Az elaljasodás természetrajza

A szörnyeteggé fejlődés folyamatát is bemutatja A mi osztályunk előadása, amit a szombathelyi Weöres Sándor Színház vendégjátékában láthattunk a Jurányi Házban. Közszemlére teszi, ártatlan gyerkőcökből hogyan válnak szemforgató és elaljasodott gyilkosok, míg másokból áldozatok lesznek, illetve e két véglet különböző arányban keveredik össze egy-egy emberen belül.

A neves lengyel szerző, Tadeusz Slobodzianek vesébe látó, lúdbőröztető darabot írt egy osztályról, melynek tagjai együtt játszanak, csínytevéseket követnek el, de alapvetően jól megvannak katolikusok és zsidók. Aztán adódnak apró és kevésbé apró momentumok, amik már mutatják, hogy nem lesz ilyen problémátlan az együttélés. Amikor például rendeletbe adják, hogy a keresztényeknek tanítás előtt imádkozniuk kell az osztályteremben, és a zsidókat hátraküldik, nekik egyáltalán nem mondják, hogy ők is imádkozzanak a saját nézeteik szerint. Nyüzsögnek, dumálnak, ez zavarja a többieket, kész a konfliktus. És már nem is olyan természetes, ha például zsidó lánnyal akar katolikus fiú moziba menni. Társai csúnyán néznek rá, netán verés is jár érte, kiközösítés, és máris benne vagyunk egy sajnos csaknem örökmozgóvá váló spirálban, ami gyűlölethez, gyilkos indulathoz és tetthez, tömegmészárláshoz vezet, ahhoz, hogy emberek totálisan kiforduljanak önmagukból, brutális tettek elkövetésére legyenek képesek, lúdbőröztetően elállatiasodjanak, és miután más irányba fordul a történelem, a köpönyegforgatás mestereivé is váljanak.

A darabot először Londonban mutatták be 2009-ben, a szerző Lengyelországban minden oldalról kapott érte apait-anyait, hiszen nincs pardon, a művében valamennyi oldalt alaposan kioszt. A tíz szereplőből tán mindössze kettő, aki tiszta marad, az egyik, aki idejekorán kivándorol Amerikába, a másik pedig akit harsogóan fiatalon, elvetemült kegyetlenséggel lemészárolnak. A többieknek, különböző mértékben, lenne miért vezekelniük. De ezt szinte senki nem teszi, senki nem hajlandó igazán szembenézni önmagával, kibúvókat keres maga és a külvilág előtt egyaránt.

A magyar ősbemutatót már több mint öt éve, Máté Gábor mellbevágó rendezésében, a Katona József Színház Kamrájában tartották, a produkció azóta levehetetlen a műsorról. A vagy háromnegyed évszázadot felölelő téma a rémisztően sok előítélettel, gyűlölettel, agresszióval, jogos félelemmel és túlburjánzó rettegéssel teli világban telibe talál. Nem véletlenül mutatja be január végén a Miskolci Nemzeti Színház is a darabot.

A szombathelyi teátrum produkciója, Lukáts Andor rendezésében, megrázó erejű. Érződik belőle, hogy valamennyi résztvevő szívügyének tekinti az előadást. Újra és újra rá kell csodálkozni arra, hogy Jordán Tamás igazgató milyen remek társulatot szervezett Szombathelyen, melynek tagjaival Lukáts, aki először dolgozott ott, valószínűleg azon nyomban hangot talált. Rögtön az első percektől érdekfeszítő a produkció, minden szörnyűsége dacára tele van abszurdba hajló humorral, ami esetleg a leglidércnyomásosabb szituációkban is megjelenik.

Khell Csörsz díszletének alapelemeit az osztálypadok képezik, tekinthetők akár a világmindenségnek. Jobbra egy fekete tábla, egy ideig erre írják ki melyik évben, vagy akár melyik hónapban járunk, aztán, amikor egyre inkább haladunk a mi korunk felé, és nagyobb időszakaszokat ugrunk, elmarad ez a kiírás. Ha viszont valaki meghall, és kilép a játéktérből, akkor balra fönt felvillan a születési és elhalálozási évének a száma. Akik távoznak az élők sorából sem hagyják el a színpadot, hátul, kétoldalt leülnek, figyelemmel kísérik a történteket, illetve van amelyikük mint lidércnyomásos álom, lelkiismeretfurdalásos rémkép megjelenik, és nem hagy nyugtot gyilkosának.

