Az ingyenebédek ideje

Ingyen ebéd nincsen, de mégis van. Egyre több helyen jelentek meg a köztereken az ebédosztó sátrak, mert ilyenkor az ünnepek közeledtével mintha elő bújna belőlünk a „jó ember”. Persze az a néhány tányér meleg leves vagy főzelék alapvetően nem oldja meg a rászorulók helyzetét. Attól még nem fekszenek le jóllakottan a gyerekek, akinek ma került némi meleg étel a gyomrába, nem biztos, hogy holnap is megismétlődik majd ugyanaz. Ezek az adományok sem az éhenhalástól, sem a megfagyástól nem mentenek meg senkit.

Figyeljünk egymásra, halljuk egyre gyakrabban, mintha ezzel elejét lehetne venni az ilyenkor télvíz idején mind gyakrabban előforduló haláleseteknek. Ha sikerül félretenni a bennünk lakó közömbösséget és nem megyünk el a kapualjakban, a kirakatok tövében rongyokba burkolt, gyakran már mozdulatlan hajléktalanok mellett, még akár időben is érkezhet a segítség. De biztosan nem ez volna a megoldás. A főváros teli van üresen ásítozó középületekkel, amelyek a fedél nélkül maradt embernek jelenthetnének menedéket, ha akár a főváros, akár a kormány vezetői nem olyan kemény szívvel közelítenének az utcára szorult nyomorultak problémájához. Megannyi példát sorolhatnánk, de csak egyet hadd említsek: a Városligeti fasor és a Bajza utca sarkán ott áll üresen az egykori belügyi kórház épülete. Talán még a vaságyak, a matracok is a szobákban vannak. ideje volna, hogy a hatóságok döntéshozói is magukba nézzenek.

Persze a zordra forduló időjárás nem csak a hajléktalanok számára jelenthet közvetlen életveszélyt. Éppen a napokban olvastam, hogy egy idős házaspár a saját lakásában fagyott halálra. Amikor a szomszédok észrevették, hogy napok óta nem találkoztak sem a bácsival, sem a nénivel, nem füstöl a házacska kéménye sem, szóltak a rendőrségnek. Mire rájuk törték az ajtót, már az orvosok sem tudtak segíteni. Egyetlen darabka fát, egyetlen kocka szenet sem találtak a lakásban, elégettek már mindent, ami éghető volt. Nem maradt utánuk morzsányi száraz kenyér, egyetlen krumpli sem az üres lakásban. Valaki, a szomszédok közül azt nyilatkozta: az állam és az önkormányzat közömbössége ölte meg őket.

Most biztosan széttárja képzeletbeli karjait az állam és értetlenül csóválja nem létező fejét, hogyan lehet ilyesmivel vádolni, amikor annyira szívén viseli az idősek sorsát. Éppen most készül emelni a kötelező 0,9 százalék helyett szívességből 1,6 százalékkal a nyugdíjakat. Már talán el is kezdték borítékolni a miniszterelnök jóságának bizonyítékát, azokat a 10 ezer forintos Erzsébet utalványokat, amelyek – ha elég fürge lábúak a postások – akár még karácsony előtt megérkezhetnek minden nyugdíjashoz. Lehet majd dőzsölni a hideg-meleg ételre is elkölthető jegyekből. Megjegyzem: ezeket az utalványokat megkapják a nyugdíjas országgyűlési képviselők is, nehogy azt érezzék, rájuk már nem terjed ki a gondoskodó kormányzat figyelme.

És még valami. A Miniszterelnökséget vezető miniszter éppen a közelmúltban jelentette be, hogy a nagyarányú illetékcsökkentési akcióból a nyugdíjasokat sem hagyják ki. Jövő tavasztól illetékmentesen lehet engedélyeztetni öntözőberendezést, és mellesleg a 65 éven felüliek ingyen kaphatnak útlevelet. Bár Európában erre semmi szükség, de ez se okozzon nekik gondot, ha venni akarják a kalapjukat, és elmennek a gyerekek után.

