Tudósítás a láva közepéről

Publikálás dátuma
2017.01.07 08:10
A Tudományos Akadémia képe a múlt század elején FOTÓ: FORTEPAN/KEREKES J.
Fotó: /
Rejtély. Ez a folyamatosan feszegető, kérdést kérdésre halmozó bizonytalanság, ami leginkább körüllengi nemcsak a pályakezdő Szomory Dezső A tudósok című regényét, hanem a most Atlantisz-létből felbukkant magyar nagyregényt is. A művet, amit annyian szerettek volna megalkotni akár a magyar, akár majd’ minden nemzet irodalmában – s ami oly kevés írónak (nemzetnek, illetve nemzet fiának vagy lányának) sikerült.

Egy elbeszélésben megragadni és megérzékíteni az író és közönsége jelenkorát, még mielőtt az egy másik korszak határát átlépi. Nem kivárva ama „szükséges történelmi távolságot”, ahonnan hátranézve megrajzolható egy-egy adott történelmi korszak már kihűlt és láthatóvá jegecesedett domborzata, hanem leereszkedve a jelenkor vulkánjának közepére, valamilyen biztonságosnak tűnő keszon segítségével, s onnan tudósítani annak a hullámzó és még forró láva anyagáról és dinamikájáról. Mégpedig úgy, hogy közben – különben nem készülhetne el a nagy tudósítás – a jelentésíró mégsem semmisül meg a tudósítása anyagának forró lávatüzében –, ezért a korszaka katlanából kimentett nagy látlelet-regény az írója túlélésének önéletrajzi tanúsítványa is egyben. (Ezért szokott mifelénk ez a teljesítmény inkább a rövidebb és intenzívebb, noha a természeténél fogva a csak védőkeszon nélkül művelhető líra műfajában sikerülni Adynak, József Attilának, Radnóti Miklósnak, igaz, a túlélést többnyire elmellőzve.) Ugyanis a saját kora még ki nem hűlt anyagának mélyeibe lehatoló utazó olyan hiteles képet-tudást hagyományozhat minden későbbi kor olvasója számára, amelyet ama „történelmi távlat” korszak-elcsúszásai még nem manipulálhatnak, ezért az esztétikai érték egybeolvad a dokumentum friss és autentikus hitelével. Szomory Dezsőnek ilyen látleletet sikerült megrögzítenie A tudósokkal.

Romok alól az MTA-ba

Megcsinálta. Kész volt vele, s az utolsó pillanatban mégis kiengedte a kezei közül. S ezért ma, mint egy Titanicról annak idején lesodródott poggyászt, úgy halászhatjuk föl a felszínre, 120 év után. Lehet kincsvadász módjára örülni a ritka és rendkívül értékes leletnek, azonban a kezünkbe került ritka és nagy értékű kincs inkább a kárt becsüli föl. Nevezetesen, hogy ez a most előkerült nagyregény nem fejthette ki a hatását az elmúlt majdnem másfél évszázad alatt, s ezen bármilyen – noha igen kétséges – posztumusz recepció sem segíthet. Ugyanis ez a rendkívüli tapasztalat, tudás nem szervült be az irodalmi és az annál szélesebb magyar köztudatba, s ezért különleges látlelete, módszere, építkezési módja nem teremtett mintát: nem került be a magyar kultúra látásába. Akárcsak a regény címe – mint például Móricz Zsigmond Rokonokja – nem homogenizálódhatott jelenséget megtestesítő fogalommá.

Szomory, más korábbi műveivel szemben, ezt a munkáját egyszer sem idézte meg. Noha kéziratát megőrizte és mindvégig magánál tartotta. Magával vitte a regényre teljes paksamétáját is 1944 őszén a Szent István körút 13. számú csillagos házba, utolsó előtti tartózkodási helyére, amelyet később bombatalálat ért, s a ház omladékai közül kaparta ki, más töredékekkel együtt, az író unokaöccse, Szomory László, 1945 februárjában, hogy azután fia, Szomory György, juttassa el a kézirategyüttest az MTA Kézirattárába.

