Amikor sikítanunk kellene

Publikálás dátuma
2016.12.27 06:47
A bádogdob a világgal való szembeszegülés története FOTÓK: SCHILLER KATA
Günter Grass A bádogdob című regényének színpadi változatát Hegymegi Máté rendezte a Kamrában, a Katona József Színház színészeivel. A produkció egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát adja. A színészek sok szerepet játszanak, a történelem pedig sajnálatosan nagyon is úgy fest, hogy időnként ismétli önmagát.

A huszonhét éves rendező, Hegymegi Máté szinte a lehetetlent kísérti a Kamrában. A néhai Günter Grass irodalmi Nobel-díjas német író az ötvenes évek végén írt, azóta kultikussá vált regényéből készült előadást vitte színre. A művet, amelyből a hetvenes évek végén sikeres film is készült, Mikó Csaba alkalmazta színpadra kifejezetten szerencsésen, jó arányérzéket tartva. De ezzel persze még nem intéződött el semmi, mert egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát kapjuk, amit viszont egyáltalán nem könnyű színpadra vinni, még akkor sem, ha jó a szövegkönyv.

Hegymegi, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi szakán végzett és több produkció mozgástervezőjeként jeleskedett már, illetve színészként is bemutatkozott, nemrég a Szkénében rendezte meg Heinrich von Kleist Kohlhaas című darabját, most sok ötlettel, kreatívan vitte színre A bádogdobot.

Günter Grass műve mondani sem kell, ma is nagyon aktuális és gondolatébresztő. Egyszerre személyes és nagy ívű, fájdalmasan emberi, miközben a XX. századi európai történelmi tragédiák fanyar látlelete. A Bádogdob címet viselő előadásnak is ez a legnagyobb erénye, hogy egyszerre tud személyes és kitekintő lenni. Grass története az író szülővárosában, a ma Lengyelországhoz tartozó Danzingban (Gdańsk) játszódik. Ahogy a főhős, Oskar meséli, „valaki folyton jött. Először a rugok, aztán a gótok és a gepidák, utánuk a kasubok, őket követték a lengyelek, a poroszok, pomerániak, brandenburgiak, Boleszláv, a Teuton lovagrend. A várost váltakozva hol lerombolták, hol újjáépítették. Lerombolták, újjáépítették. Mint egy óramutató, ami újra és újra ugyanazokra a számokra lép.”

Hegymegi egy kockázatos ötlettel azonnal megkettőzi a német apától és kasub anyától származó főszereplőt, akit egyrészt narrátorként, illetve „nagy Oskarként” Elek Ferenc jelenít meg, és ő a fiú kifejezési eszközeként használt, tőle elválaszthatatlan bádogdob is. Másrészt Oskarként az egyetemi hallgató Dér Zsolt lép színpadra. Nem könnyű feladatot kér Hegymegi a két színésztől, hiszen gyakorlatilag végig együtt kell létezniük, mozogniuk egymást kiegészítve a színpadon. De szerencsére mindketten állják a sarat. Többször egészen megrázó, ahogy Oskar, vagyis Dér püföli a bádogdobot, Eleket, kifejezve a világgal való szembeszegülését és örökös harcát.

A történet szerint a három éves Oskar úgy dönt, nem akar felnőni, három évesen megáll a fizikai fejlődésben, törpe, gnóm marad, kifejezőeszközének pedig a bádogdobot választja. Oskar hamar nemet mond arra, ami körbeveszi. A közvetlen családi környezetre, édesanyja két férfivel – német szakács, későbbi férj és a lengyel unokatestvér - veszi körbe magát, illetve párhuzamos viszonyt is tart velük. Ez a sajátos hármas meghatározza a gyerekkorát és kialakít egy állandó hiányt az édesanyja iránt. Az iskolában származása miatt is csúfolják, nem fogadják el, kiközösítik, ha segíteni akar máson, őt bántják. Később pedig egyre uralkodóbb lesz a szélsőséges eszme a városban, ami szinte mindent tönkretesz és elpusztít.

