Doktor Zsiga

A dologban, miszerint Doktor Zsiga Marcell lett a Szerencsejáték Zrt. kommunikációs és marketing vezetője, nincsen semmi meglepő. Miután már nem politikus, voltaképpen azt csinál, amit akar. Sok barátja van, és a barátai igyekeznek olyan munkát szerezni neki, hogy mindenki jól járjon. Korábban is ennél a hatalmas pénzeket mozgató cégnél tevékenykedett – írhatnám azt is, hogy dolgozott, de erre nincs bizonyíték -, logikus volt, hogy valami nagyobb kihívásra vágyott.

A kommunikáció bonyolult szakma, sok országban éveket szánnak az alapok elsajátítására férfiak és nők, nálunk azonban elég hozzá egy kinevezés. Rogán Antal például, aki nevében ugyan nem kommunikációs miniszter, de úgy tekintenek rá a kormányzatban, mintha az lenne, semmiféle komoly kommunikációs tanulmányt nem végzett, helyettesének, Tuzson Bence államtitkárnak sincs ilyen jellegű tapasztalata, eltekintve egy amerikai - amúgy jó nevű - kommunikációs cégnél elvégzett tanfolyamtól, nyilván angol nyelven, amit ő saját megfogalmazása szerint „tárgyalási szinten” beszél, ami annyit tesz, a nyelvvizsgáig nem jutott el. Ebben a Miniszterelnöki Kabinetirodának nevezett hivatalban a kormány álláspontját képviselik és minden lehetséges fórumon továbbadják, ehhez pedig csakugyan nem kell különösebb képesítés. Van kormányszóvivő is, aki azonban mostanában már csak asszisztál, valamiért távol került a kormánykommunikáció belső köreitől, és létezik egy – mindig csak a háttérben szerényen meghúzódó - Havasi Bertalan is, aki azonban inkább csak közleményekben értekezik a médiával.

Doktor Zsiga a Fidesz második vonalának jellegzetes alakja, aki már most megtanulta, hogy mindent megtehet, amit csak akar, és minél többet akar, annál többet engednek neki. Csődöt mondott, mint parlamenti képviselő és mint városvezető is, pályafutása ugyanakkor tökéletesen jellemző a mostani rendszerre, s egyúttal felfesti, hogy milyen jövő vár ránk is. Elhíresült mondatát nem idézem, hiszen gyakorlatilag szállóige lett, vagyonnyilatkozata körül is voltak bonyodalmak, de aztán mindig kimagyarázta magát. Érdemes megnézni, hogy a gyorsan felfuttatott Zsiga Marcell milyen kommunikációs szakmai-vezetői gyakorlattal rendelkezik. Életrajzában a korábbi munkahely rovatnál mindössze annyi szerepel, hogy „a miskolci Nagyboldogasszony plébánia képviselő-testületének tagja”, de mint kiderült, ez nem dolgozást jelent, a képviselő-testület az egyházmegye tanácsa, amelyen mindössze évi hat alkalommal kell megjelenni, és persze a vasárnapi miséken, amit ő nem is hanyagolt el. A politikai karrierből nemcsak Zsiga Marcell, hanem családtagjai is hasznot tudtak húzni. Miskolci alpolgármesterként édesapja, Zsiga Gábor hirtelen a városi távhőcég, a Mihő Kft. felügyelőbizottságának elnöki székében találta magát, testvérét, Zsiga Zoltánt pedig a szintén városi tulajdonban lévő Miskolci Sportcsarnok alkalmazta, sőt, később a jelentős önkormányzati támogatást élvező NB I-es miskolci női kosárlabdacsapat pályaedzője lett.

Egyébként nyilván meg lehet élni negyvenhét ezer forintból havonta, ahogyan Marcell barátunk mondta, sok ember próbálkozik is ezzel, csak éppen nem jó, hogy így van.

Szerző
Odze György

A potyamutyi édes íze

Közkeletű vélekedés széles e hazában, hogy az eseteleges magyar olimpiarendezés sem lesz más, mint másutt: gigantikus lopások terepe. Utána csőd, katasztrófa, romok.

