Előfizetés

Nekünk hiányoznál, Loretta

Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2016.12.19. 06:45
Loretta Lynn őszinte és derűs albuma FOTÓ: SONY LEGACY
Idén már második albuma jelent meg Loretta Lynn amerikai énekesnőnek, a country zene állócsillagának. Lynn új albumát a napokban jelölték Grammy-díjra, friss slágerei pedig egy érett asszony fiatalos, derűs hangján csengenek.

Loretta Lynn meghatározó alakja az egyetemes zenetörténetnek. Nélküle majdhogynem olyan nehéz lenne elképzelni a country zenét, mint Hank Williams vagy Johnny Cash nélkül. Mégis, az énekesnő nem csupán ebben a szubkultúrában számít sztárnak, az amerikai déltől más égtájak felé is tisztelik - márciusig nyolc amerikai államot érint turnéja. Lynn mindig remek énekesnő volt, ám emellett egyfajta női eszménykép is. Már elmúlt harmincéves, amikor 1963-ban megjelent első lemeze. Korábban az életvitelszerű zenélésre nem volt lehetősége, mert tizenöt évesen feleségül ment egy farmerhez, s csak négy gyermeke világra hozása után tudott foglalkozni ambícióival.

Talán ez a fajta attitűd is sokat tett ahhoz, hogy az 1960-as és ’70-es években igazán körülrajongott előadó volt. Amikor 1970-ben kijött a Coal Miner's Daughter (magyarul A szénbányász lánya; ezt a címet viseli az énekesnő életéről – az Oscar-díjas Sissy Spacek főszereplésével – készült film is) című dal, az egyből listavezetővé vált. Amellett, hogy egy ragyogó lírai szerzeményről van szó, némi többletet adott a dal színezetéhez az, hogy Loretta Lynn édesapja valóban szénbányász volt, és a fekete tüdő, a szénbányászok pneumokoniózisa végzett vele.

Az énekesnő most nyolcvannégy éves, de nem pihen. Ugyanolyan erős, féktelenségig lendületes nő, mint amilyennek felépítette képét. A Full Circle című új albuma, amelyet a napokban a legjobb country albumnak járó Grammy-díjra jelöltek, az év első felében jelent meg. Ez Loretta Lynn negyvenedik stúdiólemeze, a különleges évfordulót a közönség sem felejtette el. A cédé a country albumok toplistáján a negyedik helyen debütált, egy hét alatti húszezer példányszámos eladással. Az album borítóján a máig dús hajzuhatagú énekesnő egy flitteres, strasszkövekkel díszített lila estélyiben ül, kezében gitárját tartja. Ez egy sokat tapasztalt, független nő alakja. Az a tizennégy dal, amelyet felénekelt, ugyanezt a képet erősítik. Nincs ebben a közegnek manírnak helye – a nagymamakorú asszony őszintén, derűsen szól az élet nagy kérdéseiről.

Az album egyik leghangsúlyosabb szerzeménye a Lay Me Down, amelyet a countrykirálynő Willie Nelsonnal, a műfaj férfi nagyágyújával énekel. A két utolsó mohikán szomorkás, de annál szebb duettje igazán különleges darab. Ha az ember megtalálja a dalhoz készült, már 3,3 milliós letöltéssel (!) bíró videoklipet, garantáltan a könnyeit fogja törölgetni a két idős előadó produkcióját látva. A Fist City, amelyet Lynn ’68-ban tett slágerré, nem igazán burkolt figyelmeztetés volt azon nők felé, akik férje körül legyeskedtek, míg ő Amerika-szerte turnézott. Az énekesnő a maga által írt számot most újra rögzítette, az új verzió azonban közel fél évszázad után már máshogy - mondjuk úgy: kevésbé pimaszul -, de még mindig szívből szól.

Részben saját szerzemény a Who’s Gonna Miss Me? is, amely az új album legkiválóbbja az Everybody Wants to Go to Heaven című energikus bibliai történet mellett. „Kinek fogok hiányozni, mondd, ki fog hiányolni, Istenkém?”, kérdezi az említett dalban a fiatalos hangú énekesnő. (Ha már az a bizonyos hang: az énekesnő a közelmúltban árulta el, hogy idén, vagyis nyolcvannégy évesen szívta el élete első füves cigijét, hangja pedig azért maradhatott ilyen robosztus, mert a dohányzást és az alkoholt egy életen át kerülte.) Persze, a kérdés nyilván költői. Mégis ha ennek a haladott évű asszonynak a lélegzetelállító hangját halljuk, akkor nehéz lenne azt valaha is felednünk.

