Amikor sikítanunk kellene

Publikálás dátuma
2016.12.27 06:47
A bádogdob a világgal való szembeszegülés története FOTÓK: SCHILLER KATA
Fotó: /
Günter Grass A bádogdob című regényének színpadi változatát Hegymegi Máté rendezte a Kamrában, a Katona József Színház színészeivel. A produkció egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát adja. A színészek sok szerepet játszanak, a történelem pedig sajnálatosan nagyon is úgy fest, hogy időnként ismétli önmagát.

A huszonhét éves rendező, Hegymegi Máté szinte a lehetetlent kísérti a Kamrában. A néhai Günter Grass irodalmi Nobel-díjas német író az ötvenes évek végén írt, azóta kultikussá vált regényéből készült előadást vitte színre. A művet, amelyből a hetvenes évek végén sikeres film is készült, Mikó Csaba alkalmazta színpadra kifejezetten szerencsésen, jó arányérzéket tartva. De ezzel persze még nem intéződött el semmi, mert egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát kapjuk, amit viszont egyáltalán nem könnyű színpadra vinni, még akkor sem, ha jó a szövegkönyv.

Hegymegi, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi szakán végzett és több produkció mozgástervezőjeként jeleskedett már, illetve színészként is bemutatkozott, nemrég a Szkénében rendezte meg Heinrich von Kleist Kohlhaas című darabját, most sok ötlettel, kreatívan vitte színre A bádogdobot.

Günter Grass műve mondani sem kell, ma is nagyon aktuális és gondolatébresztő. Egyszerre személyes és nagy ívű, fájdalmasan emberi, miközben a XX. századi európai történelmi tragédiák fanyar látlelete. A Bádogdob címet viselő előadásnak is ez a legnagyobb erénye, hogy egyszerre tud személyes és kitekintő lenni. Grass története az író szülővárosában, a ma Lengyelországhoz tartozó Danzingban (Gdańsk) játszódik. Ahogy a főhős, Oskar meséli, „valaki folyton jött. Először a rugok, aztán a gótok és a gepidák, utánuk a kasubok, őket követték a lengyelek, a poroszok, pomerániak, brandenburgiak, Boleszláv, a Teuton lovagrend. A várost váltakozva hol lerombolták, hol újjáépítették. Lerombolták, újjáépítették. Mint egy óramutató, ami újra és újra ugyanazokra a számokra lép.”

Hegymegi egy kockázatos ötlettel azonnal megkettőzi a német apától és kasub anyától származó főszereplőt, akit egyrészt narrátorként, illetve „nagy Oskarként” Elek Ferenc jelenít meg, és ő a fiú kifejezési eszközeként használt, tőle elválaszthatatlan bádogdob is. Másrészt Oskarként az egyetemi hallgató Dér Zsolt lép színpadra. Nem könnyű feladatot kér Hegymegi a két színésztől, hiszen gyakorlatilag végig együtt kell létezniük, mozogniuk egymást kiegészítve a színpadon. De szerencsére mindketten állják a sarat. Többször egészen megrázó, ahogy Oskar, vagyis Dér püföli a bádogdobot, Eleket, kifejezve a világgal való szembeszegülését és örökös harcát.

A történet szerint a három éves Oskar úgy dönt, nem akar felnőni, három évesen megáll a fizikai fejlődésben, törpe, gnóm marad, kifejezőeszközének pedig a bádogdobot választja. Oskar hamar nemet mond arra, ami körbeveszi. A közvetlen családi környezetre, édesanyja két férfivel – német szakács, későbbi férj és a lengyel unokatestvér - veszi körbe magát, illetve párhuzamos viszonyt is tart velük. Ez a sajátos hármas meghatározza a gyerekkorát és kialakít egy állandó hiányt az édesanyja iránt. Az iskolában származása miatt is csúfolják, nem fogadják el, kiközösítik, ha segíteni akar máson, őt bántják. Később pedig egyre uralkodóbb lesz a szélsőséges eszme a városban, ami szinte mindent tönkretesz és elpusztít.

A regényben és a színpadon is kegyetlen tükörben láthatjuk, hogyan válhatnak jóravaló emberek egy párt, egy eszme foglyaivá. A náci gyűlések, az ezzel járó fokozódó gyűlölet felemészti a humánumot, az emberséget, minden olyasmit, amiért érdemes élni. Látjuk, hogyan válnak a városban élő lengyelek a németek ellenségeivé, miközben korábban békésen éltek együtt egy keveredő miliőben. Látjuk a háborút, az öldöklést, a zsidók legyilkolását. Oskar, aki először három évesen mondott nemet egy fülsüketítő sikítással, amikor el akarták venni a bádogdobját, úgy, hogy az üvegtárgyak üvegei betörtek, ebben a környezetben még inkább nemet mondott.