Mi az oka, hogy Szomory nem tett kísérletet a 24-25-26 évesen elért csúcsteljesítmény megismétlésére? Lehet, a fiatal élet roppant energiakoncentrációja megismétlésére nem volt még egyszer képes, s ezt a professzionális író pontosan felmérte, s nem bocsátkozott eleve kudarcra ítélt kalandokba. Vagy később, a már novellásköteteket publikáló, zajos színházi bemutatók hőse (nemcsak a darabjait írta meg, de aktívan részt vett a bemutatók próbáin is) nem talált kellő elvonultságot, hogy hasonló elmélyültségű művet hozzon létre. Vagy: anyagilag nem engedhette meg magának ezt a luxust még egyszer. (A párizsi regény egyúttal a koplalás regénye is.) A többi nagyobb terjedelmű prózája – akár a magyar prózairodalom java – tárcaterjedelmű folytatásokban jelent meg napilapokban vagy a Nyugatban (amely kéthetente jelent meg, amikor Szomory publikált benne).

Nem fikció

A tudósok regényideje, akár a helyszíne – az 1865-ben felavatott Magyar Tudományos Akadémia épülete s a köré világvárosiasodó Pest, 1873-tól Budapest – pontosan behatárolható. Az elbeszélés tengelyébe állított nem fikciós, hanem szigorúan helyhez és időhöz kötött esemény – Arany János szobrának felállítása a Múzeumkertben – jelzi ezt az egyszerre történelmi és irodalom(szellem-)történeti időt: 1893. Azonban a regény az előző két évtizedet is magába homogenizálja, aminek éppen ez a szobor(kánon)avatás a csúcspontja. Ez a kor, amiben Szomory Dezső megkezdte újságírói/értelmiségi pályáját, s amelynek mozgásait, előzményeit önkéntelenül is megtanulta, magáévá tette a szerkesztőségekben és kávéházakban, ahol írástudói hivatását indította, s e „kulturális erőterek” markáns figuráival be is népesítette a regényét. (Jókai, Mikszáth, Ábrányi Emil, Kemény Zsigmond, Palágyi Lajos, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt alakjai rémlenek föl a tudatos elmaszkírozások alól.)

A magyar irodalom (kultúra) fényes lapjai – a reformkor és a Nyugat, az Ady fémjelezte modern kor között lezajlott fél évszázad meglehetősen homályosan maradt a köztudatban. Petőfi-epigonok, hamis és középszerű népnemzeti dilettánsok nyomot nem hagyó korának ismerik (remélhetőleg) az érettségire készülők, és a magasabb fokozatú tanintézményekbe felvételi vizsgák útján bejutni vágyók. Egy korszak, amiben nem történt semmi, különösen olyasmi nem, ami tovább élt és hatott volna. Azonban a hiány, a nem történés, a nem haladás is mozgás, ha nem is előre. S a hatás, ami nem pozitív, hanem negatív: szintén hatás. S ezzel nemcsak a saját korát határozza meg, hanem mindazokat is, amelyek utána következtek. Éppen ezért ugyanannyi figyelmet érdemel, ha nem többet, mint a szerencsés és fénylő korszakok, amelyeket progresszívnak, előrelendítőnek ismerünk.

