Növekvő önbizalom vereség előtt

Nehéz eldönteni, hogy hirtelen, szinte a semmiből, mi okozott váratlan, viszonylag rokonszenvesebb változásokat a francia politikában. Még François Hollande elnököt is mintha varázsütés érte volna. Ha teljesen nem is, de tovaszállt a visszavonulásának bejelentését követő borúlátás, az „utánam az özönvíz” közömbössége. A baloldali média azt kezdte hangsúlyozni, hogy bár a jövő évi elnökválasztáson nincs esély a győzelemre, hosszú távon építkezni kell.

A mandátuma utolsó hónapjait töltő francia államfő, Francois Hollande szorgalmasan tárgyalni fog még hátralévő hivatali idejében. Nem is a baloldalhoz közelálló sajtó, hanem a jobboldali ellenzék vezérorgánuma, a Le Figaro írta meg, hogy az államfőváltást közvetlenül megelőző öt hónapra maga Hollande állított össze részletes tevékenységi programot, és ebben túl a belpolitikai naptáron, gazdag nemzetközi utazási, tárgyalási naptárt írt elő önmagának. Túl a jeles európai főnökökön dél-amerikai, ázsiai, afrikai és más potentátokkal találkozik, akik örömmel várják az Elysée-palota jelenlegi lakóját, semmi jele annak, hogy feltennék a kérdést, mit akar még ez a búcsúzó elnök?

Föltűnést keltett a francia médiában az a habozásoktól mentes gyorsaság is, amellyel Hollande a távozó Manuel Valls helyére szinte azonnal, új kormányfőként Bernard Cazeneuve addigi belügyminisztert nevezte ki. (Valls ugyebár azért mondott le, mert megméretkezik a baloldali elnökjelöltek előválasztásán.) Mi több az utód Cazeneuve, a parlamenti beiktatást követő általános vitában remekül, nagy sikerrel szerepelt. Folyamodhatott volna üres formaságokhoz, de háromnegyed órás szándékbeszédében, beleérve az ellenzéki kérdésekre adott válaszokat is, igazi hiteles miniszterelnökként állt ki.

Nagyon régen történt meg Franciaországban, hogy kormányfői nyilatkozatot még az oppozíció padsoraiból is hosszabb taps követett volna. Mi több, az elhangzottakat követő szavazásban, Cazeneuve 305 támogató voksot kapott 239 „nem” ellenében, amíg az utóbbi két évben Valls legjobb eredménye csupán 269:244 volt. „Tudom jól, - így Cazeneuve -, hogy szűkre szabott a hivatali időm, de igyekszem teljesen kitölteni. Az ország érdeke, hogy a jobboldali és baloldali republikánusok tartsák tiszteletben egymást”. Tanulságos kijelentés.

Igencsak meglepő és hirtelen a hangulatváltozás, hiszen a francia baloldallal túlnyomórészt inkább rokonszenvező vezető párizsi újságok, nemrég még épp ellenkező szellemben kommentáltak. Nem elriasztásul, föltehetően inkább jószándékú figyelmeztetésül. A Le Monde „Karácsonyi korcsolyapálya” című kommentárjában azon töprengett, hogy úgyszólván hivatalosan még el se kezdődött az elnökválasztási hadjárat, de a politika máris jégpálya állapotát mutatja, ahol jobbára a szocialisták csúszkálnak, nagy zavarban, bizonytalanságban. Kendőzetlenebbül fogalmazott a L’Obs, amely fölöttébb nyugtalan a kilátásokat illetően. Serge Raffy elemzése szerint a szocialisták „öngyilkos bálnák módjára nyüzsögtek. Reménytelenül keresték talpuk alatt a szárazföldet”. Kivált Hollande esetében volt ez tapasztalható. Halálsápadt arccal, mintha nem is demokratikus tétekről lett volna szó, hagyta magát fölidegesíteni, barátai pedig lincselték őt. Indulatos mozdulattal bevágván a kaput, a kudarcért magát tekintette felelősnek. Nagy fekete lyukat teremtve, rettegett az űrtől”, írta a baloldali lap.

És akkor ugyanebben a L’Obsban, mintha misem történt volna, a páratlan tekintélyű, a tegnap még borús hangulatú Jean Daniel „Egyesüljünk, hogy győzhessünk” mottóval vigasztalóba váltott át. „Maradjunk egy pillanatra Hollande közelében”, biztatott. „Mi az a leglesújtóbb kihívás, amely előtt az elnök áll?”, kérdezte. „Szorongása a vereségtől, a fegyverletételtől. Ez mindennél sokkal súlyosabb. Mégis, alig hinném, hogy az elnök valóban szerencsétlennek hinné magát. Megváltozott? Bizonyosan. Mintha meglelte volna békéjét, végre összhangban volna magával. Ne feledjük, az Ötödik Köztársaságnak ő az első elnöke, aki önszántából vonult vissza. Előtte senki másnak nem volt mersze szakítani a dicsőséggel, megfeledkezni a kudarcokról, a tanulságokról”, írta Daniel.