A regényben és a színpadon is kegyetlen tükörben láthatjuk, hogyan válhatnak jóravaló emberek egy párt, egy eszme foglyaivá. A náci gyűlések, az ezzel járó fokozódó gyűlölet felemészti a humánumot, az emberséget, minden olyasmit, amiért érdemes élni. Látjuk, hogyan válnak a városban élő lengyelek a németek ellenségeivé, miközben korábban békésen éltek együtt egy keveredő miliőben. Látjuk a háborút, az öldöklést, a zsidók legyilkolását. Oskar, aki először három évesen mondott nemet egy fülsüketítő sikítással, amikor el akarták venni a bádogdobját, úgy, hogy az üvegtárgyak üvegei betörtek, ebben a környezetben még inkább nemet mondott.

Fekete Anna díszlete egyszerre funkcionális és költői. Az előadás elején mindent fehér lepel borít, hogy aztán ez a tisztaság átváltozzon egyre mocskosabb valósággá. Remekek Kálmán Eszter jelmezei, a tervező mindig eltalálja azt a kifejező színt, amivel a leginkább érzékeltetni tudja az adott figura karakterét. A színészek sok szerepet játszanak, érezhetően nagy élvezettel teszik. Nagyon sok az öltözés, egymás után kell a legkülönbözőbb figurát életre kelteniük. Ennek a kavalkádnak a szabadsága a nézőre is átragad. Itt minden megtörténhet. Az is jó, hogy a jelentek nem nélkülözik a humort, a fájó szarkazmust sem.

Tasnádi Bence például sok szerepe közül talán a tanítónőt formálja meg leginkább ellenállhatatlanul, a jelenetet magánszámmá, már csaknem nevettető, de mégis fájdalmat is sugárzó kabaréjelenetté alakítva. Tasnádi szinte sziporkázó lendülettel teszi mindezt. A többiek is rengeteget dolgoznak, Takátsy Péter, Mészáros Béla, Pálmai Anna a fontosabb szerepekben karakteresek, de jut nekik is több epizódfigura. Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán, Kovács Lehel, a pályakezdő Rujder Vivien nagyon sok karaktert kipróbálhatnak. Bezerédi és Kovács Lehel még a falon egymással szembe került képet is életre keltheti, előbbi Beethoven, utóbbi Adolf Hitler.

A színlap felveti, hogy a történet azt firtatja, meddig lehet észrevétlennek, gyereknek maradni. „Vagy eljön az a pillanat, amikor elkerülhetetlenül felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért és fel kell nőnünk?” Az előadás végén elhangzik: „Mennyi áldozat? Mennyi lemondás! Ugyan miért? A semmiért." Mi történik akkor, ha nincs már dob? Beszélnünk kell, mert nem beszél helyettünk senki. Sikítanunk, kiáltanunk kell, mert nem sikít, nem kiált helyettünk senki. Kiáltanunk kell, hogy ne ismétlődjenek meg a tragédiák, még ha, magunkban tudjuk is, az egész olyan, „mint egy óramutató, ami újra és újra ugyanazokra a számokra lép”.

