Tudósítás a láva közepéről

Rejtély. Ez a folyamatosan feszegető, kérdést kérdésre halmozó bizonytalanság, ami leginkább körüllengi nemcsak a pályakezdő Szomory Dezső A tudósok című regényét, hanem a most Atlantisz-létből felbukkant magyar nagyregényt is. A művet, amit annyian szerettek volna megalkotni akár a magyar, akár majd’ minden nemzet irodalmában – s ami oly kevés írónak (nemzetnek, illetve nemzet fiának vagy lányának) sikerült.

Egy elbeszélésben megragadni és megérzékíteni az író és közönsége jelenkorát, még mielőtt az egy másik korszak határát átlépi. Nem kivárva ama „szükséges történelmi távolságot”, ahonnan hátranézve megrajzolható egy-egy adott történelmi korszak már kihűlt és láthatóvá jegecesedett domborzata, hanem leereszkedve a jelenkor vulkánjának közepére, valamilyen biztonságosnak tűnő keszon segítségével, s onnan tudósítani annak a hullámzó és még forró láva anyagáról és dinamikájáról. Mégpedig úgy, hogy közben – különben nem készülhetne el a nagy tudósítás – a jelentésíró mégsem semmisül meg a tudósítása anyagának forró lávatüzében –, ezért a korszaka katlanából kimentett nagy látlelet-regény az írója túlélésének önéletrajzi tanúsítványa is egyben. (Ezért szokott mifelénk ez a teljesítmény inkább a rövidebb és intenzívebb, noha a természeténél fogva a csak védőkeszon nélkül művelhető líra műfajában sikerülni Adynak, József Attilának, Radnóti Miklósnak, igaz, a túlélést többnyire elmellőzve.) Ugyanis a saját kora még ki nem hűlt anyagának mélyeibe lehatoló utazó olyan hiteles képet-tudást hagyományozhat minden későbbi kor olvasója számára, amelyet ama „történelmi távlat” korszak-elcsúszásai még nem manipulálhatnak, ezért az esztétikai érték egybeolvad a dokumentum friss és autentikus hitelével. Szomory Dezsőnek ilyen látleletet sikerült megrögzítenie A tudósokkal.

Romok alól az MTA-ba

Megcsinálta. Kész volt vele, s az utolsó pillanatban mégis kiengedte a kezei közül. S ezért ma, mint egy Titanicról annak idején lesodródott poggyászt, úgy halászhatjuk föl a felszínre, 120 év után. Lehet kincsvadász módjára örülni a ritka és rendkívül értékes leletnek, azonban a kezünkbe került ritka és nagy értékű kincs inkább a kárt becsüli föl. Nevezetesen, hogy ez a most előkerült nagyregény nem fejthette ki a hatását az elmúlt majdnem másfél évszázad alatt, s ezen bármilyen – noha igen kétséges – posztumusz recepció sem segíthet. Ugyanis ez a rendkívüli tapasztalat, tudás nem szervült be az irodalmi és az annál szélesebb magyar köztudatba, s ezért különleges látlelete, módszere, építkezési módja nem teremtett mintát: nem került be a magyar kultúra látásába. Akárcsak a regény címe – mint például Móricz Zsigmond Rokonokja – nem homogenizálódhatott jelenséget megtestesítő fogalommá.

Szomory, más korábbi műveivel szemben, ezt a munkáját egyszer sem idézte meg. Noha kéziratát megőrizte és mindvégig magánál tartotta. Magával vitte a regényre teljes paksamétáját is 1944 őszén a Szent István körút 13. számú csillagos házba, utolsó előtti tartózkodási helyére, amelyet később bombatalálat ért, s a ház omladékai közül kaparta ki, más töredékekkel együtt, az író unokaöccse, Szomory László, 1945 februárjában, hogy azután fia, Szomory György, juttassa el a kézirategyüttest az MTA Kézirattárába.

