Asterix újabb kalandjai

Publikálás dátuma
2017.01.23. 06:49

Asterix újabb kalandjaival jelenik meg képregény októberben a sorozat rajzolójának, Albert Uderzo grafikus 90. születésnapja és a gall harcos kalandjainak első szövegírója, René Goscinny halálának 40. évfordulója alkalmából.

A sorban 37. képregény hősei újból külföldi utazásra hívják a kötet olvasóit. A részletek teljes titokban tartása mellett a kiadó közleményében annyit árult el, hogy a kalandos életű gallok ezúttal történelmi emlékeket keresnek fel, gasztronómiai felfedezéseket tesznek, miközben bennszülöttekkel és helyi hírességekkel találkoznak.

A humorral, hihetetlen helyzetek sokaságával, érdekes karakterekkel fűzerezett történetben minden megvan ahhoz, hogy Asterix és Obelix legújabb útja a klasszikusok sorába emelje az albumot, amelyben a főhősök is meglepetést okoznak majd az olvasónak.

A legutóbbi két kötethez hasonlóan az októberben megjelenő kaland szövegírója Jean-Yves Ferri, illusztrátora Didier Conrad lesznek.

Az 1959 óta megjelenő Asterix képregényekből több mint 370 millió példány kelt el világszerte és mintegy 110 nyelvre fordították le.

Szerző

Egy rókáról két bőr

Publikálás dátuma
2017.01.23. 06:46
Sorjáznak a versek, az egymásutániságuk izgalmas asszociációkra ad lehetőséget FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Az Anyám tyúkja (2.) címe is jelzi, már második alkalommal állítottak össze versekből estet az Örkény Színházban, Mácsai Pál rendezésében. Nagy kérdés volt, lehet-e ugyanarról a rókáról két bőrt lehúzni?

Az Anyám tyúkja (2.) című előadás ismertetőjében is szerepel az a dilemma, ami nyilván komoly kétellyel is társult, hogy lehet-e két bőrt lehúzni ugyanarról a rókáról? Lehet-e egy hasonló versekből álló estet csinálni az Örkény Színházban, mint amilyen az Anyám tyúkja (1.) volt, ami már-már istenkísértésnek számított. A rohanó világban pusztán csak egy költeményekből álló este, melyek között vannak lassúak, elmélázók, filozofikusak, jelentős kockázat. Meg különben is, elmúlt az az időszak, amikor a szavalásnak itt volt az ideje, nem véletlenül lett az Irodalmi Színpadból Radnóti Színpad, majd Radnóti Színház, a költeményekből álló estekre szinte már a kutya nem volt kíváncsi. Mára jó, ha ötszáz példányban elfogy egy-egy verseskötet, ha netán ezret is eladnak belőle, az már kiugrónak számít, verses esttel országot járni pedig végképp kiment a divatból, fehér hollónak számít, aki megkísérli.

De amikor az Örkény Színház Mácsai Pál rendezésében, Várady Szabolcs értően érzékeny válogatásában, előrukkolt az Anyám tyúkja (1.) című programmal, igencsak rácáfolt a kételyekre, kicsit tán meglepetten, de kitörő örömmel fogadták a nézők a tényleg szívet melengető, és agyat tornáztató produkciót.

A cím kissé provokatív volt, hiszen az egyik legismertebb, és ezzel együtt legelcsépeltebb, már-már könyökön kijövő Petőfi verset választotta emblémául, amit akár az ovisok is tudhatnak kívülről. És még előre tudatták is, hogy igen, igen, az elhangzó versek jelentős része kötelező olvasmány lesz, hát ki a fene, aki rohan erre jegyet váltani? De közben meg felvonult nem csupán a társulat színe-java, hanem az Örkény teljes csapata, szinte demonstratívan képviselve az egységet, hogy ők közösen odaállnak a nemes ügy mellé, no lássuk mire mennek!

És hát sokra mentek. Eszükbe sem jutott öblös hangon szavalni, tanítóbácsisan, mutatóujjat felemelve kiokítani, mozgalmár módon agitálni versek segítségével. Mertek viszont játszani velük, akár egymásnak stafétában átadva a szöveget, akár párbeszédet kialakítva a segítségével, és mondjuk perlekedve, és legfőképpen eltöprengtek rajtuk, újragondolták valamennyit, ennek megfelelően máshogy mondták őket, mint ahogy megszoktuk, az egyéniségükhöz igazították a költeményeket. Nem szavalóest lett a kiugró sikerű végeredmény, hanem versszínház, ami bizonyos mértékig a lírát is drámai anyagnak tekinti, ettől vált színpadon is annyira hatásossá. Amihez hozzátartozott az is, hogy nagy-nagy csendeket szintén tudtak teremteni.

