A „bűnösök barátja”

A most december 17-én 80. évét betöltött Ferenc pápáról eszünkbe jutnak a Máté evangéliumban olvasható szavak, amelyeket Jézus az ellene elhangzó vádakra válaszolva mondott azoknak, akik őt pejoratív értelemben a vámosok és bűnösök barátjának tartották. Nem is ez ellen tiltakozott, csak azt fűzte hozzá, hogy „a bölcsesség azonban igazolja magát tetteivel” (11,19). Mert Jézus korában is méltatlankodtak a vallásosság magukat hivatott képviselőinek tartó elöljárók mindazon, ami felforgatta az általuk képviselt - begyepesedett és lélektelen - hitéletet. „Ez bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük” - olvassuk a felháborodott szavakat Lukács evangéliumában (15,2).

„Az elbizakodottak, akik meg voltak győződve, hogy igazak s a többieket megvetették” (Lk 18,9), nem tudták és nem is akarták megérteni és elfogadni az evangélium újszerű tanítását. A szokások és a végletekig aprólékos, kazuisztikus törvények vélt biztonságától és saját maguk felsőbbrendűségétől eltelve érzéketlenül, részvét és segítőkészség nélkül tekintettek az őket körülvevő világ gondjaira, az emberi nyomorúságra, amit a bűn következményének tartottak. Aki szenved, az bűnhődik.

Ferenc pápa megnyilatkozásaival és tevékenységével szemben is számtalanszor mutatkozik ellenérzés. Tegyük hozzá: sokszor éppen a hozzá közelállónak feltételezett személyek részéről. Akik csak jámbor szavakkal, de nem példaadó és áldozatra is képes tetteikkel tesznek tanúságot hitbeli meggyőződésükről (vö.: Mt 15,8-9). Akiknek a szíve nem azonosul azzal, amit mondanak. Nekik szól Jézus figyelmeztetése: „a vámosok és cédák megelőznek benneteket az Isten országában” (Mt 21,31). Csakhogy ezt a félreérthetetlen megjelölést senki sem akarja magára venni. Misére vagy istentiszteletre járók, vallásfelekezeti és egyházi vezetők a legkevésbé.

A nem-hívők vagy a világnézeti értelemben bizonytalanok mintha jobban megértenék Ferenc pápa üzenetének és magatartásának egyetemes mondanivalóját. Ez az első pillanatban meglepő és csak nehezen magyarázható jelenség is visszautal az evangéliumi időkre. És az egyháztörténelem minden olyan korszakára, amelyben a gazdag és színpompás külsőségek voltak hivatva elfedni a lelki ürességet: a hiú önzést és a konok igazságtalanságot. A társadalom súlyos ellentmondásaiba, a mindenkit egyformán megillető személyi méltóság sárba tiprásába és a politikai hatalom visszaéléseibe belenyugodva, a fennálló viszonyokkal passzívan kiegyezve, vagy abból hasznot húzva akarták hirdetni Jézus tanítását. A hamisan csengő szavak viszont joggal keltettek – és keltenek ma is – viszolygást és ellenérzést.

A Szentírást ismerők előtt nem kell bizonygatni, hogy semmiféle bűn, vagy vétkes mulasztás nem váltotta ki olyan élesen és egyértelműen Jézus ítéletét, mint a maguk vallási meggyőződését fennen hirdetők lelkiismeretlensége. Az a merész biztonság, amellyel a hit igazságait vásári portékaként kezelték – minden alázatra serkentő önkritika nélkül. Nekik nem volt szükségük az örömhírre, anélkül is kellemes körülmények között múlatták az időt, s abban bíztak, ha a vallási előírásokat betartják, és ha alamizsnát adnak a szegényeknek, akkor magát az Örökkévalót is le tudják kötelezni. Hitéletük az „adok-kapok” viszonyán alapult. A jámborságuk volt az a csereérték, amelyet isteni gondviselésre akartak váltani. S vajon napjainkban sokszor nem ugyanezt tapasztaljuk, amikor egyházak és vallási felekezetek háza táján nézünk körül?

Ferenc pápa megnyilatkozásai azonban a lelkiismeret-vizsgálatra indító magatartást szorgalmazzák. A vallási és társadalmi konformitásnak az evangéliumi kritikáját. S ez persze sem az egyházi, sem a politikai vezetőknek nem mindig nyeri el a tetszését. De akik megértik és elfogadják, azok - akár világnézeti hovatartozástól függetlenül is - egyre jobban kötődnek ehhez a nyolcvanéves, de szellemében és lelkiekben fiatal, a régi intézményeket is megfiatalítani képes pápához.

Azok a szentírási sorok juthatnak eszünkbe róla, amelyeket a názáreti zsinagógában fellépő Jézus - Izajás próféciáját idézve - mondott: „Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” (Lk 4, 18-19)

Ferenc pápa születésnapján vallási és politikai vezetőktől számos jókívánságot, üdvözletet kapott. És persze névtelenek százezreitől, például a padovai börtön elítéltjeitől. Aznap hajléktalanokkal reggelizett, majd misét celebrált és homíliájában Hölderlint idézte: „Az öregség a nyugalom és az imádság ideje”. Azt kérte a jelenlévőktől, imádkozzanak, hogy az ő öregsége is nyugalmas, imádságos és termékeny legyen.

Azt már most is tudjuk, hogy Ferenc pápa tevékenysége egyháztörténelmi jelentőségű, imádságainak hatékonyságában sem kételkedhetünk, de ami a nyugalmát illeti - hacsak nem a tiszta lelkiismeret nyugalmára gondolunk -, afelől a legkevésbé sem lehetünk biztosak…