Tudósítás a láva közepéről

Publikálás dátuma
2017.01.07. 08:10
A Tudományos Akadémia képe a múlt század elején FOTÓ: FORTEPAN/KEREKES J.
Rejtély. Ez a folyamatosan feszegető, kérdést kérdésre halmozó bizonytalanság, ami leginkább körüllengi nemcsak a pályakezdő Szomory Dezső A tudósok című regényét, hanem a most Atlantisz-létből felbukkant magyar nagyregényt is. A művet, amit annyian szerettek volna megalkotni akár a magyar, akár majd’ minden nemzet irodalmában – s ami oly kevés írónak (nemzetnek, illetve nemzet fiának vagy lányának) sikerült.

Egy elbeszélésben megragadni és megérzékíteni az író és közönsége jelenkorát, még mielőtt az egy másik korszak határát átlépi. Nem kivárva ama „szükséges történelmi távolságot”, ahonnan hátranézve megrajzolható egy-egy adott történelmi korszak már kihűlt és láthatóvá jegecesedett domborzata, hanem leereszkedve a jelenkor vulkánjának közepére, valamilyen biztonságosnak tűnő keszon segítségével, s onnan tudósítani annak a hullámzó és még forró láva anyagáról és dinamikájáról. Mégpedig úgy, hogy közben – különben nem készülhetne el a nagy tudósítás – a jelentésíró mégsem semmisül meg a tudósítása anyagának forró lávatüzében –, ezért a korszaka katlanából kimentett nagy látlelet-regény az írója túlélésének önéletrajzi tanúsítványa is egyben. (Ezért szokott mifelénk ez a teljesítmény inkább a rövidebb és intenzívebb, noha a természeténél fogva a csak védőkeszon nélkül művelhető líra műfajában sikerülni Adynak, József Attilának, Radnóti Miklósnak, igaz, a túlélést többnyire elmellőzve.) Ugyanis a saját kora még ki nem hűlt anyagának mélyeibe lehatoló utazó olyan hiteles képet-tudást hagyományozhat minden későbbi kor olvasója számára, amelyet ama „történelmi távlat” korszak-elcsúszásai még nem manipulálhatnak, ezért az esztétikai érték egybeolvad a dokumentum friss és autentikus hitelével. Szomory Dezsőnek ilyen látleletet sikerült megrögzítenie A tudósokkal.

Romok alól az MTA-ba

Megcsinálta. Kész volt vele, s az utolsó pillanatban mégis kiengedte a kezei közül. S ezért ma, mint egy Titanicról annak idején lesodródott poggyászt, úgy halászhatjuk föl a felszínre, 120 év után. Lehet kincsvadász módjára örülni a ritka és rendkívül értékes leletnek, azonban a kezünkbe került ritka és nagy értékű kincs inkább a kárt becsüli föl. Nevezetesen, hogy ez a most előkerült nagyregény nem fejthette ki a hatását az elmúlt majdnem másfél évszázad alatt, s ezen bármilyen – noha igen kétséges – posztumusz recepció sem segíthet. Ugyanis ez a rendkívüli tapasztalat, tudás nem szervült be az irodalmi és az annál szélesebb magyar köztudatba, s ezért különleges látlelete, módszere, építkezési módja nem teremtett mintát: nem került be a magyar kultúra látásába. Akárcsak a regény címe – mint például Móricz Zsigmond Rokonokja – nem homogenizálódhatott jelenséget megtestesítő fogalommá.

Szomory, más korábbi műveivel szemben, ezt a munkáját egyszer sem idézte meg. Noha kéziratát megőrizte és mindvégig magánál tartotta. Magával vitte a regényre teljes paksamétáját is 1944 őszén a Szent István körút 13. számú csillagos házba, utolsó előtti tartózkodási helyére, amelyet később bombatalálat ért, s a ház omladékai közül kaparta ki, más töredékekkel együtt, az író unokaöccse, Szomory László, 1945 februárjában, hogy azután fia, Szomory György, juttassa el a kézirategyüttest az MTA Kézirattárába.

