Előfizetés

A vezér törékenysége

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2017.01.23. 06:48
A k2 izgalmas témához nyúlt, futballultrákról készített előadást, képünkön a szurkolók FOTÓ: DIÓSI IMRE
A Trafóban zajló NEXT Fesztivál arra is jó alkalmat teremt, hogy bepótoljuk azt, amit eddig elmulasztottunk. A k2 Dongó című előadása, illetve Kálmán Eszter A tó című produkciója mindenképp ebbe a sorba tartozik. Előbbiben a színészek improvizációja dominál, az utóbbi pedig olyan, mint egy látványos, óramű pontossággal megkomponált hatásos vízió.

Ismét izgalmas témához nyúlt a k2, a futball ultrákról készített ugyanis előadást. A k2 Színház, mint az a honlapjukon is olvasható, 2010 nyarán alakult független színházi műhely, amelyet a Kaposvári Egyetem színművész szakának hallgatói hoztak létre. A csapat azóta több figyelemre méltó produkciójával, talán leginkább a Szkénében látható Züfeccel, bizonyította, hogy életképes lehet egy ilyen vállalkozás, amire egyébként több osztály áhítozik. Vagyis együtt maradni az egyetem után és együtt létrehozni előadásokat szinte csak a közösség belső erejére támaszkodva.

Különböző befogadó helyeken játszanak, a Dongót a Trafóban készítették el. Mégpedig a Trafón belül is egy intim, kicsiny térben a Klubban kapott helyet az előadás. A történet felütése rögtön biztató. Újpesti fociultrák épp az új indulójukat próbálják megalkotni. Ebbe csöppenünk bele. A témaválasztás tehát remek, csakhogy eléggé sokáig kell várni, ahhoz, hogy össze is álljon a drámai anyag, ami aztán sajnos még sem áll össze. Rengeteg kérdőjel marad a nézőben a figurákat és magát a történetet illetően, ami végig mozaikos, miközben maguk a jelenetek azért tartogatnak izgalmat. Az előadás hangsúlyozottan a színészek improvizációi alapján készült. A szerzők, illetve rendezők - Kárpáti Péter, Fábián Péter és Benkó Bence – kizárólag úgy említődnek meg, mint akik a próbákon néha a színészek „körmükre néztek”. Egyszerű poénnal mondhatnánk, kicsit sűrűbben kellett volna ezt megtenniük. De a helyzet valószínű ennél jóval árnyaltabb. Az improvizáció, a jelentek spontaneitása, jól tetten érhető. A közösség dinamikájának a változása például jól követhető, vagyis az alapszándék, hogy egy ilyen keménymag létrejöttét és szétesését kövessük nyomon, ám a figurák nem eléggé kidolgozottak. A csapat vezéréről is jóformán csak annyit tudunk meg, hogy ő is esendő a vezérsége is eléggé törékeny, és nagyon nem veszi jó néven, ha csapaton belül elszeretik a csaját.

A történet nő figurái is elnagyoltak és a többiekről is nagyon keveset tudunk meg. Miközben Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Piti Emőke, Rózsa Krisztián és Viktor Balázs mindent megtesz, hogy követhető és élvezhető alakítást nyújtson. Leginkább azonban a címszerepet játszó Horváth Szabolcsnak sikerül ez, aki Dongót az emberként viselkedő kutyát formálja meg bravúrosan. Nem lehet róla eldönteni, hogy kutya, vagy ember és egy ponton ez már nem is számít. Dongó egy értelmes, érző és tisztességes lény, a csapat tagjai közül a legformátumosabb, aki nem hajlandó elárulni a gazdáit, nem hagyja magát megzsarolni, amikor választásra akarják kényszeríteni.

Az előadás talán legnagyobb hibája, hogy jó lett volna ebből a történetből mégiscsak megírni egy valódi drámát, ezt az alkotók elmulasztották. A lila cápák, ha úgy tetszik csak a bójáig merészkedtek el, a mélyvizes akciót kihagyták.

Ugyancsak a Trafóban és ugyancsak a NEXT Fesztivál keretében tűzték műsorra Kálmán Eszter A tó című produkcióját. A rendezést jegyző Kálmán Eszter elsősorban látványtervező, így nem csoda, hogy sikerült neki egy sajátos színpadi miliőt teremteni. Az előadás A hattyúk tava mesei motívumaiból építkezik, de mégis egy markáns, önálló világgá változik. A tó nem mesél el összefüggő történetet, de szerencsére ebben az esetben mégsem alakít ki a nézőben ezzel hiányérzetet. A színpadi tér nagyon hatásos, egy kicsi gumimedence mellett egy nagyobb tér, a tó, benne papírból készült virágok, halak, békák és még ki tudja mennyi vízi lény.