Mi az oka, hogy Szomory nem tett kísérletet a 24-25-26 évesen elért csúcsteljesítmény megismétlésére? Lehet, a fiatal élet roppant energiakoncentrációja megismétlésére nem volt még egyszer képes, s ezt a professzionális író pontosan felmérte, s nem bocsátkozott eleve kudarcra ítélt kalandokba. Vagy később, a már novellásköteteket publikáló, zajos színházi bemutatók hőse (nemcsak a darabjait írta meg, de aktívan részt vett a bemutatók próbáin is) nem talált kellő elvonultságot, hogy hasonló elmélyültségű művet hozzon létre. Vagy: anyagilag nem engedhette meg magának ezt a luxust még egyszer. (A párizsi regény egyúttal a koplalás regénye is.) A többi nagyobb terjedelmű prózája – akár a magyar prózairodalom java – tárcaterjedelmű folytatásokban jelent meg napilapokban vagy a Nyugatban (amely kéthetente jelent meg, amikor Szomory publikált benne).

Nem fikció

A tudósok regényideje, akár a helyszíne – az 1865-ben felavatott Magyar Tudományos Akadémia épülete s a köré világvárosiasodó Pest, 1873-tól Budapest – pontosan behatárolható. Az elbeszélés tengelyébe állított nem fikciós, hanem szigorúan helyhez és időhöz kötött esemény – Arany János szobrának felállítása a Múzeumkertben – jelzi ezt az egyszerre történelmi és irodalom(szellem-)történeti időt: 1893. Azonban a regény az előző két évtizedet is magába homogenizálja, aminek éppen ez a szobor(kánon)avatás a csúcspontja. Ez a kor, amiben Szomory Dezső megkezdte újságírói/értelmiségi pályáját, s amelynek mozgásait, előzményeit önkéntelenül is megtanulta, magáévá tette a szerkesztőségekben és kávéházakban, ahol írástudói hivatását indította, s e „kulturális erőterek” markáns figuráival be is népesítette a regényét. (Jókai, Mikszáth, Ábrányi Emil, Kemény Zsigmond, Palágyi Lajos, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt alakjai rémlenek föl a tudatos elmaszkírozások alól.)

A magyar irodalom (kultúra) fényes lapjai – a reformkor és a Nyugat, az Ady fémjelezte modern kor között lezajlott fél évszázad meglehetősen homályosan maradt a köztudatban. Petőfi-epigonok, hamis és középszerű népnemzeti dilettánsok nyomot nem hagyó korának ismerik (remélhetőleg) az érettségire készülők, és a magasabb fokozatú tanintézményekbe felvételi vizsgák útján bejutni vágyók. Egy korszak, amiben nem történt semmi, különösen olyasmi nem, ami tovább élt és hatott volna. Azonban a hiány, a nem történés, a nem haladás is mozgás, ha nem is előre. S a hatás, ami nem pozitív, hanem negatív: szintén hatás. S ezzel nemcsak a saját korát határozza meg, hanem mindazokat is, amelyek utána következtek. Éppen ezért ugyanannyi figyelmet érdemel, ha nem többet, mint a szerencsés és fénylő korszakok, amelyeket progresszívnak, előrelendítőnek ismerünk.

Szomory a regényen végigfutó sok-sok szál egyikében – és az a 21. századi olvasat számára megdöbbentően igazoló revelációként érzékíti meg a magyar szellemi élet nagy fordulatát és annak szerkezetét. Pékmester Endre, a regény főhőse először „sameszként” kezd dolgozni Ádám Ferenc, a regénybeli Magyar Tudományos Akadémia elnöke mellett. Ő gyűjti az anyagot főnöke nagy művéhez - aki egyben a felesége révén egyúttal felszarvazott férj, s majd a lánya révén később apósa is lesz. Az általa gyűjtött és kivonatolt anyagot Ádám Ferenc extázissá forrósodó lendülettel és fennkölten szárnyaló ódai stílusban veti papírra. Az MTA-elnök megőrülése és halála után Pékmester ellopja a kéziratot, s átírja – tartalmában és stílusában egyaránt. Pékmester az életesélyeket lemondó és pesszimista rendszerbe foglaló filozófiát, a világ megjavíthatóságát és megvalósíthatóságát hirdető ígéretévé fordítja át – a lírai sallangoktól lecsupaszítva, s pragmatikusabb és célratörőbb elbeszélésmódban. Mi más ez, amit 100 év múltán „szétszálazás és újraszövés” (vagy, ha úgy tetszik Jacques Derrida-i dekonstrukció) metaforája. Különösen, ha a címe a regényfikcióban: Az új Magyarország eredete.