Mi az oka, hogy Szomory nem tett kísérletet a 24-25-26 évesen elért csúcsteljesítmény megismétlésére? Lehet, a fiatal élet roppant energiakoncentrációja megismétlésére nem volt még egyszer képes, s ezt a professzionális író pontosan felmérte, s nem bocsátkozott eleve kudarcra ítélt kalandokba. Vagy később, a már novellásköteteket publikáló, zajos színházi bemutatók hőse (nemcsak a darabjait írta meg, de aktívan részt vett a bemutatók próbáin is) nem talált kellő elvonultságot, hogy hasonló elmélyültségű művet hozzon létre. Vagy: anyagilag nem engedhette meg magának ezt a luxust még egyszer. (A párizsi regény egyúttal a koplalás regénye is.) A többi nagyobb terjedelmű prózája – akár a magyar prózairodalom java – tárcaterjedelmű folytatásokban jelent meg napilapokban vagy a Nyugatban (amely kéthetente jelent meg, amikor Szomory publikált benne).

Nem fikció

A tudósok regényideje, akár a helyszíne – az 1865-ben felavatott Magyar Tudományos Akadémia épülete s a köré világvárosiasodó Pest, 1873-tól Budapest – pontosan behatárolható. Az elbeszélés tengelyébe állított nem fikciós, hanem szigorúan helyhez és időhöz kötött esemény – Arany János szobrának felállítása a Múzeumkertben – jelzi ezt az egyszerre történelmi és irodalom(szellem-)történeti időt: 1893. Azonban a regény az előző két évtizedet is magába homogenizálja, aminek éppen ez a szobor(kánon)avatás a csúcspontja. Ez a kor, amiben Szomory Dezső megkezdte újságírói/értelmiségi pályáját, s amelynek mozgásait, előzményeit önkéntelenül is megtanulta, magáévá tette a szerkesztőségekben és kávéházakban, ahol írástudói hivatását indította, s e „kulturális erőterek” markáns figuráival be is népesítette a regényét. (Jókai, Mikszáth, Ábrányi Emil, Kemény Zsigmond, Palágyi Lajos, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt alakjai rémlenek föl a tudatos elmaszkírozások alól.)

A magyar irodalom (kultúra) fényes lapjai – a reformkor és a Nyugat, az Ady fémjelezte modern kor között lezajlott fél évszázad meglehetősen homályosan maradt a köztudatban. Petőfi-epigonok, hamis és középszerű népnemzeti dilettánsok nyomot nem hagyó korának ismerik (remélhetőleg) az érettségire készülők, és a magasabb fokozatú tanintézményekbe felvételi vizsgák útján bejutni vágyók. Egy korszak, amiben nem történt semmi, különösen olyasmi nem, ami tovább élt és hatott volna. Azonban a hiány, a nem történés, a nem haladás is mozgás, ha nem is előre. S a hatás, ami nem pozitív, hanem negatív: szintén hatás. S ezzel nemcsak a saját korát határozza meg, hanem mindazokat is, amelyek utána következtek. Éppen ezért ugyanannyi figyelmet érdemel, ha nem többet, mint a szerencsés és fénylő korszakok, amelyeket progresszívnak, előrelendítőnek ismerünk.

Szomory a regényen végigfutó sok-sok szál egyikében – és az a 21. századi olvasat számára megdöbbentően igazoló revelációként érzékíti meg a magyar szellemi élet nagy fordulatát és annak szerkezetét. Pékmester Endre, a regény főhőse először „sameszként” kezd dolgozni Ádám Ferenc, a regénybeli Magyar Tudományos Akadémia elnöke mellett. Ő gyűjti az anyagot főnöke nagy művéhez - aki egyben a felesége révén egyúttal felszarvazott férj, s majd a lánya révén később apósa is lesz. Az általa gyűjtött és kivonatolt anyagot Ádám Ferenc extázissá forrósodó lendülettel és fennkölten szárnyaló ódai stílusban veti papírra. Az MTA-elnök megőrülése és halála után Pékmester ellopja a kéziratot, s átírja – tartalmában és stílusában egyaránt. Pékmester az életesélyeket lemondó és pesszimista rendszerbe foglaló filozófiát, a világ megjavíthatóságát és megvalósíthatóságát hirdető ígéretévé fordítja át – a lírai sallangoktól lecsupaszítva, s pragmatikusabb és célratörőbb elbeszélésmódban. Mi más ez, amit 100 év múltán „szétszálazás és újraszövés” (vagy, ha úgy tetszik Jacques Derrida-i dekonstrukció) metaforája. Különösen, ha a címe a regényfikcióban: Az új Magyarország eredete.