Szomory a regényen végigfutó sok-sok szál egyikében – és az a 21. századi olvasat számára megdöbbentően igazoló revelációként érzékíti meg a magyar szellemi élet nagy fordulatát és annak szerkezetét. Pékmester Endre, a regény főhőse először „sameszként” kezd dolgozni Ádám Ferenc, a regénybeli Magyar Tudományos Akadémia elnöke mellett. Ő gyűjti az anyagot főnöke nagy művéhez - aki egyben a felesége révén egyúttal felszarvazott férj, s majd a lánya révén később apósa is lesz. Az általa gyűjtött és kivonatolt anyagot Ádám Ferenc extázissá forrósodó lendülettel és fennkölten szárnyaló ódai stílusban veti papírra. Az MTA-elnök megőrülése és halála után Pékmester ellopja a kéziratot, s átírja – tartalmában és stílusában egyaránt. Pékmester az életesélyeket lemondó és pesszimista rendszerbe foglaló filozófiát, a világ megjavíthatóságát és megvalósíthatóságát hirdető ígéretévé fordítja át – a lírai sallangoktól lecsupaszítva, s pragmatikusabb és célratörőbb elbeszélésmódban. Mi más ez, amit 100 év múltán „szétszálazás és újraszövés” (vagy, ha úgy tetszik Jacques Derrida-i dekonstrukció) metaforája. Különösen, ha a címe a regényfikcióban: Az új Magyarország eredete.

A tudósok befejező képe még ezt a prófétai előrelátást is felülmúlja. Már régen mocorog a jelző, de most már muszáj elővenni és alkalmazni: Szomory zseniális, s a téma eredőihez képest, apokaliptikus víziójában olyasmit fest le, ami három évtizeddel később a valóságban is bekövetkezett, szinte kísértetiesen azonos helyszíneken. (A puszta kronológia szerint három évtized múlva, de ezt az alig több mint egy emberöltőnyi idő is elképzelhetetlenül töménnyé sűrűsödött az éppen a regényben ábrázolt familiáris kisvárosi viszonyokhoz képest.) A regény utolsó fejezete ugyanis a magyar forradalmak korát vizionálja: 1918 és 1919 kaotikus tömegmozgalmait, a maga véres, gőzös hangulatában, sőt: szinte dokumentatív képszerűségében. Ide fut ki Pékmester Endre vakmerő életprogramja. Azaz: az író kimondja, vagy inkább: vizionálja, jóslatát Magyarország „vérátömlesztés” útján szétszálazó és újraszövő megújításáról: - ez a nagy kísérlet tragikusan széttöri a változtatók egyéni sorsát és visszaveti őket – a Korrobori-viszony mindkét partnerét: magyarokat és zsidókat – eredendő „sorstalanságukba”. (Vajon Szomory felidézte-e korai művének látomásait, amikor azok Budapest utcáin életre keltek? Távolmaradását a forradalmi eseményektől – és egész életében, mindenfajta politika nyelvére lefordítható gesztustól – talán ez a sámáni képességekkel megtapasztalt élmény is magyarázta.)

Prófétai hitellel

A 19. század végén írt A tudósok nem jelent meg az egész 20. században, hogy majd a 21. második évtizedében váljon a jelenkor olvasói számára a magyar irodalom oly hiányzó nagyregényévé. Kivárta és minőségében kibírta az idők roppant ívét, amikor az ezalatt legörgött történelem tanulságai átitatták az elbeszélést prófétai hitellel s a kezdetek kezdetének hiteles rajzával. Hiszen Szomory Dezső az 1870-es, 1880-as évek álmos, úgynevezett aranykorának joviális kisstílű perlekedéseiben látta meg a modernné váló Magyarország óvatos eredményeivel párhuzamosan növekvő árnyékot, amely végül tragikus végzetté növekedett. Ugyanis a mai olvasó már azt is tudja, hogy mivé fejlődött a magyar történelem ama forradalmi kísérletek fordulata után, amelyeknek felvöröslő pírja bevonja a regény utolsó jelenetét.

(A folyamat egy korszak-ugrással magát az írót is elpusztította, oly megalázóan méltatlanul. Vajon Szomory 1944 őszén gondolt-e korai prófétálása és sorstalanná váló sorsa eredendő összefüggésére, miközben a kéziratot óbudai otthonából a sárga csillaggal megjelölt házba menekítendő, magához vette?) E látnoki aktualitása miatt kívánok – a tudósi objektivitás maszkját félredobva, A tudósoknak (és írójának) posztumusz recepciót és kánonba rendeződést – mert páratlan, sőt: példátlan a lelet maisága.

