Egy mondat titka

Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter tulajdonképpen abban a beosztásban dolgozik, amelyet a demokráciákban a miniszterelnök tölt be. Magyarországon – nem de jure, hanem de facto - Orbán Viktor áll a köztársasági elnök helyén. Orbán a belföldi napi politikában alig vesz részt, tevékenysége alapvetően irányító jellegű, mint a francia vagy az orosz elnöké, s mivel Áder János a dolog politikai lényegét tekintve egyszerűen nem is létezik, alighanem el lehet fogadni, hogy a tényleges kormányzati feladatmegosztás Orbán Viktort a kormány fölé emeli, abba az űrbe, amit Áder hozott létre a teljes passzivitásával. Lázár látja el az operatív napi vezető feladatait, az ország valódi irányítója azonban Orbán Viktor. A kancelláriaminiszter viszi a napi feladatokat. Lázár úgy viszonylik Orbánhoz, mint Teleki, Kállay, Bárdossy viszonyult Horthyhoz. Ez nem tartalmi, hanem merőben formai párhuzam, de fontos, mert ebből következik, hogy Lázár János kijelentése arra vonatkozóan, hogy az oktatás célja a jó magyar és jó keresztény ember nevelése, egy olyan politikustól származik, aki tulajdonképpen Magyarország miniszterelnöke, még ha a megnevezése nem is pont ez.

Alkotmányjogi kérdés, hogy ez a szerkezet jó-e vagy sem. Talán jobban megfelel a magyar nemzet tudati viszonyainak, mint a korábbi képlet, mert az operatív irányító törvényszerűen kopik, sérül, sározódik, hiszen kénytelen népszerűtlen intézkedéseket hozni, és ezért a kormány fölötti vezetőnek - egy Horthynak, egy Kádárnak, egy Orbánnak - kell megőrizni a rendszer hitelét és tekintélyét, és ő képes is erre, hiszen a kellemetlen döntések okozta tekintélyvesztés nem őt sújtja. És nálunk a rendszer tekintélye hagyományosan első számú politikai érdek. Úgyhogy lehet, megtaláltuk a megfelelő államformát a mi éghajlatunkra, gondolom, néhány éven belül ennek megfelelően változtatnak is a hivatalos a megnevezéseken.

Ebben a konkrét esetben tehát az a kérdés: hazánk operatív vezetője miért nem fogalmazott másképp? Teljesen nyilvánvaló, hogy ennek az idézett gondolatnak a pedagógiai tartalmát el lehetett volna mondani a politikai korrektség követelményeinek megfelelően is. Ha például nem a „keresztény”, hanem a „vallásos” kifejezést használja, nem minősíti a buddhista, muszlim vagy a Krisna-tudatú állampolgárokat másodrendűvé.

A keresztény szónak kétezer év óta pozitív értéktartalma van. A kereszténység a szeretet vallása. Van más vallás is, amelyik szintén a szeretet etikáját követi, de ettől függetlenül igaz az állítás: a kereszténység is azt tanítja: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A kereszténység aktív etikát hirdet, nem elég a bűnt nem elkövetni, többet kell tenni, a jó keresztény elutasítja a jóra való restséget is, mert megkeresi, miként tudna embertársán segíteni. Azon kívül, hogy a kereszténység a szeretet vallása, más, pozitív értéktartalmak is kötődnek hozzá, például a kultúra-szervező képessége. Ha tehát egy iskola azt tűzi ki célul, hogy a keresztény diákokból jó keresztényt neveljen, akkor elfogadható célt tűz ki. Ha viszont azt tűzi ki célul, hogy mindenkiből jó keresztényt kíván nevelni, akkor baj van.

Azt gondolom, ennek a provokatív kijelentésnek az éle az ateisták felé vágott, azt akarta Lázár János mutatni, hogy nem fél visszautasítani az európai kultúrában kétszáz év óta alaptörvénynek számító szekularizált gondolkodást, talán, mint a lomtárba való politikai korrektség részét. De biztos abban a forma szerint csak miniszteri, valójában miniszterelnöki feladatkört betöltő Lázár János, hogy csak az ateistákat találta el? És hogy a szavait mindenki így értelmezi? Hogy nincs olyan csőcselék, amely önigazolást talál benne?

Az állítás pedagógiai tartalmával nem érdemes vitatkozni. Ez nyilvánvalóan nem így van, az iskola célja nem az, hogy jó magyart és jó keresztényt neveljen, hanem hogy jó embert neveljen, aki ezen felül kialakította a problémamegoldó gondolkodás képességet is. Aki tud boldogulni a világban. Aki művelt, felelős, önálló személyiség. Aztán, hogy mi a vallása, hogy vallásos-e egyáltalán: magánügy. Ezt Lázár János éppen olyan pontosan tudja, mint bármelyikünk. Sőt: emlékezzünk arra, hogy Lázár János hódmezővásárhelyi polgármester korában példamutató módon oldotta meg a roma integráció kérdését, arról szólt akkor a fél magyar sajtó, hogy lám: nem kell ahhoz liberálisnak vagy szocialistának lenni, hogy valaki jó, korszerű, hasznos, demokratikus oktatásügyi döntéseket hozzon.

Akkor miért mondta most ezt az elfogadhatatlan, botrányos mondatot?

Talán úgy érezte, bizonyítania kell, nem olyan európai ő, mint amilyennek látszik. Talán úgy érezte, lemaradt egy gorombáskodási versenyben. Valami különleges oka bizonyára volt rá, mert ez a mondat nem az ő stílusa. Ennek a mondatnak titka van, és ez a titok nyomasztó.

Lehet, persze, egyszerűen csak szerencsétlenül fogalmazott. Ilyen előfordul. Ilyenkor az ember azt mondja: bocsánat, nem úgy gondoltam, hanem így meg így.

Ha valamelyik polgármester vagy államtitkár mond valami szándékoltan félreérthetőt, az ember már fel se kapja a fejét, de akármi legyen beosztásának neve, pillanatnyilag Lázár János hazánk operatív vezetője. Nagyon nem mindegy, magatartásával milyen példát sugall.