Lévai Katalin;

hegedűművész;csodagyerek;Yehudi Menuhin;

2017-02-04 08:05:00

Menuhin rövidnagrája

1930. október 28-án este fél nyolc után pár perccel Yehudi Menuhin fellépett a Zeneakadémia Nagytermének pódiumára. Forró, szeretetteljes taps fogadta. Végre megérkezett a „Wunderkind”. A közönség nagyon várta már, egyrészt mert a felnőttek rajonganak a csodagyerekekért, másrészt, mert Menuhint már évek óta az egekig magasztalta a nemzetközi sajtó, a világ legnagyszerűbb zenészeihez hasonlították, akitől mindig kivételes előadást vártak. Persze, hogy a közönség tudni óhajtotta, ki ő, honnan érkezett, hol, kinél tanult, hogy néz ki az életben, és főleg mindenki hallani akarta a játékát. Hat éves kora óta állt pódiumon. A budapesti koncert idején tizennégy és féléves volt. Egy pufók kisfiú kantáros rövidnadrágban - minden csodagyerek rövidnadrágot viselt akkoriban- a térde is kerek, kövérkés, az arca szeplős, homlokán izzadtság cseppek gyöngyöztek, haja vörös fényben játszott.

Ezio, az apám, aki öt hónappal volt csak fiatalabb Menuhinnél, nagypapával együtt a földszinten, valahol középen ült, és úgy kalapált a szíve izgalmában, hogy attól félt, a legelső sorban is meghallják.Akkor már négy éve tanult hegedülni, rajongott Brahmsért, Mendelssohnért és Csajkovszkijért, és magában eldöntötte régen, hogy hegedűművész lesz. Erről a titkos álmáról azonban senkinek nem mert beszélni sem a családban, sem abban a steril erkölcsű Reálgimnáziumban, az Árpádban, ahová járt.

Lassan elcsöndesedett a terem. Menuhin kézbe vette a hegedűjét, végighúzta a vonót a húrokon, és a pufók kamasz egyszeriben eltűnt a pódiumról, helyébe egy izzó szemű fiatalember került. Ezio döbbenten nézte az átváltozást. Hogyhogy nem láttam a szemét, hová rejtette, ámuldozott, de nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert Menuhin azonnal játszani kezdett, és a nézőtéren döbbent csönd támadt. Az a fajta ritka, sűrű csönd, amit egyáltalán nem könnyű létrehozni, és abban a csöndben egyetlen hang hallatszott csupán. Egy emberi hang. A hegedű emberi hangon beszélt.

Ezio kábultan, mintha álmodna, követte a hangot, és öntudatlanul átsiklott egy másik világba. Szinte együtt lélegzett a fiúval, aki a pódiumon fölé magasodott, és már egyáltalán nem tűnt pufóknak a kamasznadrágjában, sőt, mintha a nadrágnak időközben hosszú szára nőtt volna, mint a mesében. A kamaszból felnőtt lett, volt, nincs „Wunderkind”, mert ha a gyerek kinő a rövidnadrágból, nem gyerek többé, és csodának sem csoda már, de Menuhin az volt, százszor, ezerszer nagyobb csoda, mint „Wunderkind”-ként.

Ahogyan Menuhin mozgatta a vonót a hegedűn, Ezio a székéhez szögezve ugyanúgy játszott az ő képzeletbeli hangszerén. Fejét a hegedűsök jellegzetes tartásában félrebillentette, egyszerre álla alatt érezte a hangszer testét, beszívta az illatát, képzeletben követte Menuhin erőlködés nélküli, könnyed mozdulatait, és tudta, hogy mire a Brahms G-dúr Szonáta véget ér, az ő nyaka bizony megmerevedik, mint minden hosszabb zenemű eljátszása után. De kár ilyesmire gondolni akkor, amikor úgy érzi, hogy az egész világ zenél körülötte, ő pedig ennek a zenei világnak a középpontjában áll régi, közeli barátjával, Yehudival, aki alig idősebb nála, mégis mennyivel többre képes, mint ő.

Mi a titka? Hogyan éri el azt a hatást, amit neki még sosem sikerült? Honnan kerülnek elő azok a hajlékony, varázslatos hangok, amelyek elfeledtetik az emberrel, hogy hol van, és egyáltalán kicsoda ő.Nem mintha ez egyáltalán számítana. A „hol” és a „kicsoda” teljesen értelmetlen kérdésekké váltak. Nem volt semmi más, csak a zene, és neki sem volt semmi egyebe, mint a zene, amit, ha még nagyobb figyelemmel hallgatott, már nem is emberi hangnak hallott. Hiszen ilyen hangra ember nem is képes. Ez valami más volt. Szinte újjászületett tőle. Más emberé tette, átformálta. Ujjongott tőle, majd beleszakadt a szíve.