A tudósok befejező képe még ezt a prófétai előrelátást is felülmúlja. Már régen mocorog a jelző, de most már muszáj elővenni és alkalmazni: Szomory zseniális, s a téma eredőihez képest, apokaliptikus víziójában olyasmit fest le, ami három évtizeddel később a valóságban is bekövetkezett, szinte kísértetiesen azonos helyszíneken. (A puszta kronológia szerint három évtized múlva, de ezt az alig több mint egy emberöltőnyi idő is elképzelhetetlenül töménnyé sűrűsödött az éppen a regényben ábrázolt familiáris kisvárosi viszonyokhoz képest.) A regény utolsó fejezete ugyanis a magyar forradalmak korát vizionálja: 1918 és 1919 kaotikus tömegmozgalmait, a maga véres, gőzös hangulatában, sőt: szinte dokumentatív képszerűségében. Ide fut ki Pékmester Endre vakmerő életprogramja. Azaz: az író kimondja, vagy inkább: vizionálja, jóslatát Magyarország „vérátömlesztés” útján szétszálazó és újraszövő megújításáról: - ez a nagy kísérlet tragikusan széttöri a változtatók egyéni sorsát és visszaveti őket – a Korrobori-viszony mindkét partnerét: magyarokat és zsidókat – eredendő „sorstalanságukba”. (Vajon Szomory felidézte-e korai művének látomásait, amikor azok Budapest utcáin életre keltek? Távolmaradását a forradalmi eseményektől – és egész életében, mindenfajta politika nyelvére lefordítható gesztustól – talán ez a sámáni képességekkel megtapasztalt élmény is magyarázta.)

Prófétai hitellel

A 19. század végén írt A tudósok nem jelent meg az egész 20. században, hogy majd a 21. második évtizedében váljon a jelenkor olvasói számára a magyar irodalom oly hiányzó nagyregényévé. Kivárta és minőségében kibírta az idők roppant ívét, amikor az ezalatt legörgött történelem tanulságai átitatták az elbeszélést prófétai hitellel s a kezdetek kezdetének hiteles rajzával. Hiszen Szomory Dezső az 1870-es, 1880-as évek álmos, úgynevezett aranykorának joviális kisstílű perlekedéseiben látta meg a modernné váló Magyarország óvatos eredményeivel párhuzamosan növekvő árnyékot, amely végül tragikus végzetté növekedett. Ugyanis a mai olvasó már azt is tudja, hogy mivé fejlődött a magyar történelem ama forradalmi kísérletek fordulata után, amelyeknek felvöröslő pírja bevonja a regény utolsó jelenetét.

(A folyamat egy korszak-ugrással magát az írót is elpusztította, oly megalázóan méltatlanul. Vajon Szomory 1944 őszén gondolt-e korai prófétálása és sorstalanná váló sorsa eredendő összefüggésére, miközben a kéziratot óbudai otthonából a sárga csillaggal megjelölt házba menekítendő, magához vette?) E látnoki aktualitása miatt kívánok – a tudósi objektivitás maszkját félredobva, A tudósoknak (és írójának) posztumusz recepciót és kánonba rendeződést – mert páratlan, sőt: példátlan a lelet maisága.

Hiszen mindezt a mai helyzet még tovább élezi-aktualizálja. Amikor a magyar kultúra ügye, állapota, humán értelmiségünk egzisztenciális lerongyolódása és függőségbe vertsége, a maga önsorsrontó következményeivel – mint egy danse macabre visszakanyarodó gyilkos ölelése – éppen azokhoz a rendies formákhoz, állapotokhoz és viszonyokhoz tért vissza, ahonnan az 1870-es, 1880-as években elindult - ahogy ezt Szomory a szemtanú hitelességével és sietősségével e nagy formátumú epikába rögzítette.

Mind az újra kifejlődő-megismétlődő krónika értelmezéséhez, s mind annak a fejleményei felismeréséhez – minden rosszban van valami jó, vagy inkább: tanulságos – nélkülözhetetlen lesz A tudósokból kinyerhető oly végzetesen időtállónak bizonyuló tudás és tapasztalat.