Kerülve a demagógiát - az Életem értelmei mától a mozikban

Publikálás dátuma
2019.03.21 11:00

Fotó: Les films Pelleas
Egy minta apa, akit elhagy a felesége – röviden így foglalható össze Guillaume Senez ma mozikba kerülő nagyjátékfilmjének alapfelállása. A rendező szavai szerint, azt szerette volna megmutatni: sokkal könnyebben megoldjuk egy idegen problémáit, mint a sajátjainkat.
Ha jól tudom, az Életem értelmei forgatókönyve már jóval az első filmje, a Maxime és Mélanie előtt megvolt és tulajdonképpen autobiográfiai jellegű. Majdnem pontos az információ. Az igazság az, hogy forgattam az első nagyjátékfilmemet miközben váltam. Ez elképesztően nehéz időszak volt, mivel több gyerekünk van és folyamatos egyeztetési problémákba ütközött, hogy éppen melyikünknél legyenek, mivel igyekeztem úgy alakítani az életemet, hogy ha nálam vannak, lehetőleg ne forgassak. Ekkor képzeltem el: mi lenne, ha a feleségem az egyik percről a másikra eltűnt volna mondjuk Távol-Keletre. Képes lettem volna-e megtalálni az egyensúlyt a munka és a családom, azon belül a szülői kötelesség között? Azonnal meg is írtam a forgatókönyv első vázlatát. A későbbi verziókban egyre inkább eltávolodtam a saját életemtől, így az önéletrajzi jelleg háttérbe szorult. Miért volt szükség a távolságtartásra? Azért, mert annál nincs demagógabb dolog, ha egy rendező önmagáról készít filmet. Egy alkotás attól lesz személyes, ha a saját élettapasztalatából indul ki az alkotó, de az életet dramatizálni kell, hogy a filmvásznon hiteles legyen. arról nem is beszélve, hogy az én válásom végül is nem volt olyan érdekes, hogy az mindenkinek tanulsággal szolgált volna. Realista alkotás esetén egy rendezőnek komplex társadalmi kérdésekre kell rezonálnia, így fontosan tartottam, hogy megmutassam, a mindennapi munkánk milyen hatással van a magánéletünkre. Így meg kellett találnom egy olyan munkát és egy családot, amit a legtöbben el tudnak fogadni. Egy filmes látványos szenvedései senkit sem érdekeltek volna. Viszont, amit az Életem értelmeiben látunk az egy horror, melyben a munka összefolyik a magánélettel. Azaz pontosabban forgalmazva, a kettő nem elkülöníthető egymástól. Éppen azt szerettem volna megmutatni, hogy a kettő hat egymásra és mennyire nehéz az életben, hogy segítsünk a szeretteinknek. Sokkal könnyebben megoldjuk egy idegen problémáit, mint a sajátjainkat. Azt halottam, a forgatókönyv, amit írt, nem tartalmazott dialógusokat. Ez egy városi legenda. Tudja, az igazság az, hogy ha nem írtam volna le egy forgatókönyvet teli dialógusokkal, az életben nem tudtam volna megfinanszíroztatni a filmet. Mi tagadás, viszont a színészeknek olyan verziót adtam a könyvből, amely nem tartalmazott konkrét dialógusokat, viszont konkrétan leírta az adott szituációt. Szeretem, ha az aktorok konkrétan beleélik magukat a drámai helyzetbe és közösen improvizálunk. a következő szint, hogy bevetem az eredeti forgatókönyvet és összegyúrjuk a különböző verziókat. Közös, kreatív munkafolyamat ez. Így tudunk igazak lenni és a logika is azt diktálja, hogy öt agy többre képes, mint egyetlen egy. Akkor, legyen kedves, és definiálja, mi is a rendező dolga. Legegyszerűbben: az a dolga, hogy a produkciót átsegítse a legnehezebb időszakokon és ő maga pedig túlélje a számtalan visszautasítást és negatív döntéseket és képes legyen újra és újra harcba indulni. A rendező sosem adhatja fel, erősen kell hinnie az álmaiban. Mindemellett minden rendező kötelessége, hogy a való világról közöljön valamit a mese erejével. Az Életem értelmeit elnézve nem tudtam nem gondolni a Dustin Hoffman főszereplésével készült Kramer kontra Kramerre. Ez valamilyen szinten referenciapont volt? Raphaëlle Desplechin társforgatókönyvíróval többször megnéztük és elemeztük a filmet. Amivel ott nem igazán tudtuk kibékülni, az a filmnek a befejezése, de, hogy miért, azt nem nagyon fejteném ki, mert azzal lelőnénk az Életem értelmei lezárását. Azt mondanám, hogy Robert Benton mozija konkrétan nem hatott ránk, de a „hogyan készült” dokumentumfilm, mely hozzá kapcsolódik, annál inkább. Különösen a Dustin Hoffmannal készült interjúk, melyeket Romain Duris használt fel ahhoz, hogy felépítse a játékát.   

