Előfizetés

Kökény Mihály: Pótcselekvés az egészségügyben

Kökény Mihály
Publikálás dátuma
2017.01.14. 08:25
Batthyány Lajos
Az egészségügyi átfogó reformjára a rendszerváltás eddig egyetlen kormányzata sem vállalkozott. Az ellátórendszerek reformja nagyobb lélegzetű vállalkozás annál, hogy egyetlen kormányzati ciklus elegendő volna egy ilyen program véghezviteléhez, s kizárólag akkor kecsegtetne sikerrel, ha az intézkedések mögött olyan politikai megegyezést lehetne felsorakoztatni, amelyet nemcsak a pillanatnyilag hatalomban lévők, hanem az ellenzék is támogat. Az Orbán-kormány államtitkári szintre lefokozott apparátusa az elmúlt években megannyi kisebb-nagyobb korrekcióval próbálkozott, de érdemi előrelépést nem sikerült elérniük. Most éppen a kórházak pénzügyi gazdálkodását vonják el az intézményvezetőktől és teszik át egy állami intézményfenntartó szervezethez.

Az új év első munkanapján levélben értesítette a kórházigazgatókat a kórházfenntartó, hogy az általuk vezetett intézmények pénzügyi-számviteli feladatai április elsejétől átkerülnek az állami intézményeket fenntartó szervezethez. Az érintett 109 kórház vezetőjét és pénzügyes szakembereit hideg zuhanyként érte a döntés, hiszen azt semmilyen előzetes egyeztetés nem előzte meg. Kiderült, hogy fizikailag továbbra is kórházukban dolgoznak majd, ám munkáltatójuk megváltozik, mert az a kórházfenntartó lesz. Megtudták, hogy az átcsoportosítás célja, hogy „a kórházak költségcsökkentéséhez egységesen járuljon hozzá az Állami Egészségügyi Ellátó Központ (ÁEEK)". Ugyanakkor arra is felhívták a figyelmet, hogy a kórházak gazdálkodási önállósága nem változik, a rendelkezésre álló források feletti döntések befolyásolása nem cél.

Példátlan példa

A szakértők azonban gyanakodnak, hogy másról és többről van szó. Ha csak gyorsabb és precízebb pénzügyi adatszolgáltatást akarna a tulajdonos, ahhoz korszerű informatikai megoldást lehetne találni. Háttértanulmány – szokás szerint – nem készült, az érdekképviseletek is csak találgatnak a háttérben húzódó okokról.

Akadnak, akik bosszút sejtenek, hiszen kormánytagok már emlegették a kórházvezetők felelősségét az adósságok újratermelődéséért. Mások szerint a nagyra nőtt és amúgy működésképtelen humán tárca a budapesti szuper-kórház ötlete után egyetlen óriásról, amolyan nemzeti ispotályról álmodik. De az is lehet, hogy erőfitogtatás zajlik: a hatalom jelzi, hogy nem tűr ellenállást, feltétlen lojalitást vár el az egészségügyiektől. Az sem zárható ki, hogy a politika, amely ugyan látványosan levette a napirendről az egészségügyi kancelláriák ügyét, zöld utat adott ennek egy lopakodó változatára.

A kórházak ilyen mértékű kézi vezérlése példátlan Európában. Inkább decentralizálnak. A társadalombiztosítási rendszerekben (Németország, Franciaország) gondosan ügyelnek a szolgáltató intézmény és a szolgáltatást vásárló szerepeinek elválasztására. Az utóbbi, a biztosító, a laikus betegek és a költségkontroll érdekében minőséget ellenőriz, követelményeket szab, betegutakat határoz meg. A közfinanszírozott kórházak tartományi, városi, alapítványi és magántulajdonban vannak, a központi kormányok ritkán vállalnak működtetői feladatot.

A szomszédos Ausztriában gyakoriak az úgynevezett kórház holdingok, Bécsben 6 nagy központi kórházszervezetbe integrálják a fővárosiak ellátását. A centralizáció csak stratégiai kérdésekre vonatkozik, például a tervezésre, a pénzügyekben a helyi kórház igazgatója dönt.

A skandináv országokban a kórházak többnyire tartományi fenntartásban végzik munkájukat. Angliában a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) intézményeit alapítványi trösztök irányítják, nagy önállósággal. A gyakori reformok és az alacsony költségvetés sokszor okoz válsághelyzetet, előfordul, hogy az NHS visszahív kórházigazgatókat, vagy revizorokkal igyekszik nyomást gyakorolni az intézmények menedzsmentjére, de a hazaihoz hasonló törvényi központosítás elképzelhetetlen.

Batthyány Lajos

Batthyány Lajos

Vajon megérte?

