„Az egyszemélyes magyar avantgárd” – születése után százhuszonkilenc, halála után negyvenkilenc évvel is így hivatkoznak Kassák Lajosra. A munkásemberből és plakátcenzorból radikális művésszé lett alkotó saját korában egyesek számára példakép volt, nagynak ítélt életművet hagyott maga után. Egyszerre volt író, költő, szerkesztő, kritikus, munkásmozgalmi szereplő, tipográfus, de elméleti munkákat is papírra vetett. Sorsa leginkább azért érdekes, mert az érsekújvári születésű Kassák a gimnázium első osztályát sem tudta kijárni: magyarból, latinból és matematikából is bukott. Ezt követően döntött a kétkezi munka mellett, lakatosüzemben vállalt munkát, majd tizenhét évesen – édesanyjával és két húgával – felköltözött a fővárosba. Pesten kezdetben vasmunkásként kereste a kenyerét. Műkedvelőből autodidakta módon vált költővé, lírikussá ébredését a munkásmozgalmi élet, és egy európai „tanulmányút” mélyítette el. Ezekről az életrajzi tényekről alig halhatott a Politikatörténeti Intézet közönsége, amely a Kassák Lajos avantgárdja és a magyar baloldal című kerekasztal-beszélgetésre látogatott.
Az viszont szóba került a Csunderlik Péter történész vezette beszélgetésen, hogy Kassák különc alak volt. Komlós András irodalomtörténész 1933-ban, az Erdélyi Helikonban megjelent ítélete szerint a magyar olvasóközönség zöme úgy vallotta, hogy Kassák "őrült és sarlatán", olyasvalaki, akiről higgadt – legfőképpen tárgyilagos – ítéletet nem lehetett mondani. Szövegében hozzáfűzte azt is, hogy Goethe vagy Shakespeare sokak szemében nem ért fel Kassákhoz. Ez is arra utal, hogy egyesek istenítették a művészt, de akadtak, akik félték.
Konok Péter történész és Pacsika Márton művészettörténész, a beszélgetés résztvevői arra jutottak, hogy Kassák megítélése nem sokat változott az évtizedek során. „A Kassák-recepcióra leginkább a Mesteremberek című 1914-es költemény és A ló meghal, a madarak kirepülnek című mű jellemző, továbbá egy-egy képvers. Tudjuk, hogy jelentős alkotó, de műveiről mégsem beszélünk sokat” – mondta Pacsika. Megemlítették azt is, hogy Kassák írásaiból egyértelműen kiviláglik, hogy szerzőjük tudta, egyszer beköszönt a korszak, amikor versein nem csak röhögnek. Hitt abban a korban, amikor a szabadvers elfogadottá válik, amikor a szürrealitást, az expresszivitást értékelik.
A minikonferencia alapvetően arra kereste a választ, milyen volt az avantgárd irányzatok megítélése a századelő Magyarországán. Felmerült az is, hogyan viszonyult a magyar baloldal Kassák formát bontó törekvéseihez. Pacsika Márton emlékeztetett arra, hogy az avantgárdra úgy tekintettek az 1900-as évek első tizedeiben, mint valamire, ami a „magyar nemzettestben idegen testet képzett”. Szóba került az is, hogy Kassák irodalmi szervezőként, irodalmárként való fellépésekor - az utókor által a jótékony feledés palástjába csomagolt - Csizmadia Sándort tartották az első számú „munkásköltőnek”, a szociáldemokrata Népszava olvasói például a már életébe költőóriásnak kikiáltott Ady Endre verseiért sem rajongtak igazán. (Művészetét érthetetlennek tartották.) „Csizmadia a maga módján az autentikus munkásirodalom képviselője volt, valamilyen formában ő indította el Kassákot ezen az egész eszmélésen. A Népszavában 1909-ban megjelent nagy Ady-vita idején Csizmadia volt az ízlésdiktátor, a munkásirodalom meghatározója” – mondta Konok Péter. Azt is említette, hogy Csizmadia hű volt elveihez és közönségéhez, volt benne hevület, és ezért lehetett meghatározó munkásszerző. Ez a szempontrendszer bizonyos mértékig Kassák Lajosra is jellemző volt. Hozzátette: Kassák gyűlölte a „kispolgári jajgatást”, és a viták embere volt. „Ha a nyilvános vitáit össze akarnánk számolni, irdatlan mennyiség jönne ki” – nevetett.
Az eszmecsere során felmerült a kategorizáció problémaköre is. Az előadók megállapították, hogy Kassák idejében sem volt egységes egyik politikai oldal sem, így nem jellemezte konszenzus a munkásmozgalmat sem. Azt, hogy mi számított igazán proletárirodalomnak, s mi munkásirodalomnak, az évek múlásával sem tudjuk jobban, mint Kassák korában. Az viszont vitán felül áll, hogy Csizmadia – aki a Magyarországi Szociáldemokrata Párt házi költője volt – egy ízben azt mondta Kassáknak, maradjon szocialista, mert az országnak szüksége van „okos szocialista munkásokra”, tudtuk meg Pacsikától. Elmondták azt is, hogy a Tanácsköztársaság idején Kassák a kommün rendszerköltője lehetett volna, de Lukács György nem szívlelte sem őt, sem körét. Amikor harminc évvel később újra a baloldal jutott hatalomra, újfent betiltás várt a Kassák-művekre.
A költő és a politika kapcsán Pacsika Márton úgy fogalmazott: „Kassák személyén keresztül jelentek meg a magyar irodalomban az avantgárd hatások. Sokáig elfogadott volt, hogy a magyar avantgárd egyszemélyes, Kassák is sokszor így gondolta magáról. A '10-es években úgy alakult, hogy a magyar avantgárd baloldali színezetű lett." Hozzátette, antimilitaristává vált, háború-ellenes felkiáltások jellemezték, kiállt azokért a célokért, amelyekért a munkásmozgalom is nevét adta – holott a világháború kitörésekor nem volt egyértelmű, hogy háborúellenes lesz a magyar irodalom. Pacsika elmondta azt is, hogy Balázs Béla a háborút élete lehetőségének hitte, csalódott is, amikor nem lehetett sorkatona.
Tudott, hogy Kassák 1915. november 1-én indította meg A Tett című folyóiratot, a magyar avantgárd első publikációs felületét, a Ma című hányatott életű folyóiratát pedig száz éve adta ki először. Konok Péter elmondta, Kassák már 1914 novemberében szeretett volna lapot indítani, erre lapengedélykérései utalnak. A Tett kapcsán szóba került, hogy vajon a lapban megjelent művek képeznek-e esztétikai értéket, vagy jelentőségüket csupán a háborúellenes kiállás adja. A baloldali radikalizmusok szakértője a kérdésre válaszolva úgy felelt, a kettőt nem lehet elválasztatni. Hozzátette, a lap finoman szólva nem találta fel a spanyolviaszt, Kassák mégis úgy pozicionálta az újságot, mint az új Nyugatot. Konok ezen a ponton jegyezte meg, hogy a folyóirat vezér/programcikk nélkül jelent meg, mert Kassák azt vallotta, „előre programot írni olyan, mint előre bejelenteni a csődöt.”
A Kassákot előtérbe helyező - a hallgatóság figyelmét nem végig bíró - konferencia nem igazán jutott kikristályosodó következtetésekre, de azt megállapította, hogy talán túlértékeljük a művészek politikatörténeti definícióját. Olyan ez, mint az, hogy az avantgárd mozgalmakra sem húzható rá egységesen a balos jelző, a humanista viszont annál inkább.
