A jómódú porosz családból való Magerle Zsófiát (a név tipikusan kelet- avagy közép-német) nem betelepítették Magyarországra a XIX. század végén, hanem hozzáadták egy Szabó Ferenc nevű, tehetős erdőmérnökhöz. Szabó azonban nem volt ideális férj, mert igazi magyar úrként elkártyázta az egész vagyonát, no meg Zsófi hozományát. Amikor meghalt, egy garast se hagyott az özvegyre, csak megfizethetetlen tartozásokat és egy tüdőbajt. Ami úgy értendő, hogy öt gyermekük – négy fiú és egy lány – közül kettő megörökölte apja baját és bele is halt. Zsófi majd meg csaknem abba, hogy az I. világháború végén a gyermekeivel együtt át kellett költöznie Erdélyből a maradék Magyarországra, pontosabban egy rendező pályaudvari vagonba, ahonnan a megmentett családi kincsekkel, háztartási felszerelésekkel együtt csak két év múltán szabadult ki.
A megmaradt két fiú közül az idősebb, Feri volt a kedvesebb neki, két oknál fogva is. Egyrészt „felső-kereskedelmivel” valami igazgató lett a Hangya szövetkezetnél, másrészt apja Ivánkának, azaz Szabó Ivánnak, az imádott unokának. Zsófi mama, aki az itt töltött évek alatt – egy Üllői úti kétszobás lakást kapott végül – remekül megtanult, akcentus nélkül beszélni magyarul, az 1933-as születésű Ivánka körül sürgölődött a legtöbbet, az apjával és az anyjával együtt próbálta vasárnaponként rábeszélni, hogy egyen valamit. Ivánka ugyanis kora gyermekkorától úgynevezett „rossz evő” volt, minden falatot úgy kellett belediktálni. Viszont éltanulónak számított, az első osztálytól az egyetem végéig. (Országos irodalmi versenyt nyert irodalomból majd mérnöki pályát választott. A műegyetemen az évfolyamából ketten kaptak Rákosi-ösztöndíjat, ő volt az egyik. Dacára annak, hogy mindenki tudta, vasárnaponként templomba jár.) Zsófi mama családi szállóigét „gyártott” róla: „Ez a gyerek egyszer még miniszterelnök lesz.” Hát az nem lett, csak miniszter, Antall majd Boross kormányában, MDF-színekben, de azt már Zsófi mama nem érte meg, hiszen 1956 nyarán meghalt.
Másik fia, Laci messze nem vitte annyira mint a nála tíz évvel idősebb bátyja, akit az otthonról hozott szokások szerint magázni volt köteles. A tanulás nemigen ment neki, „drogista” lett, pontosabban eladó egy Dohány utcai illatszerboltban. Ez se volt igazi karrier, mert az egyik szombaton az üzlet (zsidó) tulajdonosa kinyitott, kiállította Lacit az üzlet ajtajába, jelezvén, hogy ők akkor is dolgoznak, amikor a többi zsidó üzlet nem. Laci későbbi elmondása szerint arra haladt egy nő (egy „rüfke”, ahogy ő mondta), méltatlankodva ránézett, és azt mondta: „Mi az, maguk nyitva vannak? Na ide se jövök többet.” A tulaj többet nem kísérletezett. Lacival se.
Laci aztán 1938-ban, nyolcévi udvarlás után elvette anyám nővérét, egy varrónőt, de házasságukból gyermek nem született. Gyerek nélkül azonban nem maradtak, mert nagypapa, nagymama, Laci és neje valamint özvegy anyám és én 1946-ban összeköltöztünk a Frankel Leó utcában, és Laciék kiélhették szülői ösztöneiket. Anyám nővére lett a keresztanyám, Laci a keresztapám, de inkább nevelő apámnak nevezném, hiszen hétvégeken ő vitt sétálni, megtanított olvasni, sakkozni, csak a fúrás-faragástól kímélt meg. Máig neki köszönöm, hogy semmilyen műszaki munkára nem vagyok alkalmas. Viszont életem legszebb pillanatai voltak, amikor befeküdhettem keresztapa mellé vasárnap reggelenként a „nagyágyba” (a nők már főztek), és együtt olvastuk a Szabad Nép cikkeit a koreai háború rémségeiről (1950 – hat éves voltam, már-már iskolaérett). Amikor iskolába mentem, már folyékonyan olvastam.
Zsófi mama egy-egy vasárnap nálunk ebédelt, kifogástalan, zsabós öltözékben, mindig az asztalfőn ült, és csak arra figyelt, hogy a fia kapja-e a legjobb darabokat a csirkéből? Ő kapta, de suttyomban átpasszolta nekem. Laci legnagyobb boldogsága nem az volt, hogy én sikeres pályát futottam be, hanem az, hogy megszületett a fiam, akit ugyancsak László névre kereszteltünk, s annak is ő lett a keresztapja. Hihetetlen, mi mindent megtett érte nyaranta. Mászófát épített neki a balatoni kertben, kijárt vele a vonatokhoz, ahol együtt csigákat raktak a sínekre s élvezték, ahogy a mozdony szétroppantja szerencsétlen állatokat. Úszott, pingpongozott a gyerekkel, apja helyett (én) apja volt.
Szabó László – Ivánka nagybátyja – nem volt tehetségtelen ember. Könyvelőként dolgozott az Alkalmi Áruháznál és ha valami nem stimmelt, még nyugdíjasként is őt hívták be, találja meg, hol a hiba. Mindig megtalálta. Egyébként politikaidegen ember volt, csak épp annyi Szabad Népet és szovjet könyvet olvasott – ő vitt engem a Szabó Ervin könyvtárba is –, hogy mindent tudott a Szovjetunióról, és ezért egy ízben egy selyemkötésű, bronzmedállal díszített „A Szovjetunió története” című gyönyörű albummal ajándékozta meg a pártbizottság. A párttagok – ő soha, semmilyen pártban nem volt tag – csak a szájukat jártatták, még a Szabad Nép se érdekelte őket. Szabó Lászlónál a hiányzó érettségit a tudásszomj pótolta, amit átültetett belém.
Olyannyira hülye volt a politikához, hogy amikor 1957-ben az egész könyvelést kiparancsolták a Rákóczi útra (irány a Köztársaság tér, ahol majd Marosán fenyegetőzik), ő engedelmesen beállt a menetbe, de fogalma se volt róla, miért ez az egész. Az áruház igazgatója odalépett hozzá – provokált – és megkérdezte: „Szabó elvtárs, tudod hová megyünk és miért?” Szabó elvtárs mélyen hallgatott. (Bár ’56-ról jó képe volt, hiszen ő csinált a briketten ponyvából ágyakat az egész családnak a pincében.) Az igazgató a fejét csóválta, Laci elásta magát nála. Aztán jött egy kolosszális meglepetés, igaz vagy negyedszázad múltán. Kereszt-(nevelő-) apám embóliában meghalt, és a régi kollégák közül egyetlen egy ember jelent meg a temetésén: Léner, az igazgató.
