A Marthát játszó Mikecz Estilla felsétál a színpadra, ami ez esetben egy, a síkból elfordított, lejtős fekete-fehér mező. Mögötte kivetített felirat pereg. Nem tud azonban a lábán megállni, hirtelen hasra vágódik, összecsuklik, elvágódik. A bravúros mozdulat akrobatikusnak tűnik, de valójában ösztönös, kimegy a lába alól a talaj. Részeg. A tér másik oldaláról egy ugyancsak a lábán nehezen megállni tudó figura érkezik, Mark a filmfesztivál-igazgató, ő is részeg. A pillanat összehozza őket, Mark segíteni akar Marthának, de nem sikerül, mindketten a földön kötnek ki, ahová egyáltalán nem akartak kerülni. Hirtelen közük lesz egymáshoz.
A rendkívül látványos díszletet ketten jegyzik: Maria Tregubova és Alekszej Tregubov. A látványt pedig Vlagyimir Guszev. A tervezők kedvelik a lejtős díszletet, több előadásukban alkalmazták már ezt a megoldást. Minden bizonnyal az ő érdemük, hogy a díszlet és a látvány nagyon is szervesen beépül most is az előadásba és annak mondanivalójába, hiszen mivel az első részben a játéktár lejtős, azt erősíti, hogy a szereplők nincsenek biztonságban. Szó szerint esendők. De miközben fizikailag esnek-kelnek, részegségükben nagyon is józanná válnak. Felnyílik a szemük, vagy ahogy az egyik szereplő fogalmaz: felébrednek egy hosszú álomból, ami az eddigi részegségük előtti állapotukat jellemezte.
A darab szerzője, Ivan Viripajev, aki 1974-ben született, drámaíró, színész, rendező, forgatókönyvíró. 2005-ben az előadás rendezőjével, Viktor Rizsakovval közös színházi műhelyt indított el. Azóta a világon sokfelé játsszák a darabjait. A Részegeket például a düsseldorfi Schauspielhaus felkérésre írta és a dráma ősbemutatóját is Rizsakov rendezte. A darabban a sors hoz össze egy társaságot, különböző foglalkozású embereket, bankárt, modellt, fesztiváligazgatót, prostituáltat, menedzsert vagy éppen építőipari alkalmazottat. Ők találkoznak egymással, véletlenszerűen, mámorosan, részegen. (A drámát Kozma András ültette magyarra.)
Rizsakov egy fontos rendezői gesztussal, talán a szerző útmutatása alapján csupán az említett első jelentben játszatja a színészeket külsődleges eszközökkel (is) részegnek. Egyébként a többi jelenetben ezek az eszközök nincsenek jelen, a részegséget inkább kitárulkozásként jeleníti meg. Ekkor az ember kilép a hagyományos társadalmi normákból, és mer őszinte és szabad lenni. Ehhez persze manapság úgy látszik, részegnek kell lenni. És ez az ellentmondás a darab nagy találmánya.
Viktor Rizsakov pedig vallomásos, erős képekben jeleníti meg ezt az egészen furcsa állapotot, a részegséget, mint a mámor, vagyis egy módosult tudatállapot metaforáját. Tetézi még ezt a hangulatot komponált zajokkal, amelyeket maguk a színészek mint egy partitúra keltenek, különböző tárgyak segítségével. Ezek a zörejek szinte az idegeinkig hatolnak, arra utalhatnak, hogy a világ kizökkent a normalitásból, vagy pedig arra, hogy a mindennapjainkat mennyire fülsértő, visító zajok és stressz közepette éljük.
A darabban a szereplők részegségükben bevallják bűneiket. Karl (Tóth László) elmondja feleségének Lindának (Nagy Mari), hogy megcsalta őt barátja (Kristán Attila) feleségével (Szűcs Nelli). A házaspár férfi tagjai egyébként banki vezetők, s a darabban szereplő fiatal férfiak pedig szintén a banki szférában dolgoznak. Ebben a már említett mámorban az ember könnyebben találkozik az „igazi szerelemmel”. Max (Ifj. Vidnyánszky Attila) éppen a legénybúcsúját ünnepli barátaival (Szabó Sebestyén László, Bordás Roland, Berettyán Sándor), amikor éjjel összetalálkozik Laurával (Ács Eszter). Aztán ebben a sajátos részegségben azonnal össze is házasodnak, miközben Maxnak másnap lesz az igazi esküvője.
Az előadásban nagy hangsúlyt kap a mulandóság, a filmfesztivál igazgatója például bevallja, hogy rákos betegségben szenved és valószínű, csak hónapjai vannak hátra. Egy helyen ki is szól a közönségnek és felteszi a kérdést: „Ki az, aki közületek nem fél, hogy megbetegszik ettől a kibaszott ráktól, az lépjen előre!” Majd később megjegyzi: „Csönd. Na, most aztán beáll az igazi csönd. Na, most aztán üldögélünk itt egy kicsit együtt, és belehallgatunk az igazi csöndbe. Így, tessék, így.”
A darabban a modell Laurenz (Fehér Tibor) fogalmazza meg, hogy „Isten a részegeken keresztül beszél a világgal”. Ezzel arra utal, hogy ebben a bizonyos mámorban lehetünk csak igazán önmagunk és kaphatunk választ az élet nagy kérdéseire. Az előadás talán legszebb képe, amikor Max barátai a legénybúcsú mámorában jelen vannak Laura és Max találkozásánál. A második részt uraló vizes térben a vízben kerékpároznak. Újabb és újabb köröket tesznek. Próbálják Max szemét felnyitni, figyelmeztetni mit is tesz. Aztán ők is belemennek a játékba. A mámor mindenkit magával sodor. Kérdés, mi lesz másnap? A kijózanodás óráiban.