Magyarországon 2012 óta zajlik a kórházak államosításának folyamata. Az önkormányzati kórházakat elvették korábbi tulajdonosaiktól, megpróbálkoztak az önálló járóbeteg-ellátók központi felügyeletével (ettől végül elálltak), újra költségvetési intézménnyé alakították a gazdasági társaságként működő fekvőbeteg intézeteket, s amennyire lehetséges volt, az „egészség nem üzlet” álságos jelszavával kiseprűzték a magánszolgáltatókat. Még a betegjogi képviseleteket is államosították. A bérszámfejtés a Magyar Államkincstárba integrálása hónapok után is bosszantó hibákkal működik. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár felszámolásával teljessé vált a kórházak feletti közvetlen, totális kontroll, hiszen a minisztérium és csatlós szervezete, az ÁEEK egy kézben tartja tulajdonosi, fenntartói, szakmai felügyeleti és immár a finanszírozási jogosítványokat. Úgy tűnik, a gyeplő szorosabb, mint a pártállami időkben volt.

A kérdés az, hogy megérte-e? Jobb, hatékonyabb lett-e az egészségügy működése? Nos, nem kell egészségügyi közgazdasági ismeret ahhoz, hogy belássuk: a központosítás, az állami túlterjeszkedés a kormány nagy kudarcainak egyike. Nem pótolták az önkormányzatok által rendre biztosított tízmilliárdokat, nem hozott megtakarítást a központosított közbeszerzés, s a menetrend szerint érkező, de elégtelen konszolidációs pénzek ellenére minden évben rekordot dönt a kórházak tartozása szállítóiknak.

Ennél is nagyobb baj az, hogy a döntéshozók nem érzékelik: ilyen kevés pénzből, ennyire elavult szerkezetben a kórházak nem működtethetők. A gyógyító teljesítmény pont/forint értéke, azaz finanszírozása 2009 és 2016 augusztusa között nem változott, az nem nyújt fedezetet az eszközpark amortizációjára, az időközben állam által elrendelt bérpolitikai intézkedések egy részére. Nem kezeli a devizaárfolyam változásokat, a gyógyszer- és eszközárak emelkedését. A hiány ismételt megjelenése tehát már nem csupán az intézményi önvédő reflexek működésének következményeként aposztrofálható, egyre inkább nyilvánvalóbbá teszi az ellátási és a finanszírozási struktúra súlyos anomáliáit. Tavaly év végén ugyan ismét bedobtak 45 milliárdot konszolidációra, de kódolt a tartozások újra növekedése.

Klik az egészségügyben is?

„Alulnézetben”, azaz a betegek oldaláról mindez azt jelenti, hogy egyre több kórházban elemi higiénés feltételeket sem teremtenek. Az elégtelen javadalmazás mellett a munkakörülmények romlása is elűzi a személyzetet, így lesznek kivárhatatlanok a várólisták. Az ország egyes részein a gyengébb érdekérvényesítő, rákgyanús páciensek hosszú hetek múlva jutnak el ultrahang vagy CT vizsgálatra. A gyermek háziorvosi szolgálat elsorvadása tovább növeli a kórházak terhelését. Kelet-Magyarországon a felnőtt háziorvosi praxisok is kiürülnek, így heveny tünetek esetén mentőt hívnak, vagy a kórházakhoz fordulnak akkor is, ha ez szakmailag nem indokolt. A sürgősségi felvételi osztályok emiatt egyre gyakrabban bedugulnak, itt nem ritka a 6-7 órás várakozás az első orvosi vizsgálatra. Ésszerű beutalási rend hiányában a betegek intézményről intézményre vándorolnak: baráti tanács és internetes információk alapján igyekeznek ellátást találni.

S most a pénzügyi és számviteli dolgozókon csattan az ostor. Azokon, akik még béremelést sem kaptak az elmúlt években. Ők, ha jól értjük, eddigi íróasztaluknál, valószínűleg kormánytisztviselőként, talán nagyobb fizetésért dolgoznak majd, a korábbinál szigorúbb jogállási feltételek között, politikai érdekeket is kiszolgálva. Már nem a helyi gazdasági igazgató alárendeltjei, tehát például annak távolléte alatt nem helyettesíthetik, így a főigazgató kötelezettségvállalásait sem ellenjegyezhetik.

Szerveződik az egészségügy KLIK-je? Ott sem tudták, mennyi kréta és szertári segédeszköz szükségeltetik egy iskola működtetéséhez. Vajon kik fogják ezentúl megrendelni a szükséges WC papírt, a pelenkákat, a gyógyszereket, a műszerekről nem is beszélve? Kik készítik el a kórházak költségvetését és pénzügyi beszámolóit? Kik tárgyalnak a beszállítókkal a fizetési határidőkről? Az áthelyezett pénzügyi apparátusnak ugyanis más gazda parancsol, aki a „trükköző és deficitet produkáló” kórházigazgatókat akarja móresre tanítani, miközben cseppet sem érdekelt egy szerény ellátási biztonság megőrzésében.

S vajon a gyógyszercégek, az orvostechnikai vállalkozások bíznak-e a politikai hatalomhoz közeli hivatal és az egyre védtelenebb kórházvezetők együttműködésének korrektségében?

Mi várható még? A munkaügyesek, az informatikusok és a biztonsági őrök is az ÁEEK állományába kerülnek?