A darab nem klasszikus párbeszédekből áll, bár ilyenek is előfordulnak benne, sok a narratív elem, amikor a szereplők a nézők felé fordulva felidézik, elmesélik, és ezzel újra élik a történteket. Van amikor ez az átélt szövegmondás hat, máskor inkább csak a már-már, vagy teljesen szenvtelen közlés, mert az iszonyat kimondása tán így a leglúdbőröztetőbb.

Az Auschwitz borzalmait elképesztő novellákban megörökítő, ugyancsak lengyel Tadeusz Borowski, aki miután megírta amit átélt, öngyilkos lett, szintén a már-már száraz elbeszélésmódja miatt annyira kínzó olvasmány, hiszen azokon az elviselhetetlen tényeken amikről tudósít, minden cifrázás csak gyengítene. Kertész Imre írásai is emiatt annyira gyötrőek. Ugyanakkor az előadásmód mégsem lehet teljesen érzelemmentes, mert ettől monotonná, és ezzel bármennyire is fontos dolgokról van szó, unalmassá válna. Érezhettük ezt a problémát, amikor a nagy színész, Darvas Iván, a József Attila Színház stúdiójában felolvasta Kertész Sorstalanság című regényét, ami méltán Nobel-díjassá tette.

A szombathelyiek, bár igen mértékletesen, többet játszanak, mint a Kamrában a kollégáik. Lukáts rendezésében gyakrabban előfordulnak kiabálások, kiborulások, öldöklő tekintetek, kétségbeesett nézések, és ez furcsa módon nem tesz rosszat a produkciónak, növeli az érzelmi amplitúdót. De ez nem jelenti azt, hogy mondjuk egy üldözés esetében benyargalásszák a színészek a színpadot, inkább csak néhány mozdulattal jelzik mi történik, ahogy a tébolyító ütlegelések is csak jelzések. És szerencsére a legnagyobb rémtettről, ami a kisvárosban megesik, hogy az ott lakók ezerhatszáz zsidót, olyanokat, akiket személyesen ismertek, bezárnak egy pajtába, amit petróleummal leöntenek és meggyújtanak, csak narratív módon értesülünk. De előtte látjuk a rettegőket, például a karon ülő gyermekét magához szorító anyát. És látjuk, ahogy bottal egykori osztálytársa ráhúz egy nagyot. Volt osztálytárs gyújt föl elevenen, volt osztálytársat. A világ kifordult önmagából.

A darabból hátralévő rész arról regél, hogy a trauma zsigerekbe ivódott, bár sokan játszanak elhallgatásra, még magukban is a tudat alá gyömöszölésre, nyomaszt, kísért, és egész életre meghatározóvá válik. Látjuk ahogy például egykori öldöklő, ma született báránynak igyekszik álcázni magát, és minden kurzust sűrű nyelvcsapásokkal, undorító buzgósággal kiszolgál, sőt pribék válik belőle. A másik elvetemült gyilkos ájtatos pappá képezi magát. A városka egyetlen megmenekült zsidója, aki még a vészkorszakban kikeresztelkedve hozzáment egy szintén nem bűntelen katolikushoz, kiszolgáltatott, megalkuvással teli, fásult életet él. A szerecsenmosdatás nagyipari üzletággá válik. A bűn nem mondatik ki, a büntetés rendszerint elmarad, az igazság viszonylagos fogalommá lesz.

A darab és a produkció jól odapörköl nekünk. Megmutatja, hogy élhetetlen világban vagyunk kénytelenek élni. És miközben az előadás letaglózó, paradox módon mégis lelkesítő, mert remek személyiségekből álló, irigylésre méltóan kiváló csapatot alkotó színészek éppen azt bizonyítják, hogy megtalálható az értelmes cselekvés, a tehetség, az alkotókedv, ha valamennyire azért szerencsésen állnak a csillagok, nem söpörhető szőnyeg alá. Hartai Petra, Nagy Cili, Kiss Mari, Jámbor Nándor, Kálmánchelyi Zoltán, Bajomi Nagy György, Mertz Tibor, Orosz Róbert, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán elsőrangú teljesítményt nyújtanak. Nem kímélik magukat, nem kímélnek minket, szembesítenek bennünket a nem éppen szívvidító rögvalóval.