Hiszen mindezt a mai helyzet még tovább élezi-aktualizálja. Amikor a magyar kultúra ügye, állapota, humán értelmiségünk egzisztenciális lerongyolódása és függőségbe vertsége, a maga önsorsrontó következményeivel – mint egy danse macabre visszakanyarodó gyilkos ölelése – éppen azokhoz a rendies formákhoz, állapotokhoz és viszonyokhoz tért vissza, ahonnan az 1870-es, 1880-as években elindult - ahogy ezt Szomory a szemtanú hitelességével és sietősségével e nagy formátumú epikába rögzítette.

Mind az újra kifejlődő-megismétlődő krónika értelmezéséhez, s mind annak a fejleményei felismeréséhez – minden rosszban van valami jó, vagy inkább: tanulságos – nélkülözhetetlen lesz A tudósokból kinyerhető oly végzetesen időtállónak bizonyuló tudás és tapasztalat.

2017.01.07 08:10

Hegyi Iván: Hölgypajtás, gyerekjáték

A slágerlista élén 1975. február 12-én Koncz Zsuzsa dala állt. Hogy melyik lajstrom élén? A Pajtás újságén. Mert a hetvenes évek közepén már az úttörőszövetség lapja is közreadta a sikerszámok sorrendjét, és a Szörényi Levente–Bródy János szerzőpáros száma stimmelt az olvasó közönséghez, mivel a címe az volt: Gyerekjátékok. (A nóta a nagyobbakhoz szólóknál, azaz a Magyar Ifjúságnál, illetve a havonta megjelenő Ifjúsági Magazinnál az idő tájt második, illetve negyedik volt.)
Koncz Zsuzsa abban a periódusban szárnyalt: a hanglemezgyártó-vállalat januárban közzétett adatai szerint a legtöbb korongot értékesítette az egyéni előadók közül, és már hetvenháromban túljutott az egymillió eladott lemezen. (Az együttesek mezőnyében az LGT vitte a prímet). Ráadásul hetvenháromban Japánban, majd hetvennégyben az Egyesült Államokban és Kanadában vendégszerepelt. Az észak-amerikai turnén – amelyen Randevú Budapesttel címmel zajlottak az előadások – Kabos László, Koós János, a Skorpió zenekar, valamint az operaénekes Külkey László társaságában lépett színpadra, és Montrealban a helyi magyarok körében olyan sikert aratott az esztrád, hogy a Sheraton Mount Royal Hotel báltermében – az eredeti műsoron kívül – meg kellett ismételni a programot.
A Gyerekjátékok albumra, melynek címadó és nyitó dala volt a Pajtás listavezetője, az itthoni kritika vegyesen reagált. Egyrészt azt lehetett olvasni: „A magasabb színvonalú könnyűzene emelkedő útját mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy Koncz Zsuzsa – egyike azoknak, akik nem a divatot majmolják, hanem saját egyéniségükkel adnak színt és rangot a produkcióknak – már hatodik nagylemezét készítette el.” Másrészt napvilágot látott a következő, kevésbé lelkes recenzió is: „Koncz Zsuzsa új nagylemeze nagy siker lesz. Könnyű jósolni: mindig így volt, most sem lesz különben; az album aranylemez-várományos. Pedig Koncz hatodik nagylemeze nem olyan jó, mint amilyennek látatlanban gondoljuk. Igaz, a bírálathoz hozzátartozik az is, hogy egy Koncz Zsuzsa-albumot nagy érdeklődés előz meg: várunk valamit, valami különlegeset, valami egészen újat. Ezúttal hiába várunk. A felvételek persze nem rosszak, de nem is kimagaslók...”
Koncz annál különlegesebbnek tartotta a főként a fiatalokhoz szóló hazai muzsikát: „A magyar beat, pop vagy rock sajátos jellege a zene hangulatában, ízében olyannyira érezhető – említette akkoriban –, hogy szöveg nélkül is mindenki ráismerne, ha magyar számot hall.”
Öt nappal az után, hogy – a gyermeklap tanúsága szerint – az első számú „hölgypajtás” lett, könnyű szívvel indult hát az Országos Rendező Iroda téli turnéjára, mégpedig a Balázs Fecó, Brunner Győző, Kozma András, Makrai Pál összetételű, akkoriban a Ha kedvem tartja című saját kompozícióval kirukkoló Korál együttessel. (Ezt a számot Makrai és Brunner jegyezte, majd a Balázs-szerzemény Hazafeléhez Hobo írt szöveget Rusz László álnéven.) Koncz a Túl sovány a szerelemhez című keletnémet filmben még az Illéssel – valamint az NDK-ban 1975 szeptemberében betiltott Klaus Renft Combóval – szerepelt, míg a Gyerekjátékok album számait már a Fonográf tagjai írták, majd váratlanul feltűnt az újabb kísérő zenekar. „Hiába volt minden nagyon szép és jó barátaimmal és szerzőimmel, a régi Illéssel, majd a Fonográffal – mondta a váltásról –, az egyeztetési gondok egyre csak nőttek. Lassan már hosszas konferenciák előztek meg egy-egy hazai vagy külföldi fellépést, mert hol ők, hol én nem értem rá akkor, amikor kellett volna.”
A listaelsőséggel mindenesetre igazodott a nemzetközi trendhez, mert hetvennégy februárjában az Egyesült Államokban Barbra Streisand vitte a prímet az Ilyenek voltunk című film betétdalával, Nagy-Britanniában pedig Suzi Quatro állt az élen a Devil Gate Drive-val.
A lemezboltokban meg az volt a jelszó: Keresd a nőt!
2019.02.10 20:15
Frissítve: 2019.02.10 20:15

