„Siessetek, kevés ideje van a víznek!”

Évekkel ezelőtt egy útinaplóban olvashattuk, hogy európaiak valahol Afrika közepén egy nomád törzsnél vízzel fizettek az ételért és a szállásért. Ezt az „egzotikus” történetet a fejlett világban ma még el sem tudjuk képzelni, miközben dührohamot kapunk, ha néhány órára nem folyik a víz otthonunkban. Pedig az emberiség ivóvízkészletének fenntarthatósága ma legalább olyan akut probléma, mint a felmelegedés, vagy a légszennyezés.

A fenntartható vízgazdálkodás, a vízhez és közegészségügyhöz való hozzáférés biztosítása mindenki számára: ennek, valamint a Párizsi Klímamegállapodás vízzel kapcsolatos ajánlásainak érvényesítéséhez való hozzájárulás a célja a Víz Világtalálkozónak, amelyet 2013 után másodszor rendeznek meg Budapesten.

Hogy áll ma a Föld vízbázisa?

Miközben bolygónk felszínének több mint 70 százalékát víz borítja, ennek alig 2,59 százaléka édesvíz, és még ennek is csaknem 70 százaléka jég halmazállapotú, ami elsősorban Grönlandon és a sarkvidékeken található. Ha ez a felmelegedés során olvadni kezd, nem csupán a tengerek szintje emelkedik, hanem az édesvízkészlet is rohamos fogyásnak indul. Közben csak homályos elképzeléseink lehetnek arról, hogy mennyire szennyezettek természetes vizeink, amelyből mindennapi ivóvizünket nyerjük, és ugyanilyen fertőzöttek napjaink „ipari forradalmának” és „túlfogyasztói” társadalmának köszönhetően az esők is.

Vészharangot kongat a NASA jelentése is: a Grace űrszondák 10 éven át (2003-2013) folyó megfigyelésein alapuló becslések szerint a Föld 37 legnagyobb földalatti vízgyűjtőjéből 21 kimerülőben van, köztük 13 kritikus állapotban. A legveszélyeztetettebb az Arab-félszigeté, a második helyen az India északi részén és Pakisztán területén fekvő Indusé, míg a harmadik helyen a dél-afrikai Murzuk-Djado-medence áll.

Mindezek különösen akkor ijesztőek, ha belegondolunk, hogy az emberi test 66 százalékát víz alkotja és a Föld népességének szaporodása egyelőre megállíthatatlannak tűnik. Így annak jelentős része kiszáradásra van ítélve. Már az évezred elején másfél milliárdra volt tehető azoknak a száma, akik nem jutottak hozzá ivóvízhez és további 2,5 milliárd nem tudta kielégíteni higiéniai igényeit a vízhiány miatt. Ennek fényében nem tűnik túlságosan pesszimistának az az előrejelzés, hogy 2050-ben a Föld lakói 50 százalékának nem jut a vízből. Érthető tehát, hogy már napjainkban közkeletű fogalommá vált a „vízstressz”, a szomjúságtól, az aszálytól való rettegés.

Rejtőzködő vízkészletek

Az elmúlt években számos olyan szenzációként ható tudományos hír látott napvilágot, amely szerint a Föld kérgében óriási vízkészletek halmozódtak fel és ezek hozama nagyobb, mint az összes óceáné együttvéve. Találtak már erre utaló nyomokat az Egyesült Államok, Brazília alatt, de a már évtizedek óta az elsivatagodástól fojtogatott Száhel-övezetben is. Csakhogy ezek 5-600 kilométerrel a Föld felszíne alatt vannak, ráadásul magas hőfokú kristálystruktúrákba zárva, tehát megváltást aligha várhatunk tőlünk a belátható jövőben.

2013 decemberében a Nature adott hírt arról, hogy ausztrál tudósok felfedeztek egy hatalmas tengeralatti vízhálózatot, amelynek „kútjai” Kelet-Kína, Észak-Amerika, Ausztrália és Dél-Afrika partjainál találhatók. Becslések szerint ennek vízkészlete legalább a kétszerese a jelenleg hozzáférhető édesvíz-készletnek. Csakhogy ennek kiaknázása is komoly technikai és nem utolsósorban ökológiai problémákba ütközik, mert egyelőre csak olyan módszereket tudnak elképzelni a felszínre hozására, amelyeket a tengeri olajkutaknál alkalmaznak. Nem is szólva a költségekről, amelyektől e vízkincsnek valóban „aranyára” lenne. Vincent Post, a kutatócsoport vezetője ennek ellenére úgy vélte, hogy érdemes lenne belevágni a feltárásba, mert legalább néhány partmenti, több milliós metropolisz vízellátását megoldanák vele.

Kísérletezés és környezettudatosság

Éppen ezért kell örülni minden olyan kezdeményezésnek, amely növeli ivóvíz-készleteinket. Ilyen például két amerikai mérnök találmánya, a SAROS Desalination. Ez egy úszó platform, amely a tenger hullámainak energiáját felhasználva, egyfajta „fordított ozmózis” révén sótalanítja, ezáltal ihatóvá teszi a tengervizet. E platform naponta 1900 liter édesvizet képes előállítani. Jellemző, hogy a tervezők a továbblépéshez a közösségi pénzgyűjtés (crowdfounding) módszerét választották. Ugyancsak az Egyesült Államokból származik a Zero Mass Water projekt, amely napelemekkel szűri a levegőben lévő csapadékot iható vízzé. Jelenleg a próbaüzemnél tartanak a Föld néhány különösen száraz pontján, Ecuardorban, Mexikóban és Jordániában.

A minél fiatalabb korban kezdődő környezettudatosság nélkül azonban a legjobb szándék sem lehet hatékony. Követendő példa lehet az a mindössze 7 perces kisfilm, amelyet Sam Toppan készített A kék arany (L’or bleu) címmel. Ebben egy francia kisvárosi iskola mindennapjain keresztül mutatja a rendező a vízpazarlást, miközben az egyik afrikai diák lelki szemei előtt megjelenik a hazájában pusztító szárazság. Aztán egy nem túl távoli jövőbe megyünk, amikor megtudjuk a földrajzórán, hogy Franciaországban már csak egy folyó folyik, és a gyerekek sorban állnak a villámgyors kézmosáshoz. „Siessetek, kevés ideje van már a víznek” – ismételgeti az osztályfőnök. Mint kiderül, ez utóbbi képsorokat az afrikai fiú vizionálta. A kisfilm forgatókönyvét a főcím szerint maguk a diákok írták.