Akkora kő esett le a közalkalmazottak szívéről, hogy Olaszországban attól tartottak, újra megmozdult a föld. Lázár János tegnap bejelentette, vigye kutya, mégsem a közalkalmazottak fogják kivinni azokat az Erzsébet-utalványokat a nyuggereknek.
Már a bejelentés percében mindenki tudta, hogy eszement ötlet akárcsak bedobni is a köztudatba, hogy majd Jucika bezárja az ügyfélirodában az ablakot, veszi a kabátját, kalapját és egy biztonsági őr társaságában kellemesen beszélgetve nyakába veszi a kerület utcáit. Kapuról kapura járva becsöngetnek mindenhová, ahol idős emberek laknak és Orbán Viktor jókívánságát tolmácsolva, átadják az őket megillető Erzsébet-utalványt.
De ez még a jobbik eset lett volna, arról ne is beszéljünk, hogyan zajlott volna le ez a kézbesítési tortúra, ha Jucikának nem az adott településre, hanem a város 10-30 kilométeres körzetében lévő tanyavilágba kell kivinnie az utalványokat. Két választása lehetett volna ebben az esetben a hivatalnak: vagy bérel néhány terepjárót a munkatársaknak, vagy lóra pattannak - amúgy magyarosan - a kijelölt személyek. (Ha kevés a ló, a biztonsági őr esetleg az ölébe kaphatná Jucikát, ahogyan anno kalandozó eleink lányrabláskor szokták.)
Felötlött bennem egy kósza gondolat, de gyorsan igyekszem is elhárítani magamtól. Ha Lázár Jánost olyan könnyen jobb belátásra tudta bírni a szakszervezet elnöke, és győzött a józan ész, meglehet, hogy maga a miniszter sem gondolta ezt az egészet komolyan? Lehet, hogy ez a napok óta tartó polémia csupán azért kellett, hogy beszéljünk miniszterelnökünk öregek iránti szívjóságáról?