Szerző

Többség és zsarnokság

Arisztotelész a Politika című könyvében leírja, miképp fest az ideális, „az egyén és a közösség érdekellentéteit harmonizálni képes” államforma. Szerinte jó a királyság, mert az uralkodó a közjó érdekében politizál, de rossz a zsarnokság, mert a tirannosz csak a saját érdekét nézi. Jó a felvilágosult arisztokraták hatalma, de rossz az oligarcháké, ugyanebből az okból. S végül jónak tartotta a görög bölcs a politeiát, viszont hibásnak és károsnak ennek „elfajulását”: a demokráciát.

Mi baja volt a világ leghíresebb filozófusának a demokráciával? Szerinte „nem a törvények uralkodnak az ily államban, hanem a néphatározatok, és a nép, a démosz pedig a demagógok vezetése alatt maga is sokfejű zsarnokká válik.”

A sokfejű zsarnokról a XX. század egyik legérdekesebb politikusa, De Gaulle is kifejtette az elítélő véleményét. Azt írta, azért van szükség egy erős, a nép által választott és csak a népnek felelős köztársasági elnökre, mert a parlamenti demokráciában „a közjó a pártok marakodásának áldozatául esik.” Erre vonatkozólag mi is rendelkezünk némi tapasztalattal.

Mi tehát a megoldás? De Gaulle megpróbált egy olyan államot létrehozni, ami egyesíti a szocializmus és a kapitalizmus előnyeit, és ha az 1969-es népszavazáson (kis különbséggel) nem veszít, talán már tudnánk, sikerülhet-e összeegyeztetni a tüzet és a vizet. De sajnos a francia elnök vesztett, lemondott, visszavonult birtokaira és emlékirataival foglalkozott ezután, valamint azzal, hogy a szőlődombokon sétáljon kutyájával kettesben.

Annak idején, a XIX. század végén a modern drámát a polgári ideálok önmaguk ellen fordulása hozta létre. Ibsen és Csehov alapélménye, hogy azok a nemes eszmék, amelyekért a forradalmak idején olyan sokan áldozták életüket (és persze ellenfeleik életét is), megteremtette ugyan a jogegyenlőséget, a parlamentarizmust és a piacgazdaságot, de megszületett a munkások brutális kizsákmányolása és a városi ember elmagányosodása is, továbbá a szörnyű és gátlástalan gyarmati háborúk.

Némi késéssel (százötven év) ezzel a dilemmával szembesül most Kelet-Európa. Azt látjuk, hogy bekövetkezett az áhított és vágyott önrendelkezés, de továbbra sincs itt a Kánaán. Nemcsak anyagi értelemben. A parlamenti váltógazdaság arról győzte meg a magyar szavazókat, hogy kerüljön kormányra bármelyik párt politikusi gárdája, ezen honfitársaink közül némelyek intenzíven tömni kezdik a zsebeiket, és ahelyett, hogy bennünket képviselnének az Országházban, kisszerű alkuk zajlanak és „a közjó a pártok marakodásának áldozatául esik”. Ezért a magyar választó (és a lengyel, az orosz, stb) egy erős kezű, operatív intézkedésekre képes vezetőben hisz, messiásként követi, mert úgy érzi, végre van gazdája az országnak, és ez számára fontosabb, mint azok a negatívumok, amelyekről a sajtó nap mint nap hírt ad.

Külön kérdés ennek a vezetőnek a minősége. Lehet, sokakat felháborítok most, de az a véleményem, a "királyságokká" átalakuló kelet-európai volt szocialista országok közül nekünk jutott a legjobb minőségű monarcha. Sok probléma van vele, nem tudja megfékezni a korrupciót (nyilván nem is akarja, hiszen híveinek egy része éppen ezért követi), értelmetlen konfliktusokba keveredik, európai szereplési vágy vezeti és ezért alig törődik fontos hazai ügyekkel (például a környezetvédelemmel), de összességében jobb, mint a lengyel kollégája, az azerbajdzsánokról és másokról nem is beszélve. Nem tudjuk, mit hoz a jövő, az ilyen első számú vezetők olykor minden kontrollt elveszítenek és nagy bajokat okoznak, de arra is van példa, mint Kádár János esetében, hogy az évek során megszelídülnek és konszolidálódnak. Forduljon akárhogy a helyzet, hosszútávon ez a centralizált monarchia nem megoldás a modern világban, mert a kritika, vita és érdekegyeztetés hiánya miatt rugalmatlanná és ezért versenyképtelenné válik.