A tudósok befejező képe még ezt a prófétai előrelátást is felülmúlja. Már régen mocorog a jelző, de most már muszáj elővenni és alkalmazni: Szomory zseniális, s a téma eredőihez képest, apokaliptikus víziójában olyasmit fest le, ami három évtizeddel később a valóságban is bekövetkezett, szinte kísértetiesen azonos helyszíneken. (A puszta kronológia szerint három évtized múlva, de ezt az alig több mint egy emberöltőnyi idő is elképzelhetetlenül töménnyé sűrűsödött az éppen a regényben ábrázolt familiáris kisvárosi viszonyokhoz képest.) A regény utolsó fejezete ugyanis a magyar forradalmak korát vizionálja: 1918 és 1919 kaotikus tömegmozgalmait, a maga véres, gőzös hangulatában, sőt: szinte dokumentatív képszerűségében. Ide fut ki Pékmester Endre vakmerő életprogramja. Azaz: az író kimondja, vagy inkább: vizionálja, jóslatát Magyarország „vérátömlesztés” útján szétszálazó és újraszövő megújításáról: - ez a nagy kísérlet tragikusan széttöri a változtatók egyéni sorsát és visszaveti őket – a Korrobori-viszony mindkét partnerét: magyarokat és zsidókat – eredendő „sorstalanságukba”. (Vajon Szomory felidézte-e korai művének látomásait, amikor azok Budapest utcáin életre keltek? Távolmaradását a forradalmi eseményektől – és egész életében, mindenfajta politika nyelvére lefordítható gesztustól – talán ez a sámáni képességekkel megtapasztalt élmény is magyarázta.)

Prófétai hitellel

A 19. század végén írt A tudósok nem jelent meg az egész 20. században, hogy majd a 21. második évtizedében váljon a jelenkor olvasói számára a magyar irodalom oly hiányzó nagyregényévé. Kivárta és minőségében kibírta az idők roppant ívét, amikor az ezalatt legörgött történelem tanulságai átitatták az elbeszélést prófétai hitellel s a kezdetek kezdetének hiteles rajzával. Hiszen Szomory Dezső az 1870-es, 1880-as évek álmos, úgynevezett aranykorának joviális kisstílű perlekedéseiben látta meg a modernné váló Magyarország óvatos eredményeivel párhuzamosan növekvő árnyékot, amely végül tragikus végzetté növekedett. Ugyanis a mai olvasó már azt is tudja, hogy mivé fejlődött a magyar történelem ama forradalmi kísérletek fordulata után, amelyeknek felvöröslő pírja bevonja a regény utolsó jelenetét.

(A folyamat egy korszak-ugrással magát az írót is elpusztította, oly megalázóan méltatlanul. Vajon Szomory 1944 őszén gondolt-e korai prófétálása és sorstalanná váló sorsa eredendő összefüggésére, miközben a kéziratot óbudai otthonából a sárga csillaggal megjelölt házba menekítendő, magához vette?) E látnoki aktualitása miatt kívánok – a tudósi objektivitás maszkját félredobva, A tudósoknak (és írójának) posztumusz recepciót és kánonba rendeződést – mert páratlan, sőt: példátlan a lelet maisága.

