Mindennapi garasos létgondokkal, rossz minőségű betevő falatra való kuporgatással, alapvető ruhadarabok, taneszközök, háztartási berendezések megvásárlásának gondjával, egyik napról a másikra való tengődés alig elviselhető terhével küszködőkkel találkozhatunk Spiró György Prah című keserű komédiájában. A harsogó sikerpropaganda közepette mind többen és többen vannak ezzel így. Kevesek szuper gazdagodása sokak mélybe taszításával jár. Ők azok, akik nagy elfásultságukban a szavazó urnákig sem jutnak el, tehát bizonyos felső körök szemszögéből nyugodtan leírhatók, sőt leírandók, hogy mások minél inkább megnyerhetők legyenek. Spiró húsba vágó darabja róluk, és rajtuk keresztül az országról regél. Olyan mintha ma írta volna, de hát nem.
A Kvartettet, ami megdöbbentő sikerrel fut a Pesti Színházban, vagyis az úri közönség előtt is, még régebben írta. Abban is proletár sorban tengődők nem jutnak egyről a kettőre. Azt se nagyon veszik észre, hogy azért valamennyire már csak más idők járnak, mint annak idején. Bizalmatlanok, bezárkóznak, pokolian félnek, bár azt sem tudják pontosan mitől, a félsz, a rettegés a zsigereikbe hatolt, és már semmivel, de semmivel, észérvekkel a legkevésbé sem lehet kikergetni onnan. Véglegesen megfeneklettek, nem mozdíthatók ki kétségbeejtő létállapotukból, reménytelenségük, elkeseredettségük állandósult, és minden bizonnyal elkíséri őket a sírba.
Hogy a fenébe arat a róluk szóló darab már évek óta sikert az elegáns, bár azért némiképpen lepukkanóban lévő Váci utcában?! A letaglózó valósággal való efféle szembesítést, nem feltétlenül kedvelik ott. Több hasonló tematikájú produkciót megbuktattak már, például Kárpáti Péter Az út végén a folyó című ugyancsak a testi-lelki nyomorba taszítottakról szóló kiváló drámája, és az abból rendezett jó produkció mindössze néhány előadást ért meg. De manapság, hogy az utcán is jól láthatóvá vált a nyomor, és a múlt mind otrombábban visszaköszön, nem véletlenül kerülnek elő régebbi művek, melyek szűkös, letargikus, kilátástalan élethelyzetekről beszélnek, és ráadásul még sikert is aratnak.
A Prah ősbemutatója tíz évvel ezelőtt volt a Radnóti Színházban, Valló Péter rendezésében. A rossz körülmények között élő házaspárt Börcsök Enikő és Schneider Zoltán játszották, vagy inkább élték, mert az eléggé realista előadás volt, ellentétben a mostanival. A Karaván Művészeti Alapítvány, a kaposvári Csiky Gergely Színház és a Pinceszínház közös produkciójában a Nőt és a Férfit - Spiró gyakran nem ad ennél konkrétabb nevet a szereplőinek, ezzel is aláhúzva, hogy típusokról van szó - egy házaspárról, Nyári Szilvia és Nyári Oszkár játssza. Olyan embereket állítanak elénk, akiknek nem különösebben sikerül boldogulniuk, de azért valahogyan csak megvannak, elfáradt ugyan a kapcsolatuk, ahogy ők maguk is elfáradtak, de mégis szeretik egymást. És a fogukhoz verik a garast, hogy két gyereküknek elviselhető életkörülményeket biztosíthassanak. A férj hosszú-hosszú évek óta most vett magának új ruhadarabot, egy fürdőköpenyt, de az asszony emiatt is korholja.
Somogyi Zoltán izgalmas díszletet tervezett, egy olyan szoba-konyhás lakásban vagyunk, amit mintha egy még kifestetlen kifestő könyvből vágtak volna ki, és mintha ebből vágták volna ki a szereplők ruháit is. Így némiképp mesebeliek, valamelyest „elemeltek” lesznek, a mozgásuk pedig szaggatottan bábszerű, egész lényük groteszkké válik, közelítenek az abszurd drámák anti-hőseihez. A Nő lefelé biggyedő szájú, sokat otthon kuksoló háziasszony, aki próbált külföldön is takarítani, hogy javítson a helyzetükön, ahogy a Férfi is próbálkozott külföldi fusizással, de ez se vált be igazán. Amikor kora délután, a megszokott időnél előbb hazaérkezik, a Nő rögtön azt gyanítja, hogy kirúgták az állásából, De nem, a Férfi óvatosan, szinte szégyenkezve bevallja, hogy ötösük van a lottón, több mint hatszáz millió forintot nyertek. A Nő ahelyett, hogy kiugrana a bőréből, felcsattan, hogy a férje titokban régóta lottózott, erre herdálta a pénzt. Ekkor ő bevallja, hogy az étkezései árából csípte le a szükséges összeget, inkább rendszeresen zsírszalonnát evett, hogy legyen módja próbára tenni a szerencsét, akkor pedig ez minősül bajnak, hiszen nem vigyázott az amúgy is magas koleszterinszintjére.
A kiugró öröm helyett előtódulnak a félelmeik. Már az is gondot okoz, hová rejtsék a nyertes szelvényt, egy valaha Jugoszláviából ajándékba kapott kakaós doboz, melyen a címadó Prah felirat díszeleg, lesz a rejtekhely, de ekkor meg az a gond, hová tegyék a dobozt, megrettenve, hogy valaki megtalálhatja, ide-oda rakosgatják. Ijedt tekintetek, tétova mozdulatok garmadáját látjuk, ahogy elcsukló szavakból, elharapott mondatokból, vagy erősen felemelt, fenyegető, de mégis tétova hangsúlyokból is akad bőven. A riadalom megül a szobában és nem tudnak tőle szabadulni. A végletesen elhatalmasodó félelem állandósul, irreális okai is lesznek. Attól ugyanúgy tartanak, hogy nem adják ki nekik a nyereményt, mint attól, hogy a saját gyerekeik megölik őket a pénzért. Olykor már csak nézik egymást rémülten, így a csend is fenyegetővé válik. Ijedtükben elégetik a nyertes szelvényt.
Két kiváló muzsikus, Szirtes Edina Mókus és Rozs Tamás nem aláfestő zenét játszanak, hanem szinte összeforrva a szereplőkkel, igyekeznek a történtek jelentős részének megteremteni a zenei megfelelőjét. Tóth Géza rendezésében fajsúlyos produkció született, amiben görbe tükörben, gyakran nevettető formában, viszont látjuk akár riadt önmagunkat, és a sok tekintetben megfeneklett országot, amiben tömegek már csak arról ábrándozhatnak, hogy egy messiásként várt lottó ötös tán helyre teszi az életüket.