Az államosítás során létrehozott kisgömböc megállíthatatlanul duzzad mesebeli szörnnyé. A kórházigazgatók már abban a helyzetben sem lesznek, hogy fertőtlenítőszer és antibiotikum megrendelése között válasszanak, felelősségük elmosódik a nagy gépezetben.

Már most sincs olyan hiteles, független szervezet, amely a kormánytól (az egészségügyi államtitkárságtól) függetlenül ellenőrizné az egészségügyi intézmények működését, az általuk nyújtott szolgáltatások megfelelőségét. Kizárólag az orvosok és ápolók lelkiismeretességén és leleményességén múlik, hogy a beteg megkapja-e azt az ellátást, amely őt egyébként megilleti. Hozzátehetjük: hogy amíg kitartanak.

Persze még az is lehet, hogy végül minden marad a régiben. A tiltakozásnak helyt adnak, a terv irattárba kerül, akárcsak a kórházi kancelláriákról szóló. Ami igazán zavaró, hogy megint valami helyett történik a kedélyek borzolása. Nem változik a kórházi struktúra és a finanszírozás, csak néhány kórházigazgató érzi majd úgy: győzelmet aratott.

Pomogáts Béla: Kolozsvári tanulságok

Pomogáts Béla
Publikálás dátuma
2017.01.14. 08:20
Juhász Ferenc
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.

A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.

A magyarság fogyatkozása

Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.

A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.

Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”

Etnopolitikai erőszak

A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.

Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.

Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.

Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.

Juhász Ferenc

Juhász Ferenc

Kolozsvár példája

Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.

Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.

Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.

A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).

Van remény

Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.

Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!

Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.

Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.

Személyes felelősségvállalás

Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.

Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.

Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.

Szabadkozó vallomás a Színünk és viszályunk című kötetről

Nyerges András
Publikálás dátuma
2017.01.14. 08:15

A könyv, amit a reménybeli olvasó majd a kezében tart - szögezzük le mindjárt – nem akar, nem is tud irodalomtörténet lenni. Annak ellenére sem, hogy a látszat becsapós, mert Vörösmarty Mihálytól Ladányi Mihályig, tehát a 19. század elejétől a 20. század végéig működött írók közül igen sokan szerepelnek lapjain, születésük időrendjében, de szubjektív, csapongó összevisszaságban. Terjedelmi okokból ilyen jellegű írásaimnak mintegy felét áldozatkész, a megjelentetésre támogatás nélkül is vállalkozó kiadómmal, a pécsi Kronosszal egyetértésben kénytelen voltam kihagyni.

De ami belefért ebbe a csaknem hatszáz oldalba, az mind a szívem csücske – noha nem szépirodalom. Mindig azokról írhattam, akikkel kapcsolatban különösen izgatott valami, s ez nem feltétlenül az író fő műve,vagy műveinek összessége,netán az életrajza volt. Egy-egy kinagyítható, jellegzetes részlet az én kutakodó hajlamaim által vezérelve gyakran tolakodott a hagyományos közvélekedés szerint legfontosabb mű elé.

Az itt tárgyalt alkotók megközelítésében az a leginkább közös a politikai-ideológiai körülmények, illetve az író ezekhez igazodó, vagy ezekkel szembeszegülő magatartása, ennek firtatása. A legvaskosabb, legnehezebben eloszlatható (s engem személy szerint legjobban ingerlő) hazugságok tudniillik éppen ezzel kapcsolatosak. A rendszerváltást követő évtizedek túlságosan is átpolitizált közegében számomra az vált magától értetődővé, hogy a figyelmemet erre összpontosítsam. „Hőseim” koronként változó recepcióját úgy fogtam fel. mint tükröt, s én az ebben látható képből próbálom kideríteni – mit is? Többnyire azt, amiről vagy hallgatni szokás, vagy elmismásolni a tényeket, egyszóval mellébeszélni.

Irtózom a csontig lerágott közhelyektől, holott igazság persze azokban is van, mégis úgy véltem az elmúlt évtizedekben (melyeknek termését összegezni volna e gyűjtemény feladata), hogy egy-egy írót illetően az alapigazságok ismételgetése nem feladatom, ha írásaimnak valaki hasznát veszi, aminél jobban semmire sem vágyom, ez akkor fordulhat elő, ha olyasmit találok, amire más még nem bukkant rá, vagy az eddig tudottaktól eltérő összefüggésekre sikerül rávilágítanom. Ez persze még csak az engem űző-hajtó ambícióról szól, hogy ennek a törekvésnek lett-e eredménye, azt megítélni nem az én tisztem.

„A teljesség igénye nélkül”-szlogen az én esetemben nem csupán a kifogások elhárítását szolgáló szöveg, hanem őszinte beismerése egyoldalú és számos körülmény által korlátozott képességeimnek. Nem vagyok sem történész, sem vérbeli filológus, csak egy szenvedélyesen kíváncsi tollforgató, akit az a szerencse ért 1989 után, hogy ami amúgy is izgatta, annak végére járni lett egyszersmind a penzuma is.