Hiszen mindezt a mai helyzet még tovább élezi-aktualizálja. Amikor a magyar kultúra ügye, állapota, humán értelmiségünk egzisztenciális lerongyolódása és függőségbe vertsége, a maga önsorsrontó következményeivel – mint egy danse macabre visszakanyarodó gyilkos ölelése – éppen azokhoz a rendies formákhoz, állapotokhoz és viszonyokhoz tért vissza, ahonnan az 1870-es, 1880-as években elindult - ahogy ezt Szomory a szemtanú hitelességével és sietősségével e nagy formátumú epikába rögzítette.

Mind az újra kifejlődő-megismétlődő krónika értelmezéséhez, s mind annak a fejleményei felismeréséhez – minden rosszban van valami jó, vagy inkább: tanulságos – nélkülözhetetlen lesz A tudósokból kinyerhető oly végzetesen időtállónak bizonyuló tudás és tapasztalat.

Rácpontykarácsony

Publikálás dátuma
2017.01.07. 08:05
FOTÓ: FORTEPAN/CARL LUTZ

1946 január hatodikán délután tizenhárman ülik körbe az asztalt a Rákóczi úti lakás tágas nappalijában. A Petrucz család a görögkeleti karácsonyt ünnepeli. Az asztalfőn Gyuri nagybátyám foglal helyet, mellette felesége és két kisfia, s velük ünnepel Gyuri három testvére a családjukkal együtt. A négy testvér, Miklós, Gyuri, Kornél és Katus - ő az anyám - összenőttek, szinte közös világot alkotnak, de azért persze mindegyikük egy-egy világ maga. Nagyszüleim a századforduló táján érkeztek Budapestre egy kis szerb faluból, s rájuk valóban illett a dolgos bevándorló megnevezés, különösképpen az olyan korban, amikor ember nem nagyon maradhatott jelöletlenül. Anyámék a szülői házban még szerbül beszéltek egymás között, de mivel egyikük sem szerb házastársat választott magának, később ezt elhagyták, mindenki magyarul beszélt, szerbül legfeljebb a templomban, ahol a misét ószláv nyelven celebrálja a pap.

A Petrucz család szépen tud ünnepelni. Csoda tudja nagyszüleim honnan hozták magukkal a városi világról szóló tudásukat, megbízható ízlésüket, de azonnal megérezték, hogyan rendezzenek be úgy egy lakást, hogy az mindenféle hamisság nélkül tükrözze azt a bensőséges polgári hangulatot, ami jellemezte az életüket. Nagymama szemében örökké ott bujkált a kicsattanó vidámság, olyan volt a nevetése, mintha gyöngyöket szórna maga köré, pedig nem lehetett könnyű élete a négy gyerekkel, még ha a férjének fodrász szalonja is volt a belvárosban. A családi fáma teadélutánokról és uzsonnákról szólt, valamelyik gyerek mindig odaült a plüssel borított zongoraszékre és játszott valami divatos darabot, esténként pedig fehér csipketálcákon menetrendszerűen érkeztek a krémesek a híres Szavanov cukrászdából. Nagymama húga, Zorica ugyanis Szavanov Emil felesége volt, s egy darabig kasszírnő a férje üzletében, ő vitte a teli tál süteményeket a Veres Pálné utcába a Petrucz családnak, nem éppen messziről, a Régi Posta utcából. Szépen pocakot is eresztettek a férfiak, nagymama is kigömbölyödött, derekára már nemcsak az évgyűrűk ültek ki. A vidám, felelőtlen vacsoráknak ára volt. No meg a négy szülésnek, természetesen.

Azon a karácsonyestén, ahogyan a feldíszített fa előtt az asztalnál ülnek, olyanok megint, mint akik újra megalkották gyermekkoruk örök szülőföldjét, amit nem vehet el tőlük senki, s ahol ugyanúgy ünnepelnek, ahogyan őseink ünnepeltek. A fehér abrosz alá szalmát szórtak, ami a jászolt jelképezi. Az asztal közepén egy kerek tálon frissen ültetett búza, a zöld szálak piros szalaggal átkötve, a tányér közepén pohárban mécses világít. Egy másik tálon kerek fonott kalács ül tizenhárom aprószemű alma és dió tetején. Az almák és a diók száma mindig annyi, ahányan karácsony este körbeüljük az asztalt. A harmadik tálban aszalt szilva, s a negyedikben babsaláta. Minden kerek. Teljes képpé áll össze a búza, a kalács, a bab és a szilva, egy család, egy élet, egy század képévé.

