Nem lehet más a politika

Már-már közhelyszerű megállapítás, hogy Donald Trump győzelme az amerikai elnökválasztáson elsősorban az ottani lakosság elitellenességével magyarázható. Az establishment az Egyesült Államokban nem vett ugyanis tudomást a választópolgárok többségét nyomasztó problémákról, nem hallotta meg az átlagember hangját. Sem a demokraták médiafölénye, sem a hatalomtechnikai fortélyok nem akadályozhatták meg ezért, hogy egy, a politikán kívülről érkezett populista milliárdos költözzön be jövőre a Fehér Házba.

Az elit iránti fékevesztett gyűlölet hazánkban is földcsuszamlásszerű változásokat indított el hat esztendeje. A baloldali kabinetek neoliberális fordulata, a társadalmi ellátórendszerek reformjára irányuló kísérlet annak ellenére teret nyitott az orbáni populizmusnak, hogy a jelenlegi kormányfő pártja a rendszerváltozás óta szerves részét képezi a magyar politikai elitnek. A hazai elitellenességből azonban nem kizárólag a Fidesz profitált. A megváltozott közhangulat életre hívott, s a törvényhozásba juttatott egy új politikai formációt, melynek vezetői a kezdetektől fogva nem csinálnak titkot abból, hogy szakítani kívánnak a negyedszázados magyarországi demokrácia politikai tradícióival. Ezen törekvésük a szóban forgó párt elnevezésében is tükröződik: Lehet Más a Politika.

Minthogy az LMP keletkezése ugyanazon folyamatok eredménye, amelyek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének geneziséhez is vezettek, nem lep meg, hogy a többek között Schiffer András által alapított párt mindenekelőtt a jelenlegi demokratikus ellenzékkel szemben határozza meg önmagát. Ez magyarázza, hogy az LMP vezetése 2010-ben nemet mondott a szocialista politikusoknak, amikor ők a Fidesz alkotmányozó többségének megakadályozása céljából a választások második fordulója előtt az összefogás lehetősége felől puhatolóztak Schiffernél. Ez lehet az egyik oka annak, hogy az LMP a közelmúltban elutasított mindennemű együttműködést a demokratikus ellenzéki pártokkal az Orbán-kormány leváltása érdekében. Ha azonban arra a kérdésre keressük a választ, vajon miért siettek az LMP politikusai a kormánypártok segítségére, amikor a legalábbis kétes függetlenségű Alkotmánybíróság feltöltéséről volt szó, alighanem más indítékokat kell sejtenünk a háttérben.

Az LMP vezetői valószínűleg belátták: a piszkos kis alkuk, a kompromittálódás a pártpolitikában való részvétel szükségszerű velejárói, azaz mégsem lehet „más” a politika. Ahogy Saint-Just egykor megfogalmazta a triviális igazságot: „senki sem uralkodhat ártatlanul”. Másfelől, az érintett hölgyek és urak politikai túlélésük biztosítékát feltehetőleg abban látják, hogy „Őfelsége ellenzékének” dicstelen szerepébe helyezkedve kvázi maguk is a rezsim működtetőivé válnak. Még akkor is, ha ezzel a kollaboráció vádját vonják önnön fejükre.

A pártjának minősített többségét időközben elveszítő Orbán Viktor persze örömmel elfogadja a politikai krédójukat megtagadó „ellenzékiek” felajánlkozását. Lehet, hogy a taláros testület feltöltése új tagokkal csupán egy újabb alkotmánymódosítási kísérlet főpróbája?