Forrong a fogorvosi szakma. A háziorvosokkal, szakorvosokkal, rezidensekkel vagy épp a szakápolókkal ellentétben vészharangjuk hangja még nem ért el az egészségügyi államtitkárságig, ahol a mai napig tartja magát a nézet: aki nem fér bele a fogászati alapellátásba, az úgyis elmegy a magánrendelőkbe. Beteg és orvos egyaránt. Ez nemcsak azért cinikus hozzáállás az állam részéről, mert a magyar emberek fogazata nemzetközi összehasonlításban is ijesztő állapotban van, de azért is, mert az alacsony finanszírozás következtében egyre kevesebb doktor vállalja az alapellátásban való közreműködést.
A magyar fogászat szabályozása ma egy romhalmaz – jelentette ki a Népszavának egy Nyugat-Magyarországon élő fizikus, közgazdász, aki egyrészt fogorvos felesége példáján látja a szakma vergődését, másrészt 1996-ban maga is részt vett a terület akkori szabályozási elveinek kidolgozásában, tehát ismeri a mai helyzet jogi hátterét. Az elszámolási rendszer hibáiról mindent tudó Szabó Balázs szerint a fogorvosok fél életüket beletették a praxis működtetésébe, mégis folyamatosan veszteséggel zárnak minden hónapot, mert az elvégzett munkát nem értékén fizeti ki a magyar társadalombiztosítás.
A közgazdász komoly gondnak tartja, hogy míg a háziorvosi praxisoknak az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) adja a működési költségeket és sok helyen ma is az önkormányzatok biztosítják számukra az eszközállományt, addig a fogorvosi alapellátást végző vállalkozóknak a települések többnyire nem adnak segítséget. A legalapvetőbb bűn mégis az szerinte, hogy a magyar állam semmibe veszi a polgári jog és az alaptörvény alapelveit, amikor nem biztosítja a fogorvosok munkájának ellenértékét.
A társadalombiztosítással szerződött fogorvosi rendelők finanszírozásának egyharmadát a betegforgalomtól függetlenül, kvázi kártyapénzként kapják meg a praxisok, a bevétel kétharmada azonban az elvégzett beavatkozások pontértéke alapján két hónappal a teljesítés után jut a vállalkozó orvosokhoz, ráadásul a megalapozatlan finanszírozási jogszabályok miatt a pontok értéke automatikusan csökken. Amikor elindult a mostani elszámolási rendszer 2001-ben, még 2,7 forint volt egy pont, ma pedig már csak 2,06 forint – számolgatott a közgazdász, hozzátéve, hogy ha a tényleges költségeket akarná fedezni az állam, akkor 5 forintra kellene felvinnie a pontértéket, ami megduplázná a körzetek bevételét. Még az is tisztességesebb eljárás lenne a szakértő szerint, ha a kormány kimondaná: nem tud több pénzt beletenni a rendszerbe, de akkor le kellene csökkentenie a kötelezően köz-finanszírozott ellátás rendelési idejét a mostani heti 30 óráról mondjuk 20-ra.
Szabó Balázs a szakmához hasonlóan úgy látja, a Bokros-csomagban fizetőssé tett szolgáltatások vízválasztót jelentettek a fogorvosi ellátások finanszírozásában, de a gondot szerinte nem az jelentette, hogy pénzt kértek egy fogtömésért, hanem az, hogy egyenetlenül osztották szét az alapellátó körzeteket, s így volt, ahol megállás nélkül kellett dolgozni, míg egy másik rendelőben alig volt egy órányi munka. A közgazdász értékelése szerint azzal, hogy a társadalombiztosítás közvetlenül szerződött a magánpraxisba kényszerített ellátókkal, mégis egy tiszta és nyugodt helyzet alakult ki, amíg az első Fidesz-kormány 2001-ben nem gondolta úgy, hogy ezen a területen is átalakításba kezd.
A változások közül a praxisjog bevezetését ma is jó döntésnek tartja, bár úgy látja, ennek értéke mára nullára csökkent. Ráadásul a fogorvosi praxisokban nem teljesül az a minimális közgazdasági elvárás sem, hogy egy vállalkozást akkor éri meg működtetni, ha legalább 10 százalékos hasznot hoz. Ezzel szemben a rendelők fenntartása, a bérek kifizetése, az eszközök és felhasznált anyagok beszerzése, a rezsi együtt minimálisan 1 millió 300 ezer forintos költséget jelent a fogorvosi vállalkozásoknak, miközben a 8 órában végzett rendelések után nagyjából 780 ezer forintot kapnak kézhez, minden hónap tehát félmilliós veszteséggel indul.
Szabó Balázs kevesli a szakma erejét és tettrekészségét, hogy elérjék a finanszírozási rendszer újragondolását, s amíg ez így van, a kormány nyugodtan jótevőt játszhat, ahogyan azt tette az ágazatnak adott 2 milliárd forintos tavalyi kiegészítéssel. Ez havonta 50 ezer forintot tett hozzá egy praxis bevételeihez, vagyis szerinte épp az utóbbi évek inflációját térítették meg. Hasonlóan gondolkodik a Magyar Orvosi Kamara Fogorvosi Tagozata is.
A szervezet 2015 nyarán kezdte meg a fogorvosi beavatkozások költségkalkulációjának részletes kidolgozását, mert ők is tarthatatlannak látják a jelenlegi elszámolási rendszert. Hosszas felmérések után a kamara egy rendelői modellt állított össze, amelyben heti 30 órás rendelési idővel, egy 60 négyzetméteres alapterületű rendelő fenntartási költségeivel, egy szakorvossal és egy szakdolgozóval kalkuláltak. Beszámították a rendelő bérleti díját, az alapfelszereltséghez tartozó eszközök és műszerek 2016-os árakon történő beszerzésére felvett hitelt, az ezekre vonatkozó amortizációs költséget, de nem vették figyelembe a dolgozók egyhavi szabadságának idején megoldandó helyettesítést. Az egyes fogorvosi beavatkozások gyakorisága és időigénye alapján pedig összeállítottak egy 34 tevékenységet tartalmazó listát, mert ezek adják ki a fogászati munka 90 százalékát.
A kamara munkaanyaga felveti, hogy a statisztikai adatok ismeretében újra kellene gondolni a társadalombiztosítás keretében végezhető ingyenes beavatkozások körét. Szabó Balázs kérésünkre összehasonlította a praxisuk anyagköltségeit és azt találta, hogy 2005 és 2015 között 35 százalékkal emelkedtek az árak, miközben a bérköltségek megduplázódtak. Összességében tehát minden azt indokolja, hogy újragombolják a fogászati finanszírozás kabátját, és szükség lenne a terület támogatásának minimum 60 százalékos emelésére. A kormány azonban nem cselekszik, sőt, nem is beszél a kérdésről.