Fülében még egyre szóltak földöntúli szépségükkel a dallamok, amikor a közönség viharos ovációban tört ki, és Ezio ijedten kapta föl a fejét. A közönség őrülten tapsolt, éljenzett, nem akarta abbahagyni az ünneplést, mindenki lázban égett, véresre tapsolta a tenyerét. Csak ő ült mozdulatlanul, szinte semmit nem látva, nem hallva a tombolásból.

Fölpillantott a pódiumra. A színpadon a pufók kisfiú állt megint, szeplős arca verejtékben fürdött, vöröses hajtincsei csapzottan a homlokára tapadtak. Esetlenül meghajolt, megigazította rövidnadrágja kantárját, elfogódottan rámosolygott a közönségre, és mutáló hangján annyit mondott: köszönöm.

A szünetben az emberek megrohamozták a telefonfülkét, és egész Pestet értesítették arról a csodáról, ami a koncertteremben történt. Futótűzként terjedt el a hír, hogy valami rendkívüli esemény zajlik, így a koncert második felére újra tódult a nép befelé a kapukon, és üggyel-bajjal be is jutott mindenki. A karzaton is lógtak, a lépcsőn is egymás mellett szorongtak az emberek, akár a heringek, mert beengedtek boldog-boldogtalant, lehetetlen is lett volna annak a rohamnak ellenállni. A jegyszedők és a színházi alkalmazottak maguk is a teremben maradtak – csak nem fognak fülüket a kulcslyukra tapasztva hallgatózni? - és felelősségteljes tisztjükről tökéletesen megfeledkezve vörösre tapsolták a tenyerüket. Csak az utolsó ráadás után kezdtek el foglalkozni a mélyen tisztelt publikummal, miután kilelkesedték magukat.

Micsoda koncert volt!

Másnap rikkancsok kiabálták világgá Menuhin nevét, s hogy Heifetz, Huberman, Milstein után újabb zseniális hegedűs adott koncertet a kifinomult zenei ízléséről ismert Budapesten. A Pesti Naplóban egy héttel később Hubay Jenő Sarasatéhoz hasonlította Menuhint, és mindenki egyet értett. Mert aki így kezdi tizennégy évesen, vagyis nem is kezdi, hanem már ekkora tökéllyel használja a zenei nyelvet, annak tényleg a legnagyobbak között van a helye. No, meg Hubay mester házi szalonjában, ahol forró csokoládét és frissen sült tejes kalácsot kapott koncert után reggelire az ifjú hegedűs, aki mindenféle édes tésztáért rajongott, a csokoládéért nem különben.

Amikor az előadóteremben végül kihunytak a fények, a közönség kisebb-nagyobb társaságokba verődve hullámzott a ruhatárak felé, nagy volt a zsongás, mindenki nevetett, az arcokról öröm sugárzott, és ez a hangulat nem szűnt meg akkor sem, amikor a tömeg kiért a Király utcába, illetve a körúton sétált hazafelé. Ismeretlenek csak úgy egymásra nevettek, megölelték egymást, kezet ráztak, mintha gratulálnának egymásnak, túláradó kedvességgel engedtek utat a másiknak, sodródtak a lelkesedés forró hullámzásával.

Menuhin legközelebb majd a rommá lőtt Budapesten lép föl 1945-ben, amikor Bartók Béla híján Kodály Zoltán fogadja őt. S ekkor, vagy később, Menuhin hegedűversenyt rendel Kodálytól, amin a mester egész hátralévő hosszú életében dolgozik, de sajnos a mű nem készül el. Csak a sokat sejtető fő téma marad ránk.

Azon a hűvös október végi estén, a csodagyerek Menuhin első budapesti koncertje után apám és nagyapa maguk mögött hagyva a tömeget aMargit hídfelé sétáltak. Élvezték a csöndet. Nagyapa senkivel nem tudott olyan meghitten, annyira együtt hallgatni, mint az idősebb fiával. Miután a család 1918. decemberében kénytelen volt visszaköltözni Fiuméből Budapestre, nagyapa az Óbudai Hajógyár igazgatója lett, egész nap dolgozott, este kimerülve tért haza. A háború ellenére is megőrizte azonban azt