Három lány állatjelmezben áll sokáig az érkező nézőknek háttal a színpadon. Nem mozdulnak, rejtőzködnek. Aztán sötét, majd újra fény. Megfordulnak és angolul énekelnek, később közös szelfit készítenek vidáman, majd magyarul felhívják mobilon az édesanyjukat és egykedvűen válaszolgatnak a kérdésekre. Nem értjük pontosan mit mondanak, nem is artikulálnak tisztán, sokszor elharapják a szavakat, csak a tétovaságot és a bizonytalanságot érezzük.
Kommunikálnak, de mintha óriási szakadék szakítaná szét a két generációt, a szülőket és a gyerekeket. Utóbbiak, a nyolcvanas évek eleje és a kilencvenes évek közepe között születettek, a kétezer után alkotók. Az Y generáció. A kolozsvári alternatív csapat, a GroundFloor Group tagjai Parental Ctrl (Szülői ellenőrzés) című előadásukkal érkeztek a Trafóba, a NEXT Fesztiválra. A sorozat, mint a szombati számunkban írtunk ró, kifejezetten az Y generációval foglalkozik. Az ő problémáikkal, hely és identitáskeresésükkel. A kolozsvári fiatalok produkciójának is a főmotívuma a keresés. Önmaguk, az otthon, a nemi identitás keresése áll a középpontban.
Jó sokáig zavarba is hozzák kissé a közönséget, főleg azokat, akik egy kész, hagyományos előadást várnak. Itt minden olyan, mintha nem lenne kész. A keresést, a bizonytalanságot az előadás részévé teszik. Sok az érintés, kíváncsiak magukra, egymásra, érintik, tapogatják egymást, önismereti és egymás megismerési tréninget végeznek. Mindezt teszik lassan, ráérősen, a történésre, a megtörténésre figyelve. Bátor, a néző türelmét igénybe vevő dramaturgia. Olyan, mintha sokáig nem is történne semmi, közben mégis történik. Apró, de fontos momentumok, hangok, mozdulatok, metakommunikatív jelek, felhangosított zörejek. Szétválás és összeolvadás. Majd jön egy hosszabb videós rész. A három lány a színpadon újra elrejtőzik, bebújnak egy-egy hálózsákba. A vásznon pedig közelről látjuk őket. Korábban egy nyári táborozáson készült a felvétel.
A kérdéseket kivágták, csak a válaszokat kapjuk, persze az arcokat, a mosolyokat, a grimaszokat. Itt már vállalják önmagukat. Az összkép rendkívül töredezett, eszünkbe juthat az Y generáció által már napi szinten használt internet. Az alkotók a nézőre bízzák, hogy mindenki találja ki a válaszhoz kapcsolódó kérdést. De erre nincs idő, a jellemző hangulatot csíphetjük el inkább. Rövid válaszok sorjáznak, lassú csöndek, és hirtelen reakciók váltakoznak. Aztán eljutunk már újra élőben a lényeghez. A lányok arról beszélnek, vagy felolvasnak, hogy mit is gondolhatnak róluk a szüleik. (Dramaturg: Adorjáni Panna.)
„Azt mondanám róla, hogy nagyon zárkózott. És hogy soha nem tudja, mit akar. Vagy csak egyszerűen nem tudja elmagyarázni. Nem is ismerem igazán. Emlékszem, az egyik családi kiránduláson kifakadt, és akkor azt mondta, hogy depressziós. Ültünk a kocsiban, és hallgattam, ahogy ömlik belőle a nihil. Egy pszichológus talán tudna segíteni. Az volna a legjobb, ha megállapodna. Jót tenne neki a stabilitás.”
„Nagyon tehetséges. Sok mindenben kipróbálja magát. De szerintem az anyjának van igaza, hogy nem lehet így élni, hogy állandóan össze-vissza járkál. Kifárasztja magát, nem alszik eleget. De én hiába mondom. És türelmetlen, talán nem is érdekli. Hogy mi nem érdekeljük, az egy dolog, de hogy az sem, ami vele van, azt nem értem.”
„Vettem egy könyvet. Meg akarom érteni. Valami Y generáció. Mások, mint mi. Én értem, hogy ők ebben az ipszilonban vannak, de miért kell mindig kiállni a sorból?”
A fiatalok által konstruált szülői szövegek sokszor általánosnak tűnnek, néhol még közhelyesek is, mégis kifejezik azt, miként is kommunikál egymással két különböző generáció. Szülők és gyerekeik, történetesen éppen az Y generációhoz tartozók.
A három lány, Ötvös Kinga színész, bodoki-halman kata (az est zeneszerzője is, és a színlapon kisbetűvel írja a nevét és állítólag ehhez ragaszkodik), valamint Sipos Krisztina rendező-dramaturg, mindhárman barátnők. Nem játszanak, önmagukat adják a színpadon. Ez az erényük és hátrányuk is egyben. De mindkettőt felvállalják. Az ösztönös, őszinte gesztusokat és az olykor előforduló civil, amatőr megnyilvánulásokat is. Az előadás végére azonban elérik azt, amit akartak. A néző bejár velük egy utat és elfogadja őket, olyanoknak, amilyenek. És azt hiszem, ez nem kevés.
A Sinkó Ferenc kolozsvári színész által rendezett előadás aztán gyakorlatilag egy mini koncerttel zárul. Kiderül, ez a kifejezési forma, a zene és a dal, a legotthonosabb a lányok számára. Énekelnek újra angolul, a saját számaikat, férfizakóban és mezítláb. De mégis azt lájuk, megtalálták magukat. Kicsit esetlenek, tétovák, néhány dologban aztán nagyon is határozottak. És ha kell, van hangjuk, saját hangjuk, még ha a szülők ezt sokszor nem is hallják, vagy nem akarják meghallani. És igen, nem akarnak beállni a sorba…