Lynn legfrissebb albuma, a nemrég megjelent White Christmas Blue az új hangzásba öltöztetett karácsonyi klasszikusokkal szintén azon dolgozik, hogy még emlékezetesebbé tegye az énekesnő életútját.

Messianisztikus remények

Giczy György
Publikálás dátuma
2016.12.17. 08:50
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/DAVID SILVERMAN
A zsidó messianizmus, amely a Szentírásra épülő judaisztikai irodalomban folyamatosan gazdagodott, páratlan jelensége a vallás- és kultúrtörténetnek. Nincs kortársa és egyáltalán nincs párhuzamba állítható előzménye. S ugyanezt elmondhatjuk a kereszténységnek erre a hagyományra épülő, ámde sajátos teológiai elemekkel bővült Messiás-hitéről is. Ezért csak és kizárólag a zsidó és a keresztény messianizmus között állítható fel - a különbségek ellenére – a párhuzam.

Advent a kereszténység számára várakozás és előkészület. Jézusnak a Máté-evangélium elején található nemzetségtáblája szolgál bizonyságul, hogy a Messiás az ószövetségi próféciáknak megfelelően Dávid király házából származik. Ezt a gondolatot bontja ki Lukács evangéliumában Mária és Zakariás a zsoltárok hangján megszólaló hálaimája, a Magnificat és a Benedictus. Az ünnepélyes hangvétel visszahangzik a betlehemi pásztorokat megszólító angyalok énekében: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Végül belép ebbe a „kórusba” a Jézus korabeli messiási várakozást reprezentálva egy Simeon nevű istenfélő ember és egy Anna nevű prófétaasszony, akik a jeruzsálemi templomban a gyermek láttán hálaimát mondanak.

Másíah, az úr Fölkentje

S mint ahogy általában az evangéliumok és az apostoli igehirdetés, a születés- és a gyermekség-történetet epizódjai is hangsúlyosan utalnak arra, hogy a zsidó vallási várakozások beteljesültek: Jézus Krisztus az Úr Fölkentje – ezt jelenti a héber „másíah”.

A zsoltáros úgy jellemzi a megígért Megváltót, mint olyan királyt, akinek az uralmát a tér és az idő nem korlátozza: „Élni fog minden nemzedéken át, amíg a Nap süt és világít a Hold. …Uralkodni fog tengertől tengerig, a nagy folyótól a Föld határáig” (72,5 és 8.). A 110. Zsoltár nemcsak a királyi, hanem a papi funkciót is a Messiásnak tulajdonítja, mivel a főpap is felkent – ahogy az Mózes harmadik könyvében szerepel.

A „Te pap vagy mindörökké, a Melkizedek rendje szerint” zsoltárvers visszautal az ősi kánaáni pap-királyság intézményére, a Mózes első könyvében szereplő Salem királyára. Aki tehát egyszerre „melek”, azaz király és „czedek”, azaz pap, uralkodása pedig békét hoz.

Miként az Ószövetségben, Jézusnál is jelentkezik a harmadik messiási funkció, nevezetesen a prófétai szerep. János az evangéliumának bevezetésében az Istenfiúság teológiáját tárgyalja, s ennek megfelelően nála a prófétákat jellemző közvetítői küldetés Krisztus működésében koncentrálódik. Mégpedig annak alapján, hogy az Atyát a Fiú ismeri a legjobban.

Mindennek az Ószövetségben gyökerező messiási hagyománynak rendkívüli volt a jelentősége az Újszövetségi Szentírás szerzői számára: mind a négy evangélium ismerteti az üdvtörténeti előzményeket reprezentáló előfutár, az Illés próféta szerepkörében fellépő Keresztelő Szent János tevékenységét, amelynek lényege a bűnbánatra való felhívás.