Ahol több a szobor, mint a nyilvános vécé

Publikálás dátuma
2019.02.10 20:00
A turisták miatt ma Velence a Nyugat egyik legkevésbé élhető városa
Fotó: Nur Photo/ Giacomo Cosua
Velence, vagy legalábbis történelmi óvárosa ma a fejlett Nyugat egyik legkevésbé élhető városa. Pedig az érett középkorban Velence Európa legélhetőbb települése volt. Az ellentmondás látszólagos. Nem lehet könnyű ma velencei bennszülöttnek lenni. Alkalmazkodni kell a mindenütt hemzsegő turistákhoz, s az idegenforgalom miatt magas árak a helyieket is sújtják. A védett történelmi épületek esetében bármilyen felújítás, változtatás nem csak drága de szabályokhoz, engedélyekhez kötött. És a víz! Évente egy-két alkalommal víz alatt áll a Szent Márk tér. Nem egy épület alsó téglasora, lépcsője, kapujának alsó arasznyi része állandóan víz alatt van: nedvesednek a falak. Ma hatvanezren lakják az óvárost. Az elmúlt évtizedekben több tízezer ember költözött el innen. Pedig a XV. században legalább százezren, egyes becslések szerint kétszázezren éltek itt, vagyis Európa legnépesebb települése lehetett. Hogy milyen nagy lélekszám volt ez a középkorban, azt az összevetés mutatja: a Mátyás király korabeli Budán nyolc-tízezren élhettek, London pedig ekkor hatvanezres lakossággal bírt.
A jólét alapja   Velence szigetein eredetileg szegény halászok és sólepárló munkások telepedtek le. A várost a gazdag bevándorlók tették naggyá. A közeli fontos ókori nagyváros, Aquileia népvándorlásnak kitett népességéből a nemesek, jómódú polgárok költöztek ide, érsekükkel együtt. Olyanok, akiknek volt pénzük gerendák százezreit, márványtömbök ezreit ideszállítani. Erre a vízhatlan alapzatra épületek aztán a város palotái, lakóházai, templomai, raktárai, műhelyei. Ki tudhatta volna akkor, hogy a tenger szintje pár száz év alatt két méterrel emelkedik majd? Bár a középkorban jóval kisebbek voltak az országok közötti életszínvonalbeli különbségek, mint ma, Velence lakóiról elmondható, hogy jobban éltek, mint másutt. Ráadásul miközben kontinensünk lakóinak 90 százaléka jobbágy volt – a Velencei Köztársaságban mindenki szabad polgárként élhetett. Arra, hogy erőszakos halállal haljon meg valaki, Velencében kisebb volt az esély, mint bárhol másutt Európában. A városállam ismerte (elsőként a görög-római ókor utáni világban) a szociális juttatásokat: nyugdíjat, rokkantsági segélyt. 
A város jólétének legfőbb alapja a tengeri, távolsági, közvetítő kereskedelem. Shakespeare velencei kalmára ugyan zsidó (valóban éltek a városban), de a legtöbb gazdag nagykereskedő katolikus olasz volt. Ám „a tengerek királynője” (hiszen évszázadokig így nevezték a települést) egyúttal iparvárosnak is számított: hajóépítés mellett selyem-, posztó-, üvegiparral. A XV. században pedig, habár a könyvnyomtatást nem itt találták fel, megjelent a nyomdászat is, s mindjárt az egyik legnagyobb teljesítményűvé vált. Olyan csúcságazat volt ez akkoriban, mint ma az elektronika. A város azért nevezte önmagát szűznek, mert kerek egy évezredig nem lépett földjére ellenséges katona. Egy Napóleon nevű kalandor lesz majd az, aki elveszi eme szépséges aggszűz ártatlanságát, hogy ne is lehessen többé független állam, kivéve 1848/1849 mámorát, amikor Velence épp a magyar honvédségtől remélt külső segítséget, mindhiába.
