46 évig dolgoztam, 75 éves koromig rendszeresen kutattam, tanítottam. Valójában elégedett lehetnék az életemmel, mindazzal, amit elértem. Időnként mégis megpróbálom visszapergetni az éveket, felidézni az emlékeket, azokat az állomásokat, ahol rövidebb-hosszabb ideig megpihentem.
A közelmúltban kezembe került egy öreg, gyűrött füzet, amelyben - nem tudom az okát, de nyilván nem véletlenül tettem - mindmáig havonta, pontosan feljegyeztem a magam és az ugyancsak közszolga, velem 56 éve házasságban élő feleségem havi fizetését, a jövedelmünket. És akkor megértettem, mi bánt valójában: úgy éltük le az életünket, hogy azt hittük, munkánk szerint "jutalmaz" a társadalom.
Pedig ez korántsem volt így.
"Társutasok" voltunk
Majd öt évtized tudományos munka áll a hátam mögött, s most szembesültem csak azzal, mennyire nem ismerte el ezekben az években a tudományos-kutatói-oktatói munkát a magyar társadalom.
A földrajztanári mellé megszereztem a történelemtanári diplomát is, aztán jelentkeztem az egyetemi doktori fokozat megszerzésére. Főleg azért, mert a szüleim - akik hat fiút és egy lányt neveltek fel -, nagyon szerették volna, ha legalább egy doktor van a családban. Hát doktor lettem, ha a mama nem is ilyenre gondolt, de azért örült a címemnek, édesapámmal együtt. Nem érték meg, amikor a sorban hatodik gyermekük kandidátus, majd az akadémiai doktora lett. 1998-ban habilitáltam. Abban a majd öt évtizedben mindvégig foglalkoznom kellett tudományszervezési, a koordinációs feladatokkal, de a tudományos közélet is végigkísérte pályámat. Számos akadémiai szakmai bizottság tagja voltam, nyugdíjazásom után, 2008-ban csak egy tisztséget tartottam meg: a tárcaközi földrajzi-név bizottságban. Arra gondoltam, hogy nyugdíjas éveimben ez éppen nekem való elfoglaltság lesz. Hát adott is munkát rendszeresen, jó néhányra önként jelentkeztem, mígnem aztán öt éve Ferihegy dolgában tanúsított rakoncátlanságom miatt ki nem penderített onnan a hatalom. Tíz évet dolgoztam ebben a grémiumban, egy fillér honorárium nélkül, de társaim ugyanúgy ingyen tették.
A rendszerváltás után joggal gondolhattuk volna, hogy az "új világban" méltó helyére kerül a szellemi munka, a tudományos tevékenység, de a dolog közel sem így alakult. A magyar politikacsinálók tudatában megmaradtak az évtizedes megszokások: a pincér, a fodrász - és nyugodtan ide lehet sorolni az orvosokat is - elégedjenek meg az alacsony bérekkel, a borravaló, vagy a paraszolvencia úgyis kiegészíti a jövedelmüket.
Amikor fiatal kutatóként a pályámat kezdtem, ugyanez volt a gyakorlat. Az első diplomámat az ELTE-TTK-n szereztem, földrajz-térképész szakon, a Hadtörténeti Intézet hadtudományi térképtárában kezdtem dolgozni. Tudományos munkatársi besorolásban első fizetésem havi 2000 forint volt, ami jóval alatta maradt egy gyári szakmunkás bérének. Megértettük, ha berzenkedtünk is ellene, de akkoriban a munkásosztályt tartották a társadalom "'vezető erejének", akik a dolgozó parasztsággal közösen munkálkodtak boldog jövőnkön. Mi, értelmiségiek, csak amolyan társutasok voltunk.
Reméltük, hogy talán kapunk egy szövetkezeti lakást, autóról álmodni sem mertünk. De boldogok és bizakodók voltunk.
A nemzet "napszámosai"
A Hadtörténeti Intézetből a Magyar Tudományos Akadémia hivatalába kerültem, a tudomány fellegvárában megugrott a fizetésem is, majd 500 forinttal kerestem többet. Hivatalnok lettem, kutattam, oktattam, ennek ellenére nem tekintettek többnek, mintha egy minisztérium főelőadójának neveztek volna ki. A tudományos munka? A szakmai lapokban megjelenő publikációk? A lassan kivívott nemzetközi szakmai elismerések? A 60-as 70-es évek elején nem adtak társadalmi tekintélyt.
