A felső egy százalék

Az orbáni retorika, amely a baloldali kormányzás nyolc esztendeje alatt még hatásos volt, mára varázsát vesztette. Legalábbis anakronizmusnak tűnik, hogy a kormánypárt holdudvarához tartozó Kiszelly Zoltán a Blaha Lujza téri ételosztásról készült szívhez szóló képsorokhoz többek között az alábbi cinikus kommentárt fűzte: „megszokott dolog, hogy a liberálisok kiszolgáltatott emberek szívfacsaró képeivel akarják a felső egy százalék érdekét eladni”.

A szóban forgó politológus mintha elfelejtette volna, hogy „a felső egy százalékot” jó ideje azok alkotják, akiket feltétlen lojalitásukért cserébe a miniszterelnök tett vagyonossá skrupulusok nélkül, a látszatra sem adva: az újabban médiaérdekeltségekkel is rendelkező milliárdos felcsúti gázszerelő, a filmügyi kormánybiztosként is ismert újdonsült kaszinócézár, a mára médiatulajdonossá lett, miniszterelnöki titkos főtanácsadó, vagy éppen a megélhetésüktől megfosztott emberektől ellopott trafikok és állami földek új tulajdonosai. Emlékszem, az akkor még ellenzékben lévő Fidesz miként ostorozta a szerinte „urizáló” baloldali kabineteket, sőt, propagandaanyagot adott ki, amelyen kormányzati politikusok portréja mellett a következő szöveg volt olvasható: „Akiknek semmi se drága”.

Nem felejthetjük el azonban azt a tényt, hogy Gyurcsány és társai eleve vagyonos emberként érkeztek a politikába; ezért engedhették meg maguknak többek közt azt is, hogy tiszteletdíjukról lemondjanak, illetve jótékony célokra utaltassák azt. A hívei körében „szent emberként” aposztrofált Orbán Viktor és kliensei viszont nyolcévnyi „koplalás” után kiéhezett hiénákként vetették magukat az ország erőforrásaira, mostanra gyakorlatilag teljesen kisajátítva azokat. Akik az ellenzéki padsorokban ülve még „plebejus kormányzást” ígértek a választópolgároknak, időközben éppen a politikából gazdagodtak meg; manapság többnyire mesés vagyonok birtokosaiként, kezükben méregdrága táskákat lóbálva érkeznek meg a Parlamentbe.

A legrosszabb pedig az, hogy Mészáros, Vajna és a társaik többek között éppen azok rovására gazdagodnak, akik a Blaha Lujza téren karácsonykor hosszú órákig álltak a kígyózó sorokban. Ma az átlagpolgár rezignáltan legyint: „Gyurcsány alatt sem volt jobb…” Pedig azon túl, hogy az elmúlt hat évben igenis szignifikánsan nőtt a szegénység az országban, még egy kardinális különbséget észre kell vennünk a két éra között. Hiba volt-e a neoliberális fordulat erőltetése, a megszorítások, a társadalmi ellátórendszerek reformjára tett kísérlet, az eltávolodás a baloldali értékektől? Minden bizonnyal, hiszen ennek köszönhető az orbáni kétharmad, s a tőke előtti kapituláció ma már világszerte a populisták malmára hajtja a vizet. 2010 után azonban a kormányzati voluntarizmus, a társadalmi egyeztetések mellőzése tudatos szociális érzéketlenséggel párosult.

Tényleg semmi sem számít, csak „a felső egy százalék” érdeke; ezt a fogalmat azonban másként értem, mint az ironizáló Kiszelly. A lakosság csalódott. De csak egy olyan formáció jelentheti számára Orbán alternatíváját, amely markánsan szociáldemokrata programmal jelentkezik.