Ugyanez a baloldal úgy tekintett Hollandera, mint akitől szabadulni akar, ma viszont már úgy gondolja, „el kell űzni az öngyilkosság kísértését”. Matthieu Croissandeau, a L'Obs fiatal főszerkesztője nemrég még öngúnnyal teli sorokban emelte ki, hogy az a baloldali testület, amelynek január végén kell kijelölnie egyetlen államfő jelöltjét, olyan hamisan csengő nevet adott önmagának, mint a „Szép Népi Szövetség”. Alig egy hétnek kellett elröpülnie ahhoz, hogy a jövőt már ne megkerülhetetlen hajótörésnek lássa. „A franciáknak elég erőseknek kell érezniük magukat arra, hogy tömegesen leljenek rá arra, kit szemelnek ki bajnokuknak. Nyilvánvaló, hogy a győzelem egyáltalán nincs látótávolságban, tömérdek kihívással kell szembenézni még. De mozgósítás nélkül a szocialista előválasztás fabatkát se ér”, írta újabb állásfoglalásában.

Mindez képmutatás volna csupán? A búskomorság helyett hirtelen új optimista jelszavakat harsogni, olcsó taktika volna. A 2017 tavaszán szavazó baloldali voksolók nem olyan naivak, hogy egyszerre vakon kezdjenek hinni az esetleges győzelemben, amely szinte bizonyosan vereség lesz. Nem képmutatásról, nem is szemfényvesztésről van szó. Még hetekkel ezelőtt is Jean Daniel azon kesergett még, ha kudarc, valószínűleg hosszú távra lesz az, a baloldal évtizedekre számolhat elszigetelődésével, sokáig lehet a politikai mezőny száműzöttje. Bármilyen közeli esély is ámítás, de történelmi távlatban belenyugodni végzetes lehet. Úgy vélekedett, hogy ez a gyors hangulatváltás igenis hiteles, hiszen távlatilag ismét versenyképesnek kell lenni, okosan megóvni és előkészíteni a jövőt.

Azt még találgatások szintjén is mellőzik, mi lehet az új helyzetben Hollande személyes sorsa, a közeljövőben milyen szerep várhat reá? Házasságban soha nem élt, első párjával, Ségolene Royallal, évtizedekig volt közös otthonuk, és négy immár felnőtt gyermekük hűséges maradt mindkét szülőhöz, a politikai „vészkorszakban” is szolid tanácsokkal igyekeztek segíteni a döntéseikben. Állítólag szerepük volt az új végkifejletben is, Ségolennel, az anyával, közösen. Aki maga, mellesleg rossz passzba került. Magánemberként utazott Kubába, Fidel Castro végbúcsújára, és az egykori vezetőről, „nagy forradalmárként” emlékezett meg, amiért Franciaországban kínos bírálatokat kapott. Azzal próbálta enyhíteni őket, hogy személyes véleményként mondta el mindezt, és nem a szocialista kabinet minisztereként. Hollande annak idején, már megválasztott államfőként az Élysée-palotába egy Paris Match újságírónőt vitt magával élettársként, aki veszettül és botrányosan féltékeny volt, így az elválásuk is viharos lett. Viszont a remek és csinos színésznővel, Julie Gayet-vel az új kettős remekül alakul, ez lehet a vigasz a szomorú politikai végben.

Manuel Valls mint szocialista elnökjelölt bukását elkerülhetetlennek vélik Franciaországban. Minden arra mutat, hogy nem éli túl az elnökválasztások első fordulóját, a mindent eldöntő második menetbe nem lesz beleszólása, az a vadkonzervatív Fillon és a szélsőjobboldali Marine Le Pen játéka lesz. Ami már országos szinten, előzetes kombinációk szerint, csakis végzetes kimenetelű lehet. Alig néhány százaléknyi elcsúszás is a legmagasabb államhatalmi posztra emelheti a Nemzeti Front vezérasszonyát, és akkor, csakugyan, jaj a demokratikus Franciaországnak, még ha valamivel később a parlamenti képviselők megválasztásakor kedvezőbben osztódnának is el a mandátumok. Akkor kerülhetnének valóban végzetesen kényes helyzetbe a baloldal hűséges szavazói. Arra kényszerülnének sajgó szívvel, hogy a Madame Le Pennél nem sokkal különb Fillon neve mellé biggyesszék a keresztjüket.

Nem könnyű tavasz vár jövőre a gallokra. De a döntés pillanatában talán lesz elég eszük.