Leggyakrabban repülőgéppel vagy autóbusszal utazik az ember külföldre, netán autóval. Velencébe érdemes vonattal menni. A turista éjjel utazik oda-vissza, egy napot nyer szállásfoglalás nélkül. A két vasúti utaskísérő: egy fekete férfi és egy magyar lány. Mindkettő anyanyelvi szinten beszél németül és angolul. Megtudjuk, a magyar hölgynek ez az első munkanapja. Nyugaton járva érdekes tapasztalat: az autóbusz- és villamosvezetők, a bolti pénztárosok, de az orvosok is gyakran külföldiek, „migránsok”. Nálunk ezeken a pályákon munkaerőhiány van, s úgy tűnik, lesz is. 
(Eszembe jut egy gyermekkori emlék. Családommal nyaraltunk a román tengerparton, Mamaia városában. Odafelé repülővel, haza vonattal utaztunk. A jegyet persze előre megváltották szüleim. Aztán a vasútállomáson kiderült, nincs a vonaton olyan számú kocsi, ahová a jegy szól. Felszálltunk, persze. A román kalauz egy ítélet-végrehajtó szigorával tárgyalt velünk, nincs hely a vonaton. Apám elővette a pénztárcáját. Az utaskísérő megoldáson kezdte törni a fejét: kisgyermekes család csak nem utazhat állva!? A bankjegyet átvéve hamar kiderült, két fülkét is kaphatunk, egyet a fiúk, egyet a lányok. Mire a magyar határra értünk, kalauzunk magyarul is megtanult. De vissza Velencéhez!)
A hajózási múzeum nem tartozik a magyar turisták hagyományos célpontjai közé Velencében. Pedig megéri a pénzét! Láthatjuk, hogy az ágyúknak eleinte saját neve volt, s úgy díszítették csövüket, mintha nem is emberölésre gyártották volna. És egy hajómakett nem csak kézbeillő lehet, de akár 4-5 méteres is! A velencei Arzenál (a város saját tulajdonú hadihajógyára, ma is állami kézben) vészhelyzetben naponta egy hajó elkészítésére bizonyult alkalmasnak: ez a középkorban világrekordnak számított. 
Művészet és politika  Velencében, a szigetek szabta helyszűke miatt, minden kicsi. Az utcák, a terek, szállodák, a hotelszobák. Zsebkendőnyiek az udvarok, egyiket úgyszólván kitölti egy almafa. Másikban füge és mirtusz, harmadikban két pálmafa. (A pálmák nem őshonosak Itáliában. Úgy tűnik, minden ország eggyel melegebb éghajlatról hozza dísznövényeit. Vagy akár a termesztett növényeket is. Az alma, a körte és a szelídgesztenye Itáliából származik, de a dió, mandula, szőlő, cseresznye is mediterrán növény: ma messze északra is termesztik őket). Ami mégis tágas: a Szent Márk tér és a Dózse palota: a kereskedelem és a politikai reprezentáció tere. A dózse egykoron egyeduralkodónak számított, ám