Fekete Anna díszlete egyszerre funkcionális és költői. Az előadás elején mindent fehér lepel borít, hogy aztán ez a tisztaság átváltozzon egyre mocskosabb valósággá. Remekek Kálmán Eszter jelmezei, a tervező mindig eltalálja azt a kifejező színt, amivel a leginkább érzékeltetni tudja az adott figura karakterét. A színészek sok szerepet játszanak, érezhetően nagy élvezettel teszik. Nagyon sok az öltözés, egymás után kell a legkülönbözőbb figurát életre kelteniük. Ennek a kavalkádnak a szabadsága a nézőre is átragad. Itt minden megtörténhet. Az is jó, hogy a jelentek nem nélkülözik a humort, a fájó szarkazmust sem.

Tasnádi Bence például sok szerepe közül talán a tanítónőt formálja meg leginkább ellenállhatatlanul, a jelenetet magánszámmá, már csaknem nevettető, de mégis fájdalmat is sugárzó kabaréjelenetté alakítva. Tasnádi szinte sziporkázó lendülettel teszi mindezt. A többiek is rengeteget dolgoznak, Takátsy Péter, Mészáros Béla, Pálmai Anna a fontosabb szerepekben karakteresek, de jut nekik is több epizódfigura. Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán, Kovács Lehel, a pályakezdő Rujder Vivien nagyon sok karaktert kipróbálhatnak. Bezerédi és Kovács Lehel még a falon egymással szembe került képet is életre keltheti, előbbi Beethoven, utóbbi Adolf Hitler.

A színlap felveti, hogy a történet azt firtatja, meddig lehet észrevétlennek, gyereknek maradni. „Vagy eljön az a pillanat, amikor elkerülhetetlenül felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért és fel kell nőnünk?” Az előadás végén elhangzik: „Mennyi áldozat? Mennyi lemondás! Ugyan miért? A semmiért." Mi történik akkor, ha nincs már dob? Beszélnünk kell, mert nem beszél helyettünk senki. Sikítanunk, kiáltanunk kell, mert nem sikít, nem kiált helyettünk senki. Kiáltanunk kell, hogy ne ismétlődjenek meg a tragédiák, még ha, magunkban tudjuk is, az egész olyan, „mint egy óramutató, ami újra és újra ugyanazokra a számokra lép”.

2016.12.27 06:47

Pénz és kultúra: többszörösen bizalmi kérdés

Publikálás dátuma
2018.11.21 12:00
Illusztráció
Fotó: Shutterstock/
Átláthatóság, elszámoltathatóság és a kormányciklusokon átívelő stratégia: többek között ez a sikeres kultúrafinanszírozás kulcsa Tóth Ákos közgazdász szerint.
A kulturális tao, azaz az előadó-művészeti szervezetek számára igénybe vehető társasági adókedvezmény megszűnése miatt ismét hangsúlyossá vált a kérdés: van-e gazdasági haszna a kultúrának, hogyan tud a piac érvényre jutni ezen a területen, mekkora állami beavatkozás szükséges és milyen európai modellek közül választhat(ott) Magyarország.
– Boldogságkutatásokból az derül ki, hogy a kultúra hozzájárul az emberek jóllétéhez. Ha egy munkás szívesen nézi meg a televízió szappanoperáját, vagy az egyetemi professzor az operaelőadást, feltöltődik, nagyobb az esély, hogy másnap jókedvűen dolgozik és jól teljesít. Kimutatható tehát a kultúra konkrét társadalmi és gazdasági haszna – állítja Tóth Ákos közgazdász kutató, aki a kultúrafinanszírozásról írt könyvet Kultúrafinanszírozás – Az Európai Unió tagállamaiban és Magyarországon címmel, és publikál időről időre.
 