Gyermek születik

„Mert gyermek születik, / fiú adatik nekünk, / s az ő vállára kerül az uralom…Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége / Dávid trónján és királyságában, / amelyet megerősít és megszilárdít / a jog és az igazság által” - olvassuk Izajás prófétánál (9,5-6). Ugyancsak ő hirdeti, hogy a Messiás korában a természet rendje is megváltozik: „Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, / és a párduc együtt tanyázik a gödölyével… A csecsemő nyugodtan játszadozhat a viperafészeknél, / s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét / az anyatejtől elválasztott kisgyerek.” (11,6.8.)

Vergilius IV. eklogája, amely szintén egy gyermek születéséhez köti az aranykor eljövetelét, a bibliai jövendölésekkel meglepő párhuzamot mutat. A vallástörténeti kutatások nem tudnak teljes bizonyosságot nyújtani arra nézve, hogy a zsidó néphit közvetlenül vagy közvetve hatással lehetett-e Vergilius művére, de arról viszont vannak megbízható adataink, hogy Rómában léteztek zsidó közösségek, amelyek – a sírfeliratok egyhangú tanúsága szerint – nem a héber vagy az arám, hanem a görög nyelvet használták. Az sem zárható ki, hogy a művelt polgároknak kezébe kerülhetett a görög nyelvű Szentírás, a Septuaginta is, amiből természetesen képet kaphattak a zsidóság messiásvárásáról. A kereszténység emiatt az ekloga miatt különleges tisztelettel övezte Vergilius személyét. Nem véletlen, hogy ő lett Dante túlvilági kísérője.

A Jézus születéséről szóló evangéliumi beszámolók már az esemény első pillanatától, mintegy előre jelzik, hogy nemcsak az eredeti várakozások teljesülnek, hanem minden korábbiakat is felülmúló természetfeletti megnyilatkozásnak vagyunk tanúi. A Máriában „fogant élet a Szentlélektől van” - írja Máté (1,20), Lukács pedig kijelenti, hogy „a születendő Szentet az Isten Fiának fogják hívni” (1,35). A „Jézus”-nevet mindkét evangélista az Isten üzeneteit közlő angyal szavaira vezeti vissza.

Arra is érdemes felfigyelni, hogy az evangéliumi gyermekség-történetekben feltűnően sokszor szerepelnek az angyalok, s magának a születésnek az eseményét is égi jelenségek adják tudtul a pásztoroknak és a napkeleti bölcseknek.

Habár az ószövetségi Szentírás beszél a nem-zsidók, más szóval a pogányok messiási időkben történő megtéréséről, de ez a gondolat a zsidóság hitbeli meggyőződésében mégsem jutott érvényre. A bölcsek, a mágusok - avagy a három királyok - betlehemi látogatása azonban világosan jelzi azt a keresztény álláspontot, hogy a megváltás nemcsak a választott népre korlátozódik, hanem Isten egyetemes üdvözítő akarata alapján is az egész világra kiterjed.

A mártír Makkabeusok

S míg a zsidó messianizmuson belül egymással ellentétes vélemények fogalmazódnak meg - például, hogy egy általános erkölcsi megtisztulás vagy ellenkezőleg, a gonoszság eluralkodása lesz a megváltás előjele -, addig a kereszténység egy részletesen kidolgozott megváltástant állít föl, amit a hitbeli meggyőződés próbakövének tekint. A zsidó és a keresztény felfogás között az a legnagyobb különbség, hogy míg az előbbi a tapasztalati világban, a történelem színterén lejátszódó, gyökeres változásokhoz köti a maga megváltás-tanát, addig az utóbbi az ember belső világában, szellemében és lelkében végbemenő megújulásra, a megszentelődésre helyezi a hangsúlyt.

A zsidóság részéről nehéz is lenne feladni ezt a meggyőződést, hiszen ebben egy létében számtalanszor veszélyeztetett nép élni akarása és reménye fejeződik ki. A keresztény karácsony táján ünnepelt chanukka éppen egy ilyen, egyszerre tragikus és végkifejletében mégis boldog, eseményre emlékezik: a hét Makkabeus testvér mártíriumára és a zsidóság kiirtását szorgalmazó Antiochus Epiphanes ellen vívott szabadságharc győzelemére, a szentély visszafoglalására.