az évszázadok során vagy kétszáz törvény csökkentette hatáskörét. Így lassan afféle életfogytig választott köztársasági elnökké vált, valódi hatalom nélkül. Velencében – a középkoriban – nem lehetett visszautasítani egy tisztséget, ha valakit megválasztottak rá. A városállam hozott létre először külföldi nagykövetségeket (Mátyás korában Budán), azaz állandó diplomáciai kart. Itt született először törvény arról is, hogy politikusok, tisztviselők nem fogadhatnak el ajándékot.
A Dózse-palotában nem csak a pompás nagytermeket csodálhatjuk meg (az egyikben a világ legnagyobb méretű vászonra készült festményével). Található itt egy Tintoretto kiállítás is. Érdekes, Velence esetében a gazdasági, politikai-katonai virágkor nem esett egybe a kulturális tetőponttal. Az államvárosnak két virágkora is volt: a XIII. és a XV. században is hatalma csúcsán állt. A velencei kultúra viszont a XVI. és a XVIII. század között adta a legtöbbet a világnak. Ezt a időszakot a híres velencei aranykor festőtriásza - Tiziano, Paolo Veronese és Tintoretto - határozza meg. De nem csak festészetben, szobrászatban és építészetben is – nem egyszer át- vagy újjáépítve – fantasztikusat nyújtott a már megkopott hatalmú nagyváros. 
Habár művészettörténeti fejtegetésre sem terünk, sem szakértelmünk, Tintoretto a maga korának afféle művész fenegyereke lehetett, mint másutt Baudelaire, Munkácsy, Schumann vagy Esterházy. Témaválasztása ugyan a lehető leghagyományosabb: görög-római és zsidó-keresztény mitológia. Csak hát Szent György a képen belepillant az úrhölgy dekoltázsába, mielőtt ledöfné a sárkányt. A gyermekét szoptató anya szabad melléből méternyire spriccel az anyatej. Lucretia, akinek a megerőszakolására Sextus Tarquinius készül, realista és erotikus látványt nyújtva félig széttárja combjait, habár erre az erőszaktevő nem kényszerítette. Viszont még az arcokat és ruhákat oly zseniálisan megfestő Tintorettónál is a Madonna karjában tartott újszülött Jézus arca, mint egy tizenkét évesé, és a fej-test arány a felnőtteké, nem csecsemőké. Mintha évszázadokig nem vette volna észre a festészet: a gyermek nem kis felnőtt. És csak a festőművészet? Érdekesek egyébként a százszor visszatérő motívumok: Jézus a kereszten, levétele a keresztről, sokféle egyéni ábrázolásban. Ezek a művek a Ca’Rezzonico palotában láthatók, oly sok más alkotással együtt. Például Corradini mellszobra, a Fátyolos nő (fátyol márványból!) nem csak szép, de a technikai bravúr is a javából.