Még nincs egy éve, hogy véget ért a háború, mindannyian átélték, milyen könnyen pusztíthatók el az emberek, a dolgok, és mindaz a holmi, amit valóságnak szokás nevezni, s éppen csak fölfogták, milyen az élet, amikor éppen semmi fontos nem történik benne, legfeljebb egy családi ünnep. Gyuri Opeljét ’44-ben besorozták a nyilasok, és már nincs meg a családi nyaraló sem Balatonaligán, ’45 nyarán állami gyereküdülő lett belőle. A nyaraló, az autó és a családhoz méltó hajlék megteremtése két nemzedék kemény munkájába került, benne volt abban a nagyszülők tanítása, az íratlan családi törvény, mely nemzedékről nemzedékre adódott át, s úgy szólt: a férfinak becsületes embernek való pályát kell választania, s el kell tartania a családját minden körülmények között.

Gyuri, a másodszülött fiú a húszas évek végén indította el saját vállalkozását, amit azután lépésről lépésre épített föl, olyan sikeresen, hogy 1936-ban már teherautóval szállított tüzelőt nagyvállalatoknak telepes kereskedőként a józsefvárosi pályaudvarról. Nem házasodott meg addig, amíg jövendő családja egzisztenciáját biztosítva nem látta. A háború után új vállalkozást is indított Petrucz Testvérek néven anyámmal, aki ’45-ben vegyészként doktorált, s a vegyészdiploma birtokában hozhatták immár létre kis kozmetikai cégüket a Mester utcában, púder, kölni, szappan, s más efféle áruk kínálatával. A vállalkozás éppen csak beindult. Gyuri úgy érezte, a háborús évek után újra fölfelé tart, az élet csúcsaira, s ez meglátszott a tartásán és éles, komoly tekintetén, s azon, hogy örökké cigarettát szívott, hogy eloszlassa új életétől való összes félelmét.

Az első két fogáson, az ecetes babsalátán és a paradicsomos hallevesen túl vannak, Rózsi, Gyuri felesége éppen a sült halas tepsit helyezi a tálalóasztalra. A ropogósra egybesütött, fokhagymás, paprikás ponty a fő fogás. Nem szabad kiszáradnia, ezért a beirdalt részekbe kis zsírt öntött sütés előtt, s ügyes háziasszonyként éppen elkapta a kellő pillanatot, amikor a hal bőre már keményre sült, de a belseje omlós maradt. Rózsi most éppen arra készül, hogy egy hosszú kés éles hegyét a haltörzs kérgébe szúrja és levágja az első szeletet, amikor keményen fölberreg a csengő. Kínos, dermedt csend támad. A család összes barátja, még a szomszédjaik is tudják, hogy karácsonyt ünnepelnek, senki nem zavarja őket ilyenkor. Rózsi tanácstalanul áll, ijedten pillant Gyurira, ő int, hogy nyisson ajtót.

Rózsi leteszi a kést, lassan a bejárati ajtó felé indul, megrázkódik, amikor a második éles berregést hallja.

S miután kinyílik az ajtó, minden úgy történik, mint egy filmen, amelynek felgyorsítva vetítik le a jeleneteit. A két rendőr, az egyikük cipóképű, pirospozsgás, a másik szögletes arcú, szeme alatt sötét táskákkal gyorsan intézkedik. Miután megállapítják Gyuri személyazonosságát, éppen csak annyi időt hagynak neki, hogy fekete szövetkabátját magára vegye, feleségét és fiait megölelje, s már terelik is kifelé. Kérdésre nem válaszolnak, nem rosszindulatból, hanem mert minek. Akármi legyen is az ok, ennek a családnak a története nem az ő történetük, semmi közük hozzá, ők csak a munkájukat végzik. Míg Gyuri az övéitől röviden búcsúzik, a cipóképű a karácsonyfát bámulja és lebiggyeszti húsos ajkát, a lesajnáló arckifejezést nyilván inkább helyénvalónak tartja, minthogy elárulja zavarát és megilletődését.