Meg kell említenünk, mint egészen rendkívüli jelenséget, hogy a Makkabeus testvéreket a katolikus egyház szentté avatta. Ami azért egyedülálló, mert ez a Jézus előtt élő, egyébként nagy tiszteletben álló ószövetségi személyiségek egyikével sem történt meg. Mert a kegyelmi rend - az egyház tanítása szerint - Jézus Krisztusban áll fönn, ezért csak az Ő megváltói művéhez kapcsolódva lehet szentekről beszélni. Anélkül, hogy itt részletes teológiai magyarázatokba bonyolódnánk, idézzük a IV. században élt Nazianszi Szent Gergelynek a Makkabeus testvérekről szóló homíliájának egy részletét: „Bár sokan nem tisztelik, mert Krisztus előtt szenvedtek, mégis méltók arra, hogy mindenki tiszteletben tartsa, mert az ősi törvények megtartásáért, nagy lelki erőt tanúsítottak”. A Makkabeusok magatartása és sorsa ugyanis nagy hasonlóságot mutat a Kr. u.-i első három században zajlott keresztényüldözések mártírjaival.

A karácsony üzenete

A vallások hitvilágának általános jellemzője, hogy az embernél egy nagyobb hatalmat feltételez, amely mintegy kívülálló erőként beleavatkozik a teremtmény életébe: parancsokat ad és követelményeket állít, áldozatokat kíván és megalázó szolgálatokra kényszerít. Ha szabadságra hivatottságunk tudatában fellázadunk ellene, kegyetlenül megbüntet, esetleg el is pusztít. Meglehetősen kiszámíthatatlanul bánik az emberrel, nehéz a kedvére tenni, hiszen a követelményeit önmagához, a nálunknál erősebbhez és tökéletesebbhez igazítja, s nem hozzánk, esendőkhöz, akiknek nélküle is megvan a magunk baja.

A nagykorúságára és önálló gondolkodására méltán büszke emberhez nem illik ez az alávetettség. Mint ahogy az sem, hogy az elnyomást és a megalázó méltánytalanságokat egy túlvilági viszonzás reményében passzív belenyugvással viselje.

A karácsony üzenete azonban éppen az, hogy a vallások világában egy különleges esemény történik: az Isten nem egy külső hatalomként jelentkezik, hanem belép a történelembe, sorsközösséget vállal az emberrel: vele és érte szenved, sőt, vállalja a halált is.

S itt érdemes néhai professzoromnak, a neves filozófusnak, Nyíri Tamás akadémikusnak egy éppen fél évszázaddal ezelőtti homíliájából idézni: „A karácsony nem illúzió, hanem hitvallás. Annak a hitnek a megvallása, ami egyedül képes megmenteni az embert, hogy eljött az Isten és ember lett. Az ünnepi hangulat a lélek szavának visszhangja, amivel elfogadjuk, hogy ember lett. Ha kimondjuk ezt az „amen”-t Isten szép szavára, akkor feltárjuk szívünk ajtaját…Akkor nekem személy szerint is elmondja, amit kegyelmi születése mondott az egész világnak: veled vagyok…Ha saját magatok felől akarjátok megérteni sorsotokat, nem lehettek elég pesszimisták. De abszolút jövőtök az én jelenem, ami ma kezdődött és nem múlik el soha többé. Éppen ezért, az a reális, ha Isten optimista valóságára építetek, az egész valóságra, amit ma hoztam le a szűk, hideg, sötét betlehemi istállóba. Itt vagyok, veled vagyok. Legyőzhetetlen szeretettel szeretlek, ember. Ünnepeljetek. Gyújtsátok meg a gyertyákat. Mert karácsony óta a gyertyáknak van igazuk, a tündökletes fénynek, és nem a sötétségnek.”

De mint mindig, maradhatnak bennünk kérdések és kételyek. Hiszen a párduc nem legelészik együtt a gödölyével és az oroszlán sem eszik szalmát, s akkor vajon tekinthetjük-e megváltottnak ezt a sokszor inkább gonosznak és kegyetlennek, semmint jónak és igaznak mutatkozó világot? Mert tudjuk ugyan, hogy fejlődő világban élünk és az emberiség előrehaladó történetében a humanizmus is erősödik, de ha csak a közelmúltunkat, a 20. század eseményeit nézzük, tudomásul kell vennünk, hogy az embertelenség is képes növekedni.