Villa és szemüveg   Velencében több a templom, mint a szelektív hulladékgyűjtő pont, és több a szobor, mint a nyilvános vécé. Akadt rá példa, hogy ültemben, egyetlen látószögből, megszámoltam, húsz szoborra láttam rá. Templomból nem csak sokat látni, de sokféleségük is szembetűnő: korstílus, alaprajz, mennyezet és mindenféle díszítés szerint. Vajon van-e ennyiféle bármely másik városban a világon? Nyilvános vécébe menni Velencében a legdrágább dolog (na és a bolgár-török határ bolgár oldalán – csak az nem olyan tiszta). Ráadásul sorba kell állni érte. Ez akkor sem öröm, ha épp keresztboltozatos ívek alatt várakozunk. Igaz, voltam akkora fülkében, ahol magzat megfoganhat, csecsemő megszülethet, annyi a hely. Minél újabb építésű egy középület, annál kisebbek a vécék, világszerte, noha a testmagasság növekvő, és soha annyi kövér ember nem volt, mint ma. 
Velencében nincsenek verebek. Viszont a galambok! Magabiztosabbak és szemtelenebbek, mint nálunk. Rémlik, a városi galamb akaratlan velencei találmány. Ám a galamboknak versenyezniük kell a sirályokkal. Ezekből kevesebb van, de nagyobbak és erősebbek. Egy részük felhagyott a halászattal, és városi madárként keres morzsákat, egyebet. A hegyvidéki városokban van olyan sok lépcső, mint Velencében, noha a város asztallap simaságú felszínen fekszik, húsz centivel a tenger szintje felett. A hidakhoz kell lépcsőzni. De megéri! A sok kis – és néha nem is olyan kicsi – híd nem csupán a közlekedés segítője, de szép, műalkotás is.
Velencében találták fel a villát, az ablaküveget. Amikor egész Európában csak két helyen gyártottak szemüveget, Velence volt az egyik. És amikor csak két helyen tudtak fehér szappant készíteni, Velencében igen. Velence szemrebbenés nélkül „a legkeresztényibb városnak” tartotta önmagát, miközben már az érett középkorban vallották polgárai: előbb vagyunk velenceiek, csak aztán katolikusok. Szent Márk földi maradványait valaha szabályszerűen ellopták, sertéshúsok és szalonnák közé rejtve csempészték ki az iszlám Egyiptomból. Amikor 1204-ben elfoglalták és kirabolták Konstantinápolyt, temérdek műkincset és több fontos ereklyét vittek magukkal. Érdekes, a szövetséges franciák inkább pénzre, ékszerre utaztak, a velenceiek műalkotásokra. Az ereklyekultusz csúcspontja a kora középkor, és a kora középkor vallásosságának központi eleme az ereklyekultusz. Egy kis tégely állítólag Jézus Krisztus vérét őrzi a Szent Márk-bazilikában. Csak hát, anno komoly ágazat volt az ereklyék hamisítása és kereskedelme. 
Ám bármennyire is sikeres volt valaha, Velence, a nagy történelmi versenyt elveszítette. Amikor megszületett az olasz nemzetállam, a főváros Róma, az üzleti-gazdasági központ Milánó, a legfőbb tengeri kikötő Genova lett. Az ipar is északnyugaton, a Torinó–Milánó–Genova háromszögben összpontosul. Velencének nem maradt más hátra, mint felkínálni szépséges testét a turistáknak.
Bármennyi időt tölt az ember Velencében, olyan érzése van, hogy még pár napot kellett volna. És persze, a tengerszoros túloldalán van egy másik Velence is: egy lüktető, posztmodern metropolisz, iparral és szolgáltatásokkal, forgalmas tengeri kikötővel és repülőtérrel, turisták nélkül. No de az kit érdekel?
Témák
Velence
2019.02.10 20:00
Frissítve: 2019.02.10 20:00