Gyuri viaszsápadtan az ajtóban megáll, visszafordulva mondja: vigyázzatok egymásra, amíg … A dörrenő ajtócsapódás miatt nem fejezheti be a mondatot.

S a családtagok, akik pár perccel korábban még azt hitték, kiszabadultak az idő szorításából és végre találtak maguknak egy védett zugot, most megkövülten merednek az ajtóra. Anyám zokogásban tör ki, és zokog egész este, míg Rózsi vele szemben ülve némán ingatja a fejét, arca fehér és merev, mint a márvány. Egyszer ennek is vége lesz, búcsúzik éjféltájt Zorica, és erősen megöleli Rózsit.

Jóval később derült csak ki, hogy Gyurit árdrágítás vádjával tartóztatták le és tartották vizsgálati fogságban három hónapon át. Végül sikerült tisztáznia magát, a vád alól felmentették és szabadon engedték. Az 1946-os évben, amikor a mesterségesen gerjesztett hiperinfláció miatt az egekbe szöktek az árak, a darakoksz, amit árult, nem is számított közszükségleti cikknek, így az árdrágítás nem is vonatkozott rá. Gyuri a vizsgálati fogság ideje alatt megbetegedett, s amikor kiszabadult, már egy másik ember volt. Soha többet nem tudott sikeres vállalkozásba fogni, mert a bélyeg ott volt a homlokán.

Egyre népesedő családom az elkövetkező huszonöt évben ugyanabban a Rákóczi úti lakásban ünnepelte a görögkeleti karácsonyt, s csak arra ügyeltünk babonás félelemmel, nehogy megint tizenhárman üljünk az asztalnál. Az ünnepi menü főfogása természetesen mindig is a sült ponty volt, amit Rózsinak minden évben sikerült tökéletesre elkészítenie, s ami mindannyiunk kedvence volt.

Csak azon a ’46-os karácsonyestén nem nyúlt a rácpontyhoz senki.

Szerző

Ila „néném”

Ila „néném” ifjúkorában olyan tüneményesen rajzolt, hogy vidékről, ahol a szülei éltek és ahol nevelkedett, felküldték egy pesti festőiskolába. A kirándulás kétszeresen is sikerült: festő lett, és agg Mestere csinált ennek a szép lánynak egy fiúgyermeket, akit persze képtelen volt 18 éves fejjel gondozni, nevelni, így hát „továbbpasszolta” pesti nagynénjének (anyám bátyja feleségének) az újszülöttet. Ami azért is érdekes volt mert a nagynéni akkor már két felnőtt lánnyal büszkélkedhetett, akiket viszont ő „exportált” a vidéki rokonság – Ila családjának - a gondjaiba. Élni akarta a víg özvegyek életét; már összejött anyám bátyjával. (Akit Ila fia apjának tekintett aztán.)

Ila eközben festegetett majd – nem lévén önálló lakása – kikötött anyámnál, aki apám munkaszolgálata miatt egyedül élt, énvelem a hasában. Ila olyan volt mint egy jó tündér. Segített anyámnak, kiszolgálta, vigyázott rá, nehogy a terhessége alatt baja essék. Noha ők ketten nem voltak vér szerinti – csak távoli – rokonok, nagyon szerették egymást. Lehet, neki is köszönhetem, hogy élek.

Ila vidéki, kispolgári családja németbarát volt és egy „kicsit” antiszemita. Jellemző módon nagynéném egyik felnőtt lányát, aki, mint említettem, náluk nevelkedett, idővel a szó szoros értelmében kiutálták, mert beleszeretett egy helyi zsidó péksegédbe, akinek vörös volt a haja, csúnya az ábrázata, viszont rendelkezett egy csodálatos, haláláig tartó tulajdonsággal: a pompás humorával, amivel szakadatlanul megnevettette a lassan viszontszerelemre gyulladó lányt.

