség - mindez pusztába kiáltott szó marad. Erre a legkevésbé sem hajlandóak azok a kormányok és pártok, amelyek a káoszból belpolitikai előnyöket akarnak kovácsolni, s a megoldás helyett inkább hárítanak.

Magyarország nincs felkészülve a menekültek befogadására, hiszen az évszázadok óta velünk élő romákat sem sikerült integrálnunk, holott sokféle politikai beállítottságú kormányzat igyekezett már mindent megtenni ennek érdekében. Ami még ennél is nagyobb baj: mi magunk sem voltunk - vagyunk - képesek integrálódni a fejlett demokráciák közösségébe.

Trump esélye

Az amerikaiak egy része nem hajlandó belenyugodni a múlt heti elnökválasztás eredményébe. Napok óta tüntetnek, sok ezer ember skandálja, illetve transzparenseken hirdeti: „Trump nem a mi elnökünk”. Sejthető volt, hogy az elképesztően durva, egymás megalázására építő választási hadjárat, ami elsősorban Trump kirohanásaira vezethető vissza, visszaüt majd.

Az Egyesült Államokban íratlan szabály, bármi hangzik is el a kampányban, a választás után új élet kezdődik, s az egymást addig ócsároló ellenfeleknek össze kell fogniuk. Most azonban annyira megosztó volt a kampány, olyan mélyütések hangzottak el, hogy egy réteg erre már azt mondja: elég volt.

A mostani helyzet kialakulásában komoly szerepet játszik az elavult választási rendszer. Alighanem kevés ország van a világban, ahol nem azt választják meg elnöknek, aki a több szavazatot szerezte. Márpedig Hillary Clintonra majdnem 600 ezerrel többen adták a voksukat, mint az „establishment” ellen fellépő ingatlanmágnásra. Az elektori kollégium rendszerét még Amerika alapító atyái hozták létre az 1787-es alkotmányozó konvención. Akkor igazságos megoldásnak tűnt ez, hiszen garantálta azt, hogy az ország egyik állama se tegyen szert túl nagy befolyásra. Csakhogy akkor még mindössze 13 állama volt az országnak, számuk azóta mintegy négyszeresére nőtt. Bár az elektori rendszeren kisebb módosításokat hajtottak végre az évszázadok folyamán, az alapelv megmaradt. Az elnököt az elektorok 538 fős testülete, azaz kollégiuma választja meg, amely kicsit hasonló a pápaválasztó testülethez, a Bíborosi Kollégiumhoz. Ahhoz, hogy valakit elnökké válasszanak meg, 270 elektori szavazatra kell szert tennie.

Az interneten kampány indult azért, hogy a mostani elektorok végül ne Trumpra, hanem Hillary Clintonra adják a voksukat. Erre azonban vajmi kevés az esély, hiszen mint a New York Times írta, az esetek 99 százalékában az elektorok az őket delegáló pártok jelöltjét választották meg a történelem folyamán. Ezért a csodában aligha bízhatnak a demokraták. Csupán egyetlen reménysugár lehet számukra: mivel a voksolás az ország teljes megosztottságát mutatta, Trumpnak a politikai ellenfél számára is engedményeket kell tennie. Most megmutathatja, hogy az építkezéshez is ért, nemcsak a romboláshoz.

Szerző

Konzervatívok

Fürkésztem a magyar kormánypárti tévék képernyőjén Orbán Viktor arckifejezését, miközben rendületlenül azt taglalta, hogy őt magát örömmel tölti el Trump győzelme. És közben a szeme se rebbent. Aztán kíváncsiságból utána keresem, mit is ír az amerikai győztesről a világsajtó, történetesen a Le Figaro, amely úgy évszázados megalapítása óta mindenki által elismerten, minden kétséget kizárva az egyik leghitelesebb konzervatív napilap.

A lap vezető publicistája - hosszú időn keresztül, a néhány esztendeje bekövezett haláláig - az a Raymond Aron volt, akinek vezércikkeit öt földrészen - de különösen Európában -, úgy tekintették, mint a klasszikus konzervativizmus etalonját. Nos, a Le Figaro minapi indító kommentárjának az első mondata szó szerint így hangzott: „A Fehér Ház rácsozatát tegnap (csütörtökön - a szerk.) egy veszélyes férfi lépte át”. Ez az lap egyértelmű ítélete, fölösleges idézni minden egyebet. Pedig a kommentár címe maga is fájdalmas, a beavatottnak nagyon is sokat mond: "Ha Tocqueville föltámadna…" Arra az Alexis de Toqueville-re hivatkozik, aki a 19. században a szabadság és a demokrácia prófétája volt, és akinek „Az amerikai demokrácia” című alapművét napjainkban is buzgón tanulmányozzák az egyetemeken.

Orbán önmagát és pártját kontinensünkön szinte az egyetlen igazán konzervatívnak és kétségbevonhatatlanul kereszténynek vallja. Igazabbnak és keresztényebbnek Angela Merkelnél és a CDU-nál is. Az Unió kebelén belül szüntelen perben áll a kancellárral, éppen egy hónap múlva az Európai Tanács kormányfői ülésén készül vele megvívni friss csatáját a menekültek ügyében, amelyet eleve sorsdöntőnek hirdetett meg. A téma körül minden áldott nap tragikusan dramatizál.

Ami Trump megítélését illeti, két föltétezéssel élhetek: a magyar miniszterelnök maga sem veszi komolyan mit beszél, vagy nagyon is tisztában van vele, de szándékosan eltávolodik a valóságtól. Különösen e súlyos napokban, hetekben, amelyekben csőstül szakadhatnak rá a kellemetlen meglepetések, politikai kudarcok.

Szerző