Az Anyám tyúkja (2.) József Attila Csak az olvassa című versével kezdődik, melyben ez a két sor is szerepel: „mert álmaiban megjelent/emberi formában a csend” Érzékletessé, méllyé tudnak válni ezek a csendek, még akkor is, ha a mostani megfázások gyakran olyan köhögő „koncerteket” eredményeznek, mint némelyik hangversenyen, tételek közti szünetekben hallhatjuk. József Attilának ezt a versét mindenki mondja az az Anyám tyúkja (1.) esetében már abszolút bevált, Izsák Lili által tervezett, díszletben. Ez lényegében egy parasztház fehérre meszelt, hangulatos verandája, ahol jól esik időzni, lehet ácsorogni, de széken ücsörögni is, vagy éppen a párkányon kinyújtózni, lábat lógázni. A versek különböző testhelyzetekben hangzanak el. Rendszeresen cserélődnek a szereplők, általában csak néhányan vannak bent, ők elég visszafogottan reagálnak mimikával, gesztusokkal az elhangzottakra, figyelik a beszélőt, aztán esetleg ők szólalnak meg.

Nem ritkán van zenei aláfestés Kákonyi Árpád jóvoltából, néhány költemény egyenesen megzenésítve hangzik el. Lehet együtt szavalni és lehet egymás szájába adni a szót, mint például Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című műve esetében történik. Ezt fiatalok mondják, mint akik most tapasztalják meg, és kezdik mindinkább átélni a zsarnokság természetrajzát, és velünk is tudatni akarják azt, a vers segítségével, amit általa is megtudtak. Komolyak ekkor, máskor meg játékosak, elkötelezettnek látszanak a színészet iránt.

Sorjáznak a versek, nyilván nem véletlen az egymásutániságuk, ami izgalmas asszociációkra ad lehetőséget. Karinthy, Weöres, Tóth Árpád, Somlyó, Babits, Dzsida, Kosztolányi, Bornemissza, Ady, Kassák, Jékely, Orbán Ottó, Szép Ernő, Petri, Határ Győző, Radnóti, Tamkó Sirató, Jókai, Arany, Nadányi Zoltán, Vajda, Vörösmarty, Pilinszky, úristen, mennyi bámulatos költőnk és versünk van! A produkció úgy egyharmadáig ennek ellenére azt gondolom, mégsem olyan forró hangulatú, eredetien fantáziadús az este, mint amilyen az első alkalom volt. Aztán mindinkább hatni kezdenek a versek, no meg persze hat a színészi karizma.

Végül három nagy színész mond három nagy verset. Gálffi László Vörösmartytól Az emberek címűt szinte maga elé merengi. Azzal fejezi be, hogy „ Az ember sárkányfog-vetemény:/ Nincsen remény! Nincsen remény!” Majd Mácsai adja elő József Attila Thomas Mann üdvözlését, például ezeket a dermesztő sorokat „s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új, ordas eszmék,” Aztán Pogány Judit szépségesen elmondja Pilinszky mély fájdalommal teli, gyönyörű, emblematikus versét, az Apokrifot. Ezt már minden színész hallgatja, majd könnyed játékossággal, csengő-bongóan, de mégis megrendítően éneklik Weörestől a Bolerót, aminek az a végkicsengése, hogy „ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.” De addigra az Örkény Színházban már tényleg nagyon „összelélegeztünk”, igazán együtt voltunk.

Szerző

Egy rókáról két bőr

Publikálás dátuma
2017.01.23. 06:46
Sorjáznak a versek, az egymásutániságuk izgalmas asszociációkra ad lehetőséget FOTÓ: SZALMÁS PÉTER
Az Anyám tyúkja (2.) címe is jelzi, már második alkalommal állítottak össze versekből estet az Örkény Színházban, Mácsai Pál rendezésében. Nagy kérdés volt, lehet-e ugyanarról a rókáról két bőrt lehúzni?

Az Anyám tyúkja (2.) című előadás ismertetőjében is szerepel az a dilemma, ami nyilván komoly kétellyel is társult, hogy lehet-e két bőrt lehúzni ugyanarról a rókáról? Lehet-e egy hasonló versekből álló estet csinálni az Örkény Színházban, mint amilyen az Anyám tyúkja (1.) volt, ami már-már istenkísértésnek számított. A rohanó világban pusztán csak egy költeményekből álló este, melyek között vannak lassúak, elmélázók, filozofikusak, jelentős kockázat. Meg különben is, elmúlt az az időszak, amikor a szavalásnak itt volt az ideje, nem véletlenül lett az Irodalmi Színpadból Radnóti Színpad, majd Radnóti Színház, a költeményekből álló estekre szinte már a kutya nem volt kíváncsi. Mára jó, ha ötszáz példányban elfogy egy-egy verseskötet, ha netán ezret is eladnak belőle, az már kiugrónak számít, verses esttel országot járni pedig végképp kiment a divatból, fehér hollónak számít, aki megkísérli.

De amikor az Örkény Színház Mácsai Pál rendezésében, Várady Szabolcs értően érzékeny válogatásában, előrukkolt az Anyám tyúkja (1.) című programmal, igencsak rácáfolt a kételyekre, kicsit tán meglepetten, de kitörő örömmel fogadták a nézők a tényleg szívet melengető, és agyat tornáztató produkciót.