Névjegy

Giullaime Senez (1978. július 6.) belga filmrendező és forgatókönyvíró. Első egészestés műve, a Maxime és Mélanie (2015) a torontói fesztiválon debütált. Második nagyjátékfilmje, az Életem értelmei (2018) Cannes-ban a Rendezők kéthete szekcióban mutatkozott be.  

Miről szól az Életem értelmei?

Olivier (Romain Duris) mindent megtesz, hogy mintaapa és mintaférj legyen, emellett pedig igyekszik munkájában is a maximumot nyújtani. Ennek ellenére felesége, Laura egy napon minden előzmény nélkül elhagyja családját. A férfi egyedül marad két gyermekükkel és igyekszik átvészelni ezt az átmeneti állapotot, ám hamarosan rá kell jönnie, hogy felesége soha nem jön haza.

Témák
film
Frissítve: 2019.03.21 11:00

Eltemették Koós Jánost (fotók, videó)

Publikálás dátuma
2019.03.20 15:00
Koós János táncdalénekes, előadóművész, humorista, színész temetése a Farkasréti temetőben 2019. március 20-án.
Fotó: MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap/ MTI/Szigetváry Zsolt
A március elején, 81 éves korában elhunyt énekest hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a fővárosi Farkasréti temetőben.
Nagy tömeg gyűlt össze szerdán a budapesti Farkasréti temető Makovecz Terme előtt, hogy utolsó útjára kísérje a felejthetetlen nevettetőt és énekest, Koós Jánost - tudósít a Bors. A művész 81 éves korában, rövid ideig tartó betegség után hunyt el március elején.

A korábbi híreknek megfelelően a búcsúbeszédét a család kérésére Verebes István írta, és Szerednyey Béla olvasta fel:
A lap a szertartásról az alábbi, csaknem félórás videót is közzétette:
Koós János 1937. november 21-én a romániai Gyergyószárhegyen született Kupsa János néven. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola után Zeneművészeti Főiskolán oboa szakon végzett. Az Országos Pénzügyőr Zenekar tagja volt 1957 és 1960 között, majd ezután indult táncdalénekesi karrierje. Táncdalfesztiválokon nagy közönség- és szakmai sikert aratott – három fesztivált megnyert –, legemlékezetesebb dala a Kislány a zongoránál. Énekesi karrierjével párhuzamos volt színészi pályafutása is, 1966 és 1970 között három filmben is szerepelt: Az oroszlán ugrani készül (1966), Bűbájosak (1969), A gyilkos a házban van (1970). A Mikroszkóp Színpad tagjaként színész és parodista volt 1982-től 1985-ig. Pályája itt és ekkor kapcsolódott össze Hofi Gézával, akivel énekes-parodista duót alakítva számos sikeres színpadi és televíziós produkciót készített. Később a karmesterséggel is megpróbálkozott: szimfonikus zenekart vezényelt a Zeneakadémián is, 1999-től televíziós szórakoztató műsorokat vezetett. Felesége az énekesnő Dékány Sarolta, lánya, Réka énekes.
Örökzöld slágerei: Kislány a zongoránál, Annyi ember él a földön, Én, aki nála jártam, Kapitány, Mondjátok meg Máriának, Nem vagyok teljesen őrült, Sír a telefon. Koós János megkapta az Artisjus zenei életműdíját, a Hungarotontól életműlemezt vehetett át, és 2008-ban ő kapta meg elsőként a tiszteletbeli pénzügyőr címet. 2014-ben Szenes Iván Életműdíjjal tüntették ki.
Frissítve: 2019.03.20 17:22