A Vígszínház kiemelt hangsúlyt tulajdonít a női sorsok megmutatásának. Eszenyi Enikő igazgatónő többször elmondta, pályázatában is leírta, hogy számára ez mennyire fontos. Korábban egy teljes évad foglalkozott ezzel a tematikával. Az idei évad egyik figyelemre méltó vállalkozása Kincses Réka A Pentheszileia Program című darabja, amit a Németországban élő fiatal magyar filmrendező, író, drámaíró jegyez, és ő maga vitt színpadra, a Vígszínház Házi Színpadán.
A mű címe és alcíme is beszédes, előbbi utal a görög mitológiára, illetve az amazon királynőre, aki háborúzik, harcol és gyilkolja a férfiakat. Utóbbi pedig a „sorsok és játszmák” részben jelzi, hogy Pentheszileia alakja csupán kiindulópontja, alapasszociációja a drámának, de az író egy mai modern nő játszmáit, harcait kínálja a nézőnek.
A marosvásárhelyi Kincses Réka többször is utal rá, hogy egy erdélyi lány történetét írta meg, illetve vitte színpadra. Nyilvánvalóan lehetnek önéletrajzi kapcsolódások a szerző és főhősnője között. De a dolog leginkább azért érdekes, mert az írónő által felvázolt kitörési történet, illetve mint értelmiségi fiatal nőként megélt konfliktusok, megpróbáltatások nagyon is jellemzőnek tűnnek, sőt egyfajta generációs és szociológiai látleletként is értelmezhetők. A szerző leginkább a főhősnőben van otthon, de abban nagyon is. Egy olyan alakot formál meg, aki akár - mint a darab címe is jelzi - lehetne egy görög tragédia főszereplője is. Evvel az asszociációval el is játszanak egy kicsit a drámában. De csak egy kicsit, mert valóban egy mai drámát kapunk.
A főszál Pentheszileia története, az ő harca, kálváriája, menekülési, kitörési kísérlete. Szexuális kalandokkal, abortuszokkal, pszichológiai terápiával, szinte mindent kipróbál, csakhogy boldog legyen, megtalálja önmagát. Egészen izgalmas a férfiakkal való kapcsolata. Jóban van mindenkivel, a nőgyógyászával, a pszichológusával, abból sem csinál ügyet, hogy alkalom adtán odaadja magát nekik. Nem fogja magát vissza, meg akarja élni az életet. És még a szerelem is megérkezik, egy pesti költő személyében, az ő Akhilleusza, aki lehetne a nagy Ő, de mégsem lesz az, felesége van, és amikor nagy végre felvállalná a kapcsolatot, amit előzőleg leginkább a szexualitás, illetve a múzsakeresés mozgatott a férfi részéről, addigra Pentheszileia már csak öntudatból is, vagy ki tudja miért, csak a női lélek a megmondhatója, visszautasítja.
A dráma másik főszála a családtörténet, Pentheszileia családja, a dédszülők, nagyszülők, szülők is megjelennek a történetben. Úgy érzem, az a rész a szerző szándékai ellenére kissé vázlatos marad. Erős jelzéseket ugyan kapunk, kiderül, hogy miként is éltek az ősök, hogyan működött, vagy nem működött közöttük a női-férfi viszony. Felvetődött-e egyáltalán a partnerség lehetősége. Figyeltek-e igazán egymásra bármikor? Ezeket az epizódokat néhol játékosan, máskor drámai módon tálalja a szerző, de sajnos nem kapcsolódik szervesen az alaptörténethez. Néhol erőltettek a párhuzamok.
Az előadás meghatározó jelensége, a címszerepet játszó Szilágyi Csenge. Telibe találta ez a szerep. Már ahogy az első monológját mondja, rögtön magával ragadja a nézőt. Azt meséli el a szerző által igencsak szókimondóan és szabad szájúan, hogy miként nyúl magához a nagyapja egy kávéházban, miközben a menyasszonyára, vagyis a későbbi nagymamára várt. Szilágyi Csenge ezt annyira természetesen és szabadon adja közre, hogy az ember azt érzi, hogy ebben az előadásban nem lesznek határok. És nagyrészt ez így is alakul, Szilágyi Csenge a nőiség esszenciáját mutatja fel, a kitárulkozástól, a titkokig, a bizonytalanságtól, az ösztönös csábításig. Megannyi szín, megannyi sikoly, megannyi könny és kacagás. Mind belőle jön, valószínű, hogy leginkább ösztönösen, folyamatos jelenléte végig uralja az előadást.
A partnerek nehezebb helyzetben vannak. Talán Hevér Gábort zavarja ez legkevésbé és izgalmas karaktert formál az apából és a terapeutából egyaránt. A költőt (Akhilleuszt) Király Dániel formálja meg, több színt elrejtve a figurából, inkább a férfi macsóságát és önzőségét mutatja meg. Az anyát Hullan Zsuzsa többször csupán indulatból oldja meg. Lázár Kati dédanyaként, illetve nagyanyaként személyisége súlyával van jelen. A fiatal Csapó Attila a nőgyógyász, a nagyapa és a dédapa szerepében is bemutatkozik.
Az előadás végén a harci program befejeződik, ahogy Pentheszileia mondja: „anyám, eddig én szívesen gyilkoltam a férfiakat, de most abbahagyom". A kérdés mi történik majd a harcok után, a boldogság vagy újabb küzdelmek. Mindenesetre Pentheszileia végigjárta azt az utat, amit a sors kijelölt számára. Mégpedig megalkuvás nélkül.