A cím kissé provokatív volt, hiszen az egyik legismertebb, és ezzel együtt legelcsépeltebb, már-már könyökön kijövő Petőfi verset választotta emblémául, amit akár az ovisok is tudhatnak kívülről. És még előre tudatták is, hogy igen, igen, az elhangzó versek jelentős része kötelező olvasmány lesz, hát ki a fene, aki rohan erre jegyet váltani? De közben meg felvonult nem csupán a társulat színe-java, hanem az Örkény teljes csapata, szinte demonstratívan képviselve az egységet, hogy ők közösen odaállnak a nemes ügy mellé, no lássuk mire mennek!

És hát sokra mentek. Eszükbe sem jutott öblös hangon szavalni, tanítóbácsisan, mutatóujjat felemelve kiokítani, mozgalmár módon agitálni versek segítségével. Mertek viszont játszani velük, akár egymásnak stafétában átadva a szöveget, akár párbeszédet kialakítva a segítségével, és mondjuk perlekedve, és legfőképpen eltöprengtek rajtuk, újragondolták valamennyit, ennek megfelelően máshogy mondták őket, mint ahogy megszoktuk, az egyéniségükhöz igazították a költeményeket. Nem szavalóest lett a kiugró sikerű végeredmény, hanem versszínház, ami bizonyos mértékig a lírát is drámai anyagnak tekinti, ettől vált színpadon is annyira hatásossá. Amihez hozzátartozott az is, hogy nagy-nagy csendeket szintén tudtak teremteni.

Az Anyám tyúkja (2.) József Attila Csak az olvassa című versével kezdődik, melyben ez a két sor is szerepel: „mert álmaiban megjelent/emberi formában a csend” Érzékletessé, méllyé tudnak válni ezek a csendek, még akkor is, ha a mostani megfázások gyakran olyan köhögő „koncerteket” eredményeznek, mint némelyik hangversenyen, tételek közti szünetekben hallhatjuk. József Attilának ezt a versét mindenki mondja az az Anyám tyúkja (1.) esetében már abszolút bevált, Izsák Lili által tervezett, díszletben. Ez lényegében egy parasztház fehérre meszelt, hangulatos verandája, ahol jól esik időzni, lehet ácsorogni, de széken ücsörögni is, vagy éppen a párkányon kinyújtózni, lábat lógázni. A versek különböző testhelyzetekben hangzanak el. Rendszeresen cserélődnek a szereplők, általában csak néhányan vannak bent, ők elég visszafogottan reagálnak mimikával, gesztusokkal az elhangzottakra, figyelik a beszélőt, aztán esetleg ők szólalnak meg.

Nem ritkán van zenei aláfestés Kákonyi Árpád jóvoltából, néhány költemény egyenesen megzenésítve hangzik el. Lehet együtt szavalni és lehet egymás szájába adni a szót, mint például Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című műve esetében történik. Ezt fiatalok mondják, mint akik most tapasztalják meg, és kezdik mindinkább átélni a zsarnokság természetrajzát, és velünk is tudatni akarják azt, a vers segítségével, amit általa is megtudtak. Komolyak ekkor, máskor meg játékosak, elkötelezettnek látszanak a színészet iránt.

Sorjáznak a versek, nyilván nem véletlen az egymásutániságuk, ami izgalmas asszociációkra ad lehetőséget. Karinthy, Weöres, Tóth Árpád, Somlyó, Babits, Dzsida, Kosztolányi, Bornemissza, Ady, Kassák, Jékely, Orbán Ottó, Szép Ernő, Petri, Határ Győző, Radnóti, Tamkó Sirató, Jókai, Arany, Nadányi Zoltán, Vajda, Vörösmarty, Pilinszky, úristen, mennyi bámulatos költőnk és versünk van! A produkció úgy egyharmadáig ennek ellenére azt gondolom, mégsem olyan forró hangulatú, eredetien fantáziadús az este, mint amilyen az első alkalom volt. Aztán mindinkább hatni kezdenek a versek, no meg persze hat a színészi karizma.

Végül három nagy színész mond három nagy verset. Gálffi László Vörösmartytól Az emberek címűt szinte maga elé merengi. Azzal fejezi be, hogy „ Az ember sárkányfog-vetemény:/ Nincsen remény! Nincsen remény!” Majd Mácsai adja elő József Attila Thomas Mann üdvözlését, például ezeket a dermesztő sorokat „s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új, ordas eszmék,” Aztán Pogány Judit szépségesen elmondja Pilinszky mély fájdalommal teli, gyönyörű, emblematikus versét, az Apokrifot. Ezt már minden színész hallgatja, majd könnyed játékossággal, csengő-bongóan, de mégis megrendítően éneklik Weörestől a Bolerót, aminek az a végkicsengése, hogy „ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.” De addigra az Örkény Színházban már tényleg nagyon „összelélegeztünk”, igazán együtt voltunk.

Szerző