Szeressük egymást!

A kereszténység a Messiás végidőbeli eljövetelétől várja a világrend gyökeres megváltozását, a zsidóság pedig – kiváltképp az ortodoxia – ugyancsak erre a jövőbeli eseményre tekint bizalommal. S ez a jövőre irányuló reményteljes várakozás sokkal erősebben köti össze a zsidóságot és a kereszténységet, mint amennyire a hitbeli különbözőségek szétválasztják.

A jelen állapot az ember küzdelmének az ideje, amit azonban – karácsony óta – nem magára hagyottan, egyedül kell megvívnia. A karácsony üzenete – ha különböző módon és mértékben is, de - mindenkit meg tud érinteni, akihez elért. Hivatkozhatunk itt a művészetek világára, amely páratlan gazdagságával és változatosságával közvetíti ezt az üzenetet - a vallási és világnézeti különbségek ellenére is.

Ha másutt nem, az emberek egymás iránti szeretetében és segítőkészségében akár „névtelenül” is jelentkezik. Tagadhatatlan, hogy karácsony táján fölerősödik a szolidaritás: nemcsak egyházi, hanem civil szervezetek vagy szervezeti formát nem is öltő magánemberek egy-egy csoportja is indíttatást érez, hogy a rászorulókat fölkeresse.

És persze ott van a magánéletünk mások számára hozzáférhetetlen és titokzatos világában is. Amiről a keresztény vagy katolikus költőnek aligha nevezhető – vagy ki tudja? - Ady írt „Az Úr érkezése” című versében: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.”

A hála ára

Publikálás dátuma
2016.12.17. 08:45
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINSTOCK

Még a hetvenes évek elején történt. Édesanyám végstádiumú rákos betegként a Szabolcs utcai kórházában haldoklott, amikor a nagy tekintélyű belgyógyász professzor magához hívott, és kerek perec azt mondta: vagy hazaviszem a mamát arra a 3-4 napra meghalni, vagy ott tartja, de fizessek neki tízezer forintot. Amikor elmeséltem otthon édesapámnak, milyen választás elé állítottak, egyik barátjának orvos ismerőse, a Honvéd Kórház főorvosa, másnap mentőt küldött anyuért (ami akkor tilos volt) és átvitte az osztályára. Ahogyan a professzor is mondta, három nap múlva ott halt meg. Bekopogtam a főorvoshoz és oda akartam adni a borítékot. Mit képzelek? – förmedt rám. Nem tudott segíteni, tegyem el a borítékot!

A napokban egy veszprémi orvos bírósági ügye kevert országos vihart: az onkológus nőgyógyász olyan betegektől kért előre 100-150 ezer forint hálapénzt, úgymond „életmentő műtétekért”, akikről pontosan tudta, hogy nem tud rajtuk segíteni. Tíz ilyen betege közül már csak egy van életben, a feljelentő. A beteg akkor döntötte el, hogy nem hagyja szó nélkül az esetet, amikor az orvos az első 50 ezer forintos boríték átvételekor közölte: ő nem ilyen olcsójános, 150 ezer a tarifája. Megállapodtak, a következő viziten rendezi a „tartozását”.

Talán pont is kerülhetett volna az eset végére, ha a minap nem szólal meg az egyik kereskedelmi televízió híradójában az orvos ügyvédje. A feljelentő ugyanis eljuttatta a szerkesztőségnek azt a hangfelvételt, amelyet a rendelőben készített a második alkalommal, a 100 ezer forint átadásakor. Az orvos természetesen ezúttal sem állt a kamerák elő, viszont az ügyvédnő úgy nyilatkozott: szó sem volt hálapénzről, szó sem volt a „honorárium” kevesléséről, védence mindössze arról érdeklődött, hogy betege férjének sikerült-e összegyűjtenie a család által tervezett álomutazáshoz hiányzó pénzt. Teljesen életszerű ez a magyarázat, nincs semmi ok a kutakodásra, tessék tovább lépni!