A rendszerváltás után alkotónak és intézményvezetőnek, kormánynak és közönségnek, piacnak és fogyasztónak is szembe kellett néznie a pénz és a kultúra változó viszonyával. – Csaknem ötven évig az állam irányított ezen a területen is – sőt, tulajdonképpen a Monarchia évtizedeit is hozzáadhatjuk –, majd a rendszerváltás után különböző szemléleteket próbáltak egyszerre meghonosítani. A kilencvenes évek elején átestünk a ló túloldalára, túlságosan decentralizálni szerettük volna a kultúrát és a pénzelosztást. Néhány év alatt azonban kiderült, a jogi keretek kialakítása még nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban is rögtön működni tud az új rendszer. Ráadásul mindez akkor történt, amikor egyszerre csökkent hirtelen sokak életszínvonala és az államtól jövő, kultúrára fordítható pénz is – sorolja az összefüggő problémákat Tóth Ákos.
Nem egyszerű a külföldön már bevált modellek átvétele. – Az Oxford Dictionary-t, (angol értelmező szótárt) milliárdos példányszámban lehet értékesíteni a világpiacon, ehhez tehát nagy valószínűséggel nincs szükség állami támogatásra. A magyar értelmező kéziszótárat maximum 16 millió ember venné meg szerte a világban, azaz állami támogatás nélkül nem tudna elkészülni – mutatja be egyszerű példával a viszonyok különbözőségét. – Az angolszász országokban a piaci, Franciaországban a koordinált, azaz állami kultúrafinanszírozás jellemző, de mindkét helyen több száz év alatt alakult ki a mai struktúra. Talán ez is lehet az oka annak, hogy míg Franciaországban a GDP másfél százalékát költik kultúrára – ebben benne van a tömegkultúra is – és a kultúra GDP-hez való hozzájárulása 3-3,2 százalék, a leginkább a francia modellt átvevő Magyarországon azonban az ugyanúgy másfél százalékos költéshez képest a kibocsátás mértéke mindössze a GDP 1,2 százaléka – írja le az arányokat a közgazdász kutató. A következetes megoldások beválhattak volna. – 1993-ban létrehozták a Nemzeti Kulturális Alapot a Nagy-Britanniában működő angol művészeti tanács mintájára. A szervezet lényege az, hogy független szakmai testületek döntenek a rendelkezésre álló pénzek fölött, és pályázni kell azért, hogy az adott kulturális projekt megnyerje a támogatást. Ehhez bizalomra van szükség. Bizalom az alkotó felé – „az odaítélt pénzt jól költötte el”, az állam iránt – „jó és koherens szabályokat és döntéseket hoz”, és a fogyasztóban – „az én adóforintjaimat jól osztja el az állam és jól költi el az alkotó”. Az átlátható intézményrendszer, az elszámoltatható állam és alkotó pedig bizalmat teremthet – érzékelteti Tóth Ákos. – A 2000-es évek elejétől fokozatosan visszaközpontosították a (politikai) döntéshozatalt, a forráselosztás viszont még mindig decentralizált maradt. Az ellentétes irányú mozgások kioltották egymást. A stratégia hiánya a kultúrára fordított összegek trendjében is megmutatkozik, a kultúrára költött adóforintok aránya attól függően ingadozik, hogy melyik kormány mit alkalmaz. Sok nyugat-európai országban bevezették, hogy egy intézménynek nyújtott állami támogatás nem négy évre, hanem öt évre szól annak érdekében, hogyha kormányváltás következne be, megmaradhasson a folyamatosság, és az intézményeknek elég idejük legyen alkalmazkodni – javasol megoldást a közgazdász, aki az állami források és a piaciak közötti választásról így fogalmaz: – Ez örök körforgás: a kultúra állami támogatását is a piac pénzeli, hiszen az állam csak adóforintokból tud pénzt teremteni. A magánszektor akkor is finanszíroz, ha „csak” bead a közösbe, azaz adót fizet. – Én mindenképpen megtartanám a magánszektor adókedvezményét a kultúra finanszírozására, ez egyértelmű – válaszolja Tóth Ákos közgazdász kutató a kérdésre, majd arra, hogy elkülöníthető-e az a 40-50 milliárdnyi összeg, amely eddig a tao-ból származott így felel: – Az elkülönítésre mindenképpen szükség lesz, és a rendelkezésre álló keretösszegeket független, szakmai döntéshozó testületeknek kellene projektszemléletet alkalmazva, pályáztatás útján az alkotók számára odaítélni.
2018.11.21 12:00
Frissítve: 2018.11.21 12:00

Zongoraművek két kézre, tíz ujjra

Publikálás dátuma
2018.11.20 18:57
Az új évadban Fischer Ádám együttese, a Dán Kamarazenekar is muzsikálni fog a Zeneakadémián
Fotó: MTI/ Kallos Bea
Sajtótájékoztatót tartottak kedden a Zeneakadémián, amelyen két most futó projektre, valamint az évad bérletes koncertjeire hívták fel a figyelmet. Fekete Gyula rektorhelyettes, zeneszerző, a zsűri tagja a Bartók Világversennyel kapcsolatban elmondta: hat év alatt zajlanak le az események, ez évben a zeneszerzők mérettek meg, 54 országból 214 pályamű érkezett be. Öt-hat perces zongoradarabokat vártak, olyanokat, amelyeket „hagyományos” módon, azaz a billentyűket két kézzel, tíz ujjal megszólaltatva lehet előadni. A döntőbe hat versenyző jutott, a díjazottak névsorát a vasárnap esti gálahangversenyen hirdetik ki. Csonka András programigazgató az évad hangversenyeivel kapcsolatban azt tartotta kiemelésre fontosnak, hogy egységesen magas színvonalra törekednek, és előtérbe helyezik a kamarazenei sorozatokat. A fellépők közül elsők közt emelte ki a Takács-Nagy Gábor vezényletével érkező Manchesteri Kamarazenekart, valamint Fischer Ádám együttesét, a Dán Kamarazenekart. Nemes László Norbert, a Kodály Intézet igazgatója a Kodály Hub elnevezésű nemzetközi projektről beszélt, amelynek a Zeneakadémián kívül a Skót és a Hágai konzervatóriumok a résztvevői, és amelynek középpontjában a kisiskolásoknak kidolgozott új, játékos, örömteli zeneoktatási metódus áll.
2018.11.20 18:57
Frissítve: 2018.11.20 19:26