Ezek a játszók Bercsényi Péter és Dányi Viktória segítségével olykor meg is elevenednek. A báb fő eszközzé válik, Bercsényi Péter, aki bábszínész is, ezt a lehetőséget ki is használja és parádés dolgokat művel. Bármivé átváltozik, ha kell.A leglátványosabb, amikor a hattyút kelti életre. Bercsényi természetessége magával ragadó, nélkülözi a kimódoltságot, mozdulatai, a jelenléte magában hordozza a váratlanság és ösztönösségelegyét, megteremtve egy órán keresztül a meglepetés különös erejét. A természetes átváltozásban a táncos, Dányi Viktória is kiveszi a részét. A kizárólag táncelemeket és a klasszikus és progresszív mai zenét használó előadás talán legnagyobb erénye, hogy megőrzi a mese jellegét, miközben ellenpontként mégis nagyon is mai és modern, amit látunk. Ez a kettősség viszi előre az előadást, amelynek nagyon pontos a ritmusa. Az érzet, pedig amit kapunk, a nő és férfi viszony összetettsége, a vágyak és az álmok összeütközése a realitással. Ellenpontok, nagy váltások és a végén újra az álom, az egymásra találás harmóniája. A tó egy szép, lelket felemelő előadás.

Baranyi Ferenc, a „reneszánsz ember"

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2017.01.23. 06:47
Baranyi Ferenc Fotó: Vajda József
Baranyi Ferenc holnap lesz 80 éves. Barátai zenés költői estet rendeznek a köszöntésére. Baranyi költő, műfordító és igazi reneszánsz ember. A televízióban zenés műsorokat gondozott és vezetett, többféle újságot szerkesztett és főszerkesztett, még többnek a lapjaiba írt, költőket indított útjára, s eközben több mint félszáz önálló kötete jelent meg, fele annyi műfordítása, az antológiákról és irodalmi válogatásokról nem is beszélve.

Van Kossuth-díja meg József Attila-díja, plusz két tucat más díja és elismerése. De mindenekfelett: az olvasói szeretete díjazta őt költői pályáján végig, indulása óta. Már lobogó hajú egyetemista költőként is. Amíg ennek még módja volt, járta az országot, mert mindenfelé hívták író-olvasó találkozókra. Városokban és falvakban szerették hallani a verseit, érdekelte az embereket, mit gondol a mindenkori jelenről, mert nagyon magukénak érezték.

Nem tartozott szekértáborokhoz, önmagát adta, őszintén kimondva azt, amiről úgy látta, fáj azoknak, akiknek nincs hatalmukban kimondani, hogy nagyon fáj. Baloldalt dobogott a szíve akkor is, amikor ez rohadtul nem volt divatos ebben a hazában, sőt. Cecco (több mint fél évszázada így szólították őt évfolyamtársai a pesti bölcsészkaron, miután olasz szakos volt) szíve ma is baloldalt dobog. Ezért szeretik őt, akik olvassák és hallgatják, amit ír.

Ma barátai köszöntik: Merényi Judit és Farkas László szerkesztői gondozásában és műsorvezetői közreműködésével. Este 7 órakor az Óbudai Társaskörben születésnapi estet rendeznek Baráti portré egy reneszánsz emberről címmel. A költőt köszönti énekkel Ardó Mária és Csák József, a zongorán Harazdy Miklós játszik, verseket mond Szersén Gyula. Az ünnepelt reneszánsz ember beszélgetőtársai lesznek Czigány György, Madarász Imre, Szakonyi Károly és Szinetár Miklós. Baranyinak nincs más dolga, mint örülni a szeretetnek és még sokáig megmaradni annak, amiért szeretik: Baranyi Ferencnek.

Egy rókáról két bőr

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2017.01.23. 06:46
Sorjáznak a versek, az egymásutániságuk izgalmas asszociációkra ad lehetőséget FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Az Anyám tyúkja (2.) címe is jelzi, már második alkalommal állítottak össze versekből estet az Örkény Színházban, Mácsai Pál rendezésében. Nagy kérdés volt, lehet-e ugyanarról a rókáról két bőrt lehúzni?

Az Anyám tyúkja (2.) című előadás ismertetőjében is szerepel az a dilemma, ami nyilván komoly kétellyel is társult, hogy lehet-e két bőrt lehúzni ugyanarról a rókáról? Lehet-e egy hasonló versekből álló estet csinálni az Örkény Színházban, mint amilyen az Anyám tyúkja (1.) volt, ami már-már istenkísértésnek számított. A rohanó világban pusztán csak egy költeményekből álló este, melyek között vannak lassúak, elmélázók, filozofikusak, jelentős kockázat. Meg különben is, elmúlt az az időszak, amikor a szavalásnak itt volt az ideje, nem véletlenül lett az Irodalmi Színpadból Radnóti Színpad, majd Radnóti Színház, a költeményekből álló estekre szinte már a kutya nem volt kíváncsi. Mára jó, ha ötszáz példányban elfogy egy-egy verseskötet, ha netán ezret is eladnak belőle, az már kiugrónak számít, verses esttel országot járni pedig végképp kiment a divatból, fehér hollónak számít, aki megkísérli.

De amikor az Örkény Színház Mácsai Pál rendezésében, Várady Szabolcs értően érzékeny válogatásában, előrukkolt az Anyám tyúkja (1.) című programmal, igencsak rácáfolt a kételyekre, kicsit tán meglepetten, de kitörő örömmel fogadták a nézők a tényleg szívet melengető, és agyat tornáztató produkciót.