A vád tízrendbeli, üzletszerűen elkövetett vesztegetés, amiért akár 7 év börtönt is kiszabhattak volna. De a törvényszék nem ezt tette: öt év felfüggesztett börtönnel és némi pénzbüntetéssel beérte, hogy az orvos szabadlábon folytathassa „nélkülözhetetlen gyógyító tevékenységét”. A tárgyaláson a jelenlévők nem hallottak sem egy halk elnézés-kérést, sem valami elmormogott megbánást. Az orvosi kamara hallgat, nincs véleménye, mert "hivatalosan nem kaptak tájékoztatást a történtekről".

A közvélemény felháborodott, a közösségi hálón terjed az orvos fényképe, a környéken élők igyekeznek óvni betegtársaikat az azóta ismét „munkába állt gyógyítótól”.

Nem értem a közvélemény felháborodását. Nem történt más, csak annyi, hogy a Fidesz által teremtett zavaros vízben valaki halászott, és a halőr rajtakapta. A KDNP-s Semjén Zsolt a parlamentben, amikor kellemetlen kérdésekkel szembesíti az ellenzék, és már kifogyott minden más érvéből, azzal a bizonyos decemberi kettős állampolgárságról döntő népszavazással huzakodik elő, azzal talál alkalmat, hogy hazaárulónak nevezhesse szocialista képviselőtársait. Most nyugodtan felállhatna bárki a patkó túlsó oldalán és gyilkosnak nevezhetné a miniszterelnök helyettesét, aki annak idején egyik vezéralakja volt a szociális népszavazás elbuktatásának. A Fideszt, a KDNP-t nyugodtan lehetne bűnbaknak tekinteni az egészségügy mai állapotáért. A veszprémi orvos szemérmetlen korrupciós ügyéért éppen úgy, mint a 300 forintos vizitdíj és az 1500 forintos kórházi ápolási díj elvetése miatt. Ezért zsúfoltak megint a rendelők, ezért nincs vécépapír, takarító, aki észrevegye a halottat a vécében, nincs elegendő pénz fertőtlenítőszerre a kórházakban, ezért ehetetlen a betegeknek feltálalt étel.

A Fidesz is az oka az egészségügy átláthatatlan, zavaros viszonyainak. Bűnös módon annak idején mindent elkövettek, hogy ne tudja az MSZP-SZDSZ kormány elkezdeni a biztosítási rendszer átalakítását. Mindenféle riogatással azt akarták elhitetni a „magyar emberekkel”, hogy ha a biztosítókat beengedik az egészségügyi szolgáltatásokba, akkor a szegény ember felfordulhat majd, a gazdag meg luxus körülmények között gyógyulhat. Orbán-Semjén úgy gondolkodott, minél rosszabb az országnak, annál jobb nekik.

Mára az lett az egészségügy legnagyobb baja, hogy nincsenek tiszta viszonyok. Akinek pénze van, előrébb kerül a várólistán, zsebbe dugott borítékban megfizeti a különszobát, a figyelmes ápolást. Ha mindez kiegészítő-biztosítási alapon történhetne, a szegények is megkapnák a szükséges ellátást, a tehetősebbek legálisan (és adózva) törleszthetnének a „luxusért”, de nem az orvos munkájáért. Azt – ahogyan mindenütt Európában - tisztességesen kifizetné a biztosító. Nem érezné megalázva magát sem az, aki adja, sem az, aki elfogadja a hála borítékját. És jóval kevesebb fiatal, tehetséges orvos keresné valamelyik nyugati kórházban, klinikán a boldogulását, pusztán csak azért, mert minden alkalommal belepirul, ha fehér borítékot lát. A sűrűn egymást váltó államtitkároknak sem kellene minden évben némi költségvetési baksisért könyörögniük Balog vagy Varga miniszternek, hogy ugyan hadd emeljenek néhány ezer forintot az orvosbéreken, hátha akkor maradnának.

Egyszóval már régen tiszta és átlátható lehetne minden, ha… Ha nem ragaszkodna e téren is – mindenütt másutt - a zavaros és átláthatatlan viszonyokhoz az Orbán rezsim.