De mi lesz a demokráciával? Beletörődünk abba, hogy az pusztán a többség uralma? Hogy – Arisztotelész szavaival – a „demagógok vezetése alatt zsarnokká válik”? Tényleg mindent felülír az az érv, hogy „nekünk kétharmadunk van, ezért az a demokratikus, hogy azt csinálunk, amit akarunk”? Lépjünk túl ezen. Nem pusztán a demokrácia a cél, hanem és elsősorban a minőségi emberi élet.

Arisztotelész a politeiá-t ajánlotta. Ennek az a lényege, hogy csak egy kiválasztott kaszt tagjai szavazhatnak. Valamilyen cenzussal, legyen az akár vagyoni, akár műveltségi, kirekesztjük a hatalomból a könnyen befolyásolható, nem eléggé képzett, felelőtlen embereket. Érdekes elgondolás, de még sehol nem valósult meg, mert a cenzussal az urak az általuk kizsákmányolt szegényeket rekesztik ki a hatalomból.

Ki tudja a megoldást? Azt érezzük, hogy nemcsak a szavazattöbbség fontos, hanem az eszmék és ideálok is azok. Attól, hogy a többség önző módon szavaz (például menekült-kérdésben), még nem lesz a döntés igaz, mert megsértette a humanizmus eszméjét és ideálját. Attól, hogy a nép eltűri a közszolgálati média tönkretételét és a sajtószabadság szorongatását, még antidemokratikusak maradnak ezek a lépések.

Valamit pedig ki kellene találnunk, mert az idő ellenünk ketyeg. Mennél mélyebbre süllyedünk a monarchiába, annál rosszabbak az esélyeink.

Rogán beismerte: ő kampányminiszter

Nem akármilyen nap volt a csütörtöki. Rogán Antal propagandaminiszter parlamenti bizottsági meghallgatásán szokatlanul őszinte volt. Megtudhattuk tőle, hogy mi a dolga valójában az általa vezetett Miniszterelnöki Kabinetirodának. Számára ugyanis (figyelem!) egy feladat van: győzelemre vezetni Orbán Viktort, hogy 2018 után is Orbán Viktornak hívják Magyarország miniszterelnökét. (A lojalitásméter kiakadt, amikor azt is mondta, hogy örül, ha őt ütik, mert addig sem a miniszterelnököt ütik.)

Eddig úgy tűnt, hogy a választásokon pártok indulnak és nem minisztériumok vagy éppen maga az állam. És ezek a pártok maguk, saját bevételeikből – meg jó sok fekete pénzből – dolgoznak azért, hogy a nagyérdemű rájuk húzza az ikszet.

Úgyhogy itt egy tiltott pártfinanszírozásról szóló, feltáró jellegű beismerő vallomással állunk szemben. Mert azt mégsem gondolhatjuk komolyan, hogy a végrehajtó hatalom maga a Fidesz, mint olyan. Az Alaptörvény is kimondja: párt közhatalmat nem gyakorolhat. Marad tehát, hogy immár formálisan is megszűnt a pártok versengése – a politikai korrektség felszámolása nyilván ezt is jelenti.

Pedig még érvényes a törvény, mely szerint párt jogi személytől, jogi személyiséggel nem rendelkező szervezettől vagyoni hozzájárulást nem fogadhat el. Ha mégis, vagy ha tiltott, nem pénzbeli hozzájárulást fogadott el, annak értékét be kell fizetnie a kincstárnak.

Egy kivétel adódik: ha a pénz a párt saját egyszemélyes korlátolt felelősségű társaságának nyereségéből jön.

Alighanem ezt a céget hívják ma Magyarországnak.

Szerző