Forgatom a gyűrött papírlapokat, a fizetési kimutatásokat, az akkori életem emlékeit, és most kezdem megérteni: abban az időben mi, kutatók, valóban a nemzet napszámosai voltunk. De jó szívvel tettük - tettem magam is -, mert kitűnő emberek munkatársainak érezhettük magunkat. Zárt világban éltünk, de abban a körben elismerésnek számított, ha valakit elfogadott partnerének a mindmáig sokak által tisztelt Erdei Ferenc, az MTA akkori főtitkára, s a nemzetközi tekintélyű akadémikusok, feltalálók befogadtak minket fiatal kutatókat is.
Talán nem is törődtünk a keresetünkkel, meg sem néztük, mekkora összegeket szerepelnek a havi fizetési listánk papírcsíkjain. Most látom csak: 1974-ben havi 4600 forint, 1988 elején bruttó 17 ezer forint volt a fizetésem. Gyorsan odalapoztam a füzet végére: 1998 őszén az utolsó havi bérem bruttó 104 500 volt a bérpótlékokkal együtt. Szép summának tűnik, de ki emlékszik már az akkori, több mint 30 százalékos inflációra?
Amikor a pályám elején úgy döntöttem, hogy a tudománynak szentelem az életemet, nem gondoltam, hogy olyan sorsot választok, mint a színészek. A 70-es évek végén, a 80-as években nagy lánggal égett már a tűz a "gulyáskommunizmus bográcsa" alatt, mindenki igyekezett minél többet keresni. A gyári munkás géemkázott, a szolgáltatásban a mesterek saját zsebre fusiztak, a színészek hakniztak a falusi kultúrházakban.
Mi sem maradhattunk ki ebből a jobb életért folytatott nagy népi harcból: rendszeres előadója voltam a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak (TIT) a Kossuth Klubban, Budapest egyes kultúrházaiban, egyetemeken, főiskolákon és vidéken is. Egy-egy TIT-előadással a kezdetben 150-250 forintot is lehetett keresni. A kutatóintézeti dolgozóknak "jelentős" többletjövedelmet biztosítottak a szakmai folyóiratokban írt szakcikkek. Mint a Kárpát-medencét járó geográfus, egyre gyakrabban írtam tudománynépszerűsítő, közművelődési cikkeket, recenziókat, megemlékezéseket, napi- és hetilapokba éppen úgy, mint a tudománynépszerűsítő folyóiratokba, színes magazinokba. Szerencsés esetben az ilyen "tudományos haknik", az előadói díjak, a cikkek honoráriumai, a havi fizetésemnek akár a 60-80 százalékát is kitehették. A magazinoknál a képekért járó honorárium magasabb volt, mint a magáért az írásért járó, talán nem csak ezért, de a '70-es évektől sokat fotóztam is.
1982-ben a Természeti Erőforrások Koordinációs Irodára (TEKI) bízták a híradásokból mindmáig jól ismert Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer hatásvizsgálatának koordinálását. Ebben a munkában nyolc hónap leforgása alatt 10 akadémiai, vízügyi és egyéb intézmény, szervezet munkatársai vettek részt. A Bős-Nagymarosi projektnek folytatása is volt, a TEKI témavezetésemmel 1986-ban elkészítette A Pilis—Visegrádi-hegység környezetminősítése című opust, amit mindmáig fontos módszertani munkaként használnak az egyetemi tanszékek. Az MTA erre a feladatra 2 millió forintot különített el, ha jól emlékszem, majdnem a felét lehetett személyi kiadásokra fordítani. Koordináló témavezető és egyben kutatóként a vizsgálatok befejeződésekor 40 000 forint prémiumban részesültem, amikor a havi fizetésem nettó 12 ezer volt. Így éltünk mi kutatók a szocializmus utolsó éveiben.
Társadalmi munkában
Mint már említettem, azt gondoltuk, a rendszerváltozás után új világ kezdődik, a tudományos munka elismerése végre megérdemelt helyére kerül. De a remények hamar szertefoszlottak. 1990-ben és a következő években, az úgynevezett konszolidációs időszakban, az akadémiai intézetek kutatói állománya 30-50 százalékkal csökkent. Gyakorlatilag megszűnt a költségvetésből származó szerény éves jutalom, ugyanúgy a szakfolyóiratoknál elhelyezett tanulmányokért korábban szerezhető honorárium is. Feljegyzéseim pontosan igazolják: 1990 után egyetlen szakmai publikációmért, tudománynépszerűsítő írásomért és egyébért sem kaptam honoráriumot se folyóiratoktól, se napilapoktól, és ez mindmáig így van. Pedig 1991 és 2005 közötti másfél évtizedben újabb öt önálló kötettel, 42 újabb szakfolyóirati cikkel jelentkeztem, s csaknem ennyi volt az ismeretterjesztő, közéleti írás, recenzió, előadás-kivonat.
1994-től – mint nagyon sokan a kutatók közül – magam is egyre inkább az egyetemi—főiskolai oktatás felé orientálódtam. A soproni Nyugat-Magyarországi Egyetem keretében létrejövő Közgazdaságtudományi Karához kerültem, először óraadóként, majd 1998-tól teljes állású tanárként. A közgazdaság-tudományi kar akkreditációjának elősegítése érdekében kezdeményeztem az ELTE-n habilitációs eljárásomat, aminek sikeres megszerzése után 1999-ben nevezett ki az akkori köztársasági elnök (Göncz Árpád) egyetemi tanárrá. 46 éves működésem alatt ekkor érezhettem úgy, hogy a társadalom végre anyagilag is elismeri mindazt a tudományos eredményt, amelyet korábban letettem az asztalra.
Nyugdíjazásomkor az egyetem rektora megadta számomra a professor emeritus címet, fő feladatomul öt évre a doktori képzésben való részvételemet jelölve meg, ami 2006-11 között a vonatkozó szerződés szerint az egyetemi tanári fizetés 30 százalékát jelentette.
2011-12 fordulóján következett be aztán egy óriási törés, ami egyértelműen a felsőoktatás egyre nehezebb gazdasági helyzetével hozható összefüggésbe. 2011 szeptemberében a NYME Közgazdaságtudományi Kara, majd néhány hónappal később a gyöngyösi főiskola illetékes tanszéke mondta fel javadalmazásomat. Felajánlották: szívesen látnak az előadóik között, de értsem meg, fizetni nem tudnak ezért.
Megértettem, hogy a nehéz helyzetben mást nem tehetett a soproni egyetem dékánja, illetőleg a gyöngyösi főiskola tanszékvezetője, mert nyilván fontosabb volt a fiatal tanárok foglalkoztatásának megtartása.
"Olcsó" nyugdíjasok
2011-től tehát maradt számomra a havi nyugdíj, ami az én esetemben momentán, azaz 2016-ban 164 150 forint. Ez az összeg a ma kezdő tanító 170 000 forintos bruttó fizetésétől 8,3 százalékkal marad el, a 2016-os 257 000 Ft-os bruttó átlagfizetéstől 31 százalékkal. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tanítói fizetés, a hazai átlagbér vagy éppen a „szabványos” doktori ösztöndíj összege (jelenleg nettó 140 000 Ft) magas volna, csak azt szeretném nyomatékosítani, hogy az értelmiségiek nyugdíja egyenesen megalázó. Az összegek egyre inkább elmaradnak az átlagbértől. A kormány a nyugdíjak esetén is értékállóságot hirdet, így jövőre az én nyugdíjam mintegy 2000 forinttal emelkedik.
Nem panaszkodom, csak szomorúan konstatálom, ahogyan fiatal kutatóként csak "társutasnak" tartott a társadalom, most nyolcvan évesen, életem alkonyán, megint valami hasonlót kell éreznem. Nem fenyeget persze, hogy ne tudnánk kettőnk nyugdíjából kifizetni a rezsinket, nem kell nélkülöznünk sem, csak kicsit összehúzni a nadrágszíjat, ahogyan tettük huszonéves korunkban, amikor még nagy reményekkel vágtunk neki az értelmiségiek izgalmasnak remélt életének.
A személygépkocsinkat tavaly eladtuk.
(Tisztelt Professzor Úr! Köszönjük a cikkét, de mit mondtuk, fizetni mi sem tudunk. Ugye nem okoztunk csalódást? Nem is azért írta...A szerk.)