De még a fasorban sincs az öt karika, amikor kicsiben már megy a mutyi. A hvg.hu tudta meg, hogy míg eddig legfeljebb egy sportkönyv volt az év végi meglepetés a Magyar Olimpiai Bizottság vezetőségének, az idén mindenki egy 150-200 ezer forint árú szupertévét kapott. Egy elegáns étteremben tartott, vacsorával egybekötött elnökségi ülésen jelentették be ezt. A szervezet főszponzora, a Samsung adományait osztották ki maguk között, holott korábban az efféle ajándékokat a kimagaslóan eredményes sportolók kapták, például olyan fiatalok, akik pénzjuttatásban amúgy nem részesültek.

A MOB vezetésében meg csupa ilyen nélkülöző üldögél. Említsük csak Schmitt Pál örökös köztársasági elnököt, aki az idei Reszkessetek betörőket már a potyatévén nézheti.

Deutsch Tamás állítja, hogy nem is hallotta a bejelentést, mert nagy „zsibongás volt” az étteremben. A legszebb kimagyarázás Dávid Imréé, a felügyelő bizottság elnökéé, aki szerint „műszaki tesztelésre” kapták.

Míg a Samsung vakarja a fejét, mert aligha ilyen botrányra szánta az adományt, addig a MOB egy pökhendi közleményt adott ki. Lényege: jár, mert kiérdemelték. (Pedig valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy aki tévét akar, vegyen magának.)

Úgyhogy érdemes szétnézni, meglesz ott a sportolóknak ki nem fizetett olimpiai jutalom is, csak lehet, hogy Schmitt Pálék egyelőre hazavitték kipróbálásra.

Szerző

Szombati 7-es - Üzenet a margóról

Közeledik a karácsony, az ember ilyenkor hajlamos arra, legalább is írásban, hogy szentimentális mondatokat vessen a papírra, bizakodó hangulatban várja az ünnepet és egyáltalán: arra a megállapításra jusson, hogy élni jó és szép, és a körülöttünk mozgók többsége is szeretetre méltó. Alapvetően hinni kell társainkban, és ha hiszünk bennük, a jót fogjuk visszakapni.

De ezeket a szép gondolatokat még karácsonykor sem hisszük el. Azt meséli a barátom, hogy ismerőse, aki Romániában él, abban a Romániában, amelyet – lássuk be – szerettünk megvetéssel illetni és bizonyára ma is van bennünk némi fensőbbségi érzés, nos ez az ismerőse hajdanában sokat járt Magyarországra. Nem csak azért, mert itt érezte igazában itthon magát, hanem mert vonzotta a felszabadult légkör, a szabadság illata. Az utóbbi években azonban már csak akkor jön át, ha valami fontos dolgot – üzletit, például – kell elintéznie, és amint teheti, rohan vissza haza. Rohan, mert – mint mondja – nem bírja azt a feszültséget, ami belengi ezt az országot és akarva-akaratlanul rátelepszik mindenkire. Ez a folyamatos harc, konfliktus jön át az újságok hasábjairól, az online oldalairól, a televíziókból, rádiókból. De ami még rosszabb: a hétköznapi viszonyainkból is.

Gondolkodom, igaza van-e ennek az idegennek - ma már inkább hiszi magát idegennek, mint a nemzettest részének - , vagy túloz, és olyan érzéseket tolmácsol, amelyek hamisak, netán valamelyik politikai oldal által megfertőzöttek. És miközben ezen morfondírozom, felteszem magamnak is a kérdést: én vajon jól érzem-e magam. Illetve, vidéken, vagy az emberek közt járva, mást tapasztalok-e? Látom-e az ellenkezőjét, érzékelem-e a kijelentés hamisságát? Állíthatom-e azt, hogy az, amivel én találkozom, az egészen más; itt a többség kiegyensúlyozott, jól boldogul, vagy csak egyszerűen boldogul, tiszteli a társát, kíváncsi a másik életére, véleményére, jól kezeli az esetleges konfliktusokat, optimistán néz a jövőbe.