A cím kissé provokatív volt, hiszen az egyik legismertebb, és ezzel együtt legelcsépeltebb, már-már könyökön kijövő Petőfi verset választotta emblémául, amit akár az ovisok is tudhatnak kívülről. És még előre tudatták is, hogy igen, igen, az elhangzó versek jelentős része kötelező olvasmány lesz, hát ki a fene, aki rohan erre jegyet váltani? De közben meg felvonult nem csupán a társulat színe-java, hanem az Örkény teljes csapata, szinte demonstratívan képviselve az egységet, hogy ők közösen odaállnak a nemes ügy mellé, no lássuk mire mennek!

És hát sokra mentek. Eszükbe sem jutott öblös hangon szavalni, tanítóbácsisan, mutatóujjat felemelve kiokítani, mozgalmár módon agitálni versek segítségével. Mertek viszont játszani velük, akár egymásnak stafétában átadva a szöveget, akár párbeszédet kialakítva a segítségével, és mondjuk perlekedve, és legfőképpen eltöprengtek rajtuk, újragondolták valamennyit, ennek megfelelően máshogy mondták őket, mint ahogy megszoktuk, az egyéniségükhöz igazították a költeményeket. Nem szavalóest lett a kiugró sikerű végeredmény, hanem versszínház, ami bizonyos mértékig a lírát is drámai anyagnak tekinti, ettől vált színpadon is annyira hatásossá. Amihez hozzátartozott az is, hogy nagy-nagy csendeket szintén tudtak teremteni.

Az Anyám tyúkja (2.) József Attila Csak az olvassa című versével kezdődik, melyben ez a két sor is szerepel: „mert álmaiban megjelent/emberi formában a csend” Érzékletessé, méllyé tudnak válni ezek a csendek, még akkor is, ha a mostani megfázások gyakran olyan köhögő „koncerteket” eredményeznek, mint némelyik hangversenyen, tételek közti szünetekben hallhatjuk. József Attilának ezt a versét mindenki mondja az az Anyám tyúkja (1.) esetében már abszolút bevált, Izsák Lili által tervezett, díszletben. Ez lényegében egy parasztház fehérre meszelt, hangulatos verandája, ahol jól esik időzni, lehet ácsorogni, de széken ücsörögni is, vagy éppen a párkányon kinyújtózni, lábat lógázni. A versek különböző testhelyzetekben hangzanak el. Rendszeresen cserélődnek a szereplők, általában csak néhányan vannak bent, ők elég visszafogottan reagálnak mimikával, gesztusokkal az elhangzottakra, figyelik a beszélőt, aztán esetleg ők szólalnak meg.

Nem ritkán van zenei aláfestés Kákonyi Árpád jóvoltából, néhány költemény egyenesen megzenésítve hangzik el. Lehet együtt szavalni és lehet egymás szájába adni a szót, mint például Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című műve esetében történik. Ezt fiatalok mondják, mint akik most tapasztalják meg, és kezdik mindinkább átélni a zsarnokság természetrajzát, és velünk is tudatni akarják azt, a vers segítségével, amit általa is megtudtak. Komolyak ekkor, máskor meg játékosak, elkötelezettnek látszanak a színészet iránt.

Sorjáznak a versek, nyilván nem véletlen az egymásutániságuk, ami izgalmas asszociációkra ad lehetőséget. Karinthy, Weöres, Tóth Árpád, Somlyó, Babits, Dzsida, Kosztolányi, Bornemissza, Ady, Kassák, Jékely, Orbán Ottó, Szép Ernő, Petri, Határ Győző, Radnóti, Tamkó Sirató, Jókai, Arany, Nadányi Zoltán, Vajda, Vörösmarty, Pilinszky, úristen, mennyi bámulatos költőnk és versünk van! A produkció úgy egyharmadáig ennek ellenére azt gondolom, mégsem olyan forró hangulatú, eredetien fantáziadús az este, mint amilyen az első alkalom volt. Aztán mindinkább hatni kezdenek a versek, no meg persze hat a színészi karizma.

Végül három nagy színész mond három nagy verset. Gálffi László Vörösmartytól Az emberek címűt szinte maga elé merengi. Azzal fejezi be, hogy „ Az ember sárkányfog-vetemény:/ Nincsen remény! Nincsen remény!” Majd Mácsai adja elő József Attila Thomas Mann üdvözlését, például ezeket a dermesztő sorokat „s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új, ordas eszmék,” Aztán Pogány Judit szépségesen elmondja Pilinszky mély fájdalommal teli, gyönyörű, emblematikus versét, az Apokrifot. Ezt már minden színész hallgatja, majd könnyed játékossággal, csengő-bongóan, de mégis megrendítően éneklik Weörestől a Bolerót, aminek az a végkicsengése, hogy „ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.” De addigra az Örkény Színházban már tényleg nagyon „összelélegeztünk”, igazán együtt voltunk.