Az ítélet elhangzott. A klasszikus római jogszabályok szerint folyt le a nagy per, nemcsak az ország, de az egész világ nyilvánossága előtt. Választott védő védte a vádlottat és a történelmi per minden mozzanatát az éter hullámai sugározták szét. A két fél nem a népbíróság és Imrédy Béla volt. Nem! Egy sokat szenvedett nép és egy ezeréves múlt bölcsőjéből burjánzott huszonöt esztendős ellenforradalom. A vádlottat — jelen esetben — egy sápadt, a vádak súlyától meggörnyedt, hatalomra vágyó férfit és a hatalomért mindent odadobó személyt, Imrédy Béla testesítette meg.
Komor, ünnepélyes volt a légkör a tárgyalás megnyitásán. Komoly, ünnepélyes maradt akkor is, amikor józanfejű becsületes politikusok számoltak be arról az ármányról, amellyel a vádlott országmentő ténykedésüket megakadályozni igyekezett és sajnos, meg is tudta, akadályozni.
De éppen ilyen komor és ünnepélyes maradt a hangulat akkor is, amikor a vádlott politikájával egy síkon haladó országrontók mondották el sunyi, önmagukat védő, avagy még mindig handabandázó vallomásaikat. És komor tudott maradni ennek a teremnek az egész hallgatósásra a két ügyész által elmondott vádbeszéd alatt is, noha a még alig behegedt sebek újra fájóan felszakadtak.
Mégsem a két remekül fölépített és emberileg tiszta vádbeszéd vádolta legsúlyosabban a vádlottat és azt a rendszert, amelyik ilyen iszonyatos szakadékba lökte az országot.
Ha a terem hallgatósága a sátáni szörnyűségek ismeretében meg is feledkezett volna magáról és a szidalmak özönével, a súlyos vádak légiójával halmozta volna el Imrédy Bélát, akkor sem ők mondották volna a legsúlyosabb vádbeszédet.
Ebben a letiport, kifosztott, meggyalázott országban az árvák, az özvegyek, a nyomorékok, a nincstelenek, a lerombolt hidak, a kártyavárként összedőlt paloták, a föld színéről elsepert kis munkásházak nyújtják vádolón sovány karjaikat Imrédy és a magyar fasizmus felé.
Néma ez a vád, de annál döbbenetesebb. Némán vádoltak azoknak a százezreknek a népbírósági teremben megjelent szellemei, akik az embertelen zsidótörvények lavináját megindító Imrédy miatt pusztultak el a Don és a Volga partján, a gázkamrákban és gyűjtőtáborokban.
A történelem ítélt, a nép ítélt, egy ország és a humanizmus ítélt. Az igazság tiszta tógáján nem képződött ránc, a megsértett jog elégtételt kapott.
Népszava 1945. november 24.