Ez a mondat kész röhej, ugye?

Valami nagyon elromlott, valamit nagyon meg kellene javítani. Elsősorban persze azt, hogy elhiggyük, elfogadjuk: nem feltétlenül a politikának kellene meghatározni a mindennapi életünket. Vagy fordítva: kikerülhetjük a politikát, sőt tanácsos kikerülni, ha jól akarjuk magunkat érezni. Ehhez persze arra lenne szükség, hogy ama bizonyos politika, a politikusok is éppen erre törekedjenek, azaz ne akarjanak benne lenni a mindennapi életünkben. Ne akarják megmondani, milyen legyen a viszonyunk a szomszédunkkal, ha az történetesen bizonyos dolgokat másként lát, ne akarjanak belépni a családi éltünkbe, ne akarjanak magyarabbak lenni a másiknál, ne azt bizonygassák, hogy csak az lehet büszke magyar, telve nemzeti érzésekkel, aki az ő ideológiájukat vallja. De és legfőképpen: ne nézzen le mindenkit, akit maga alattinak érez és ne akarjon hazugságokkal, becsapásokkal színesebb képet festeni önmagáról, mint amilyen.

Ma hihetetlenül távol vagyunk ettől. Barátom ismerősének, hogy megválaszoljak a saját magam által feltett kérdésre, sajnos nagyon is igaza van. Elfogadom és megértem, hogy menekül Magyarországról, hogy nem érzi jól magát, még akkor sem, ha egyébként nincsenek nyelvi akadályai. Volt, és most már nincs közös nyelv. Mást gondolunk, mint amit mondunk. Igen, ez egy sajátos újmagyar, van benne valami orwelli, van benne valami kafkai, de van benne valami móriczi világ. Mérhetetlenül ködös, helyenként rejtélyes és összességében provinciális.

A kérdés, természetesen, az: van-e innen visszaút. Lehet-e bízni abban, hogy a politikai osztály egyszer csak rájön: nagyon elrontott valamit, és ezt a valamit kötelessége helyrehozni. Hogy ez a huszonhat év, a rendszerváltás, a politikai szabadság időszaka fokozatosan vitt bennünket lefelé; nem pusztán a remélt és hitt életszínvonal nem lett olyan, mint amiben hittünk, hanem az emberi viszonyaink sem. Ma arra tanít bennünket a politika, hogy ne megérteni akard a másikat, hanem tönkretenni, marginalizálni. Ma arra tanítanak bennünket, hogy ne büszke adófizető állampolgár légy, hanem szerezz, tolakodj, hazudj, különben pipogya, semmire se való és sehova sem jutó ember lesz belőled. Ám, ha ez így volt eddig, erre a lejtőre állítottuk magunkat, vajon mi változna meg holnaptól? Orbán Viktor azt nyilatkozta a minap: 2017 a lázadás éve lesz. Ugyan nem pontosan erre gondolt, de egyébként arról beszélt, hogy a fordulatot az emberek hozzák el. Egyetértek a miniszterelnökkel: lázadásra, az emberek lázadására van szükség. Igaz, az én szempontjaim kicsit eltérnek Orbánétól; lázadni kell, de nem azért, hogy a jobb-, vagy a baloldal nyerje meg a választásokat. Nem azért, hogy az én kádereim foglaljanak el minden fontos pozíciót. Lázadni kell, de nem azért, hogy az engem szolgálók szerezzenek meg minden állami forrást. És lázadni kell, de nem azért, hogy kizárólag az én dicsőségemet zengje az összes média. Ellenkezőleg: azért kell lázadni, hogy mindez megváltozzon és legyen végre újra közös nyelvünk.

De nem lesz. Nem lesz lázadás és nem lesz közös nyelv. Egyelőre nem. Úgy hogy felejtsük el a karácsonyi szép szavakat, az ünnepi fogadalmakat. Fogadjuk el: már az is nagy dolog, ha nem köpjük szembe egymást minden nap.

Szerző