Tőreit feni a francia Brutus

Várták is, nem is. Sokan biztosak voltak, hogy jelentkezik, mindenképpen ott lesz 2017 tavaszán a francia baloldal államfő jelöltjei között, tudtak türelmetlenségéről is, de úgy vélték, talán lesz benne parányi tapintat. Nem volt! Még mielőtt megszólalhatott volna Hollande elnök, aki végeredményben a politikai pályára indította őt, hogy készen áll-e újabb öt évre jelöltetni magát az Élysée-palotába, Emmanuel Macron megelőzte.

Meglepetés senkit nem ért Emmanuel Macron elnökjelölti bejelentkezése kapcsán. Sőt, ahogyan sok esztendő alatt kiismerték Macront, eleve erre számítottak. Ebben a 38 éves fiatalemberben szüntelenül izzott a vágy, száguldott megszállottan, politikai mozgalmát is azzal a sietős jelszóval indította útjára, hogy „Előre”. Igaz, birtokolja a legkiválóbb közgazdasági egyetemek diplomáit, a szaktudomány köreiben is nagy a tekintélye, noha a magánszférából indult, a párizsi Rotschild bankházból.

Innen szemelte ki magának Hollande elnök, bár arról részletesen nem szól a fáma, hogy netán maga a családfő David de Rotschild ajánlotta volna őt az Élysée-palotának, amikor a szocialista államfő közgazdász tanácsadót keresett magának. Az első esztendőkben sem névtelen „súgó” volt, viszont igen gyorsan nagy befolyású csúcsminiszter lett belőle.

Az ötéves elnöki ciklusból Macron négy esztendőt „húzott” le, kettőt még tanácsadóként, a másik kettőt már miniszterként. Aztán a közelmúltban váratlanul lemondott, azzal a nyíltan bevallott szándékkal is, hogy köztársasági elnök legyen, jótevőjének, útnak indítójának Hollande-nak az ellenfeleként, ha neki netán szándékában állna másodízben is vállalni. Kétségtelen, az ifjabb nemzedék köreiben többen is rokonszenvvel kísérhetik, hogy Macron generációváltást akar, megfiatalítani ezt az eléggé „elaggott” mesterséget. Hiszen, aki a jobboldalon az egyik kihívó, az eddig legesélyesebbnek vélt Alain Juppé, (az utóbbi napokban kissé visszaszorult), ha csak egy mandátumot, öt évet vállalna is, amire lejárna a mandátuma, kétszer annyi idős volna, mint a fiatal Macron.

Igaz, a száguldó fenomén csak a közéletben ilyen lendületes, magánszférájában a felesége, egykori francia tanára, Brigitte asszony 24 évvel idősebb nála, az édesanyja lehetne, túl a hatodik ikszen. Csinos, jóképű dáma, a hírek szerint példás, harmonikus a házasságuk is, és őnagysága bizonyosan örömmel venné, ha az Élysée-palota lehetne új otthona. Ha Monsieur Macron vágyálma teljesülne, a harmadik államfő lehetne az Ötödik Köztársaság históriájában, aki előkelő pályafutását komoly közgazdasági fölkészültségének köszönhetné.

Az első Georges Pompidou volt, még De Gaulle tábornok kiszemeltje, akinek azonban tragikusan végződött a sorsa, mandátumának alig a felét tölthette ki, súlyos betegsége vitte halálba. Ő kétségtelenül népszerű volt, kedvelték nagy műveltsége miatt is. Közvetlen utóda úgyszintén közgazdász volt, a szakmailag szintén kétségtelenül elismert és rátermett Valéry Giscard d’Estaing, de rossz hírét keltette, hogy gyakori vendége volt Afrikának, ahonnan imádója, az ott ugyancsak államfő Bokassa császár, minden vendégsége után gyémántokkal dúsan megtömött zsebekkel búcsúztatta. Egyetlen mandátumának a lejártakor - Giscard-nak több nem is jutott - át kellett engednie a helyét a 14 évig regnáló Mitterrand-nak.