Előttem a fénykép az esküvőjükről- immár Budapesten (1940?). Polgári házasság, a terem előtt az épület lépcsőjén ők és két tanú. Egyiknek sincs köze a házasokhoz, de ők, csak ők vállalták a tanúskodást a tágabb családból. Az egyik anyai nagyanyám (sváb, aki mindent fölvállalt, apámat is rejtegetni akarta), a másik az apám (zsidó). Nem láthatók az ifjú feleség családtagjai. Nem jöttek el. Nem akartak „még egy zsidót” a családban, tudniillik az Izabella utcai kispolgárok körében burjánzottak a vegyes házasságok. A tágabb családból való keresztény lányok általában zsidó iparoslegényekhez mentek – az egyik nyomdász volt, a másik szabó, a harmadik pék. (Apám: kivétel) Egyik se tört ki a „saját fajtájából”, mert valamennyi házasfél csak négy polgárit (nyolc elemit) végzett és vagyontalan volt.

Ilát cseppet se érdekelte az apám származása. Az lett a jutalma az önzetlen segítségért, hogy ő tarthatott engem 1944. szeptember 5-én az óbudai rk. templomban, közel a lakásunkhoz, keresztvíz alá. Anyám röviddel ezután átköltözött a saját anyjához Pestre, ama Izabella utcába, mert a Vörös Hadsereg kezdett fenyegető közelségben lenni és a szülei oltalmára bízta magát. (Jól tette, mert a budai lakást szétbombázták.)

Nem tudom, hogy Ila ezután hol dolgozott, de az tény, hogy valamikor 1944 őszén előbújt belőle a „hazai” énje, és virágot tett Szálasi Ferenc portréja alá. A felszabadulás után feljelentették és internálásba került. Ott ismerkedett meg majdani férjével, aki történetesen egy remek német játékokat forgalmazó zsidó kereskedést „árjásított”, pontosabban: sajátított ki, és ezért bűnhődnie kellett. Az internálás nem tarthatott sokáig, mert még a fordulat éve táján ők ketten összeházasodtak, és kiutaltak nekik egy szűkebbnél is szűkebb üzletlakást (ahol ma egy 30 négyzetméteres fodrászat működik). Oda született két lányuk, a férj talán valami könyvelői állást kapott, Ila képeslapokat festegetett, valahogy megéltek.

Mondani se kell, a Rákosi-korszak csak „rátett” mindkettejük antiszemitizmusára, mely mielőttünk, rokongyerekek előtt azonban rejtve maradt. Én csak annyit tudtam, hogy Ila nagyon nagy szeretettel fogadott bennünket mindig, ajándékokkal (játékokkal, amelyek visszamaradtak a férj üzletéből), édességekkel.

Aztán elmúlt néhány év, 56’ után a házaspár beköltözött egy elhagyott várbéli, igen tágas lakásba, ahol megfordultam én is, nem egyszer. Mellbevágó volt, amit láttam. Ila ül a festőállványa előtt, a vásznon egy szakállas zsidó portréja alakul. Kiderült a következő. Valami módon híre ment, hogy nagyszerűen tud fényképről festeni, és kapós lett – Izraelben! Sorra kapta a megrendeléseket; hol rabbikat, hol házaspárokat, hol portrékat, hol családi ünnepeket festett, aminek hozadékából bőségesen megéltek. Ahogyan mondani szokás, ennél jobb boltot Ila nem is találhatott volna ki. Mint látni, egyáltalán nem voltak fenntartásai azzal kapcsolatban hogy az ügyfelei zsidók (általában Izraelbe kivándorolt magyarok), tehát azt kell mondanom, hogy életútja egy „pici” nyilasnak kijáró internálástól a zsidó portréfestésig vett egy jó nagy kanyart.

Ecce Magyarország.

Szerző