- A remény megmaradt

Országszerte megemlékeztek a doni áttörés hetvenharmadik évfordulójáról. A második világháborúban, 1943 január 12-én kezdődött a szovjet Vörös Hadsereg támadása, amelyben a magyar hadsereg több mint százezer katonája vesztette életét. A kíméletlen háború csaknem minden magyar családot érintett, fiatalok százezrei estek el a frontokon, szenvedtek hadifogságban. Sokat olvastam, és sok dokumentumfilmet láttam a háborúról, ipari tanuló koromban, az ötvenes években, sok történetet hallottam a hódmezővásárhelyi egyetemi ktsz asztalosműhelyében, ahol négy asztalos dolgozott, és mind a négyen részt vettek a háborúban. A háborús emlékeket reggeli és a déli étkezésnél mesélték egymásnak, én érdeklődéssel figyeltem, mert a frontra kivezényelt édesapám nem tért vissza, édesanyámmal és testvéremmel semmi hírt sem hallottunk róla. A háborút megjárt munkatársaim szerint a családtól való elszakadás mellett a a fáradság és az éhezés volt a legkegyetlenebb a foglyok számára. Mindannyian az otthoniakra gondoltak, szüleiket, gyermekeiket emlegették. Naponta többször elővették a szeretteik fényképét, nézegették, egymásnak mutogatták. Az éhezés kihozta belőlük a "főzést", mondták egymásnak, hogy otthon milyen ételt ettek, mit szerettek legjobban. Sokszor indulatosan rá is szóltak egymásra, hogy fejezzék be az ételek felsorolását, mert bele lehet őrülni. A katonák egymás között megbeszélték, hogy aki hazajut, feltétlen értesítse az otthoniakat. A szerencsésen hazatérők, ha jó hírt vittek, akkor nagy volt a család öröme, ha szomorú volt a hír, azt félve mondták el, mert a családtagok rögtön sírva fakadtak. Azokról a honvédekről akik eltűntek, nyomuk veszett, senki sem tudott semmit, maradt a remény, hogy majd talán hazatérnek. Így voltunk mi is, édesanyámmal és a testvéremmel, nem hallottunk semmi hírt édesapámról. Úgy gondolom, hogy ez mindig jobb, mert még van remény, a 95 éves kort sokan megérik, miért ne lehetne ő is az egyik ilyen kivétel.