Macronnal viszont az a baj, hogy a föltételezések szerint finoman, de annál gonoszabb szándékkal hátba támadta pályára bocsátóját, a tagadhatatlanul kétbalkezes François Hollande-ot. Az a fél évtized, amelyet a mostani elnök nem túl nagy sikerekkel tölt ki az Élysée-palotában, (még van néhány hónapja), ha lehet, még szerencsétlenebbül ér véget. Hollande nem mérte föl kellő higgadtsággal, hogy eleve kudarc fenyegeti, ha második elnöki ciklusra gondolna. Ügyetlenül pedzegetni kezdte, még nem érett meg benne végképpen a döntés, jó esetben december első felében szánja el magát a bejelentésre. Ha megpályázná is az újabb szakaszt, a posztért olyan nagy a tülekedés, hogy miként a jobboldalon is, előválasztáson kell kivárni, ki lesz a győztes a hét versengő közül, aki aztán jövő áprilisban beszállhat az elnökválasztási küzdelembe.

A heves vetélkedést az indokolta, hogy a konzervatív térfélen túlzsúfolt az egykori miniszterek, fejesek tábora, akik közül többen is vélik úgy, jogos lehet az igényük az előzetes jelöltségre. Nem csekélyebb a közelharc a baloldalon se. Hollande vélheti ugyan, hogy neki járna a megtiszteltetés, amit nagyon sokan kétségbe vonnak, de hát a baloldalon is indokolt az előválasztás, hasonló szabályokkal, miként a konzervatívoknál történt. Mitterrand 14 éves elnöki korszaka alatt is volt legalább annyi eredményes miniszter, állami vezető, aki joggal tarthat igényt arra, hogy összemérje tapasztalatait Hollande-dal. Illetve itt is felmerül, hogy a lelépő államfő ne becsülje túl önmagát, vállalja önként maga is a vetélkedést, dönthessenek a szocialista hívők, kiben bíznak ők.

Hollande a december eleji bejelentési időponttal eleve hátrányba hozta a baloldalt, és ha január dereka tájára netán vállalja is a megmérettetést, tekintélyes az időveszteség, igen jelentős az eltékozolt hetek és hónapok súlya .

Ami ellenben figyelemreméltó jelenség, hogy a legközvetlenebb érdekeltek közül talán éppen Macron a kevesek egyike, aki a legkevésbé észleli, hogy ha nem is föltűnően ellenséges, de igencsak barátságtalan túlfűtött buzgalmának sajtófogadtatása. A Le Monde hagyományosan tartózkodó, a véleményét egyáltalán nem rejti véka alá, de nem is túlságosan föltűnően reklámozza. Szenvtelenül, viszont előkelően kommentál. A Le Figaro, mint a konzervativizmus zászlóhajója pedig kendőzés nélkül Juppé és Fillon oldalára áll, nem megy el szótlanul Hollande egykori munkatársának ambíciói mellett.

Ezzel szemben a baloldalnak ma talán legkendőzetlenebbül föllépő orgánuma a L’Obs című hetilap, (amelyről a Le Monde honlapja érthetően szerényen, szinte eldugva vallja be, hogy nem régóta ugyan, de szerves része birodalmának), szemrebbenés nélkül úgy jellemzi Macront, mint felséggyilkosságra készülő, a tőreit fenő Brutust, akinek ráadásul politikai programja sincs, úgy kínálja magát, mintha csakugyan Hollande oldaláról érkeznék, holott hozzá egyenesen Rotschildtől vándorolt. Tehát bármennyire álcázni igyekeznék is igazi törekvéseit, tősgyökeres jobboldali, esetleges győzelmével nem hozna mást, mint amivel Juppé és Fillon is jelentkezett.

Akkor, miért a zabolátlan sietsége, miért berzenkedik a két jobboldali látszólagos ellenfeleként? Föltételezve, hogy jövő tavasszal akár Juppé győz, aki félreérthetetlenül közölte, életkora miatt csak egyetlen ötéves ciklust vállalna, vagy Fillon, aki évtizedig is maradna az Élysée-palotában, Macron a legrosszabb esetben is 49 éves korában juthatna a legfőbb államhatalom közelébe. Ez a legszebb elnöki „férfikorok” egyike, ő nem sokat veszíthet. Hacsak nem egyéb természetű sietséget sejthetünk mögötte. Mondjuk Őnagyságának, a hitvesnek az igyekezetét, aki akkor már túl lehet a hetedik ikszen is, és mielőbb kellemesen szeretné érezni magát az Élysée-palota falai között.

Valójában tehát nem is Monsieur Macron az igazi türelmetlen, hanem valaki más? Ki tudja, a magánambíciók néha még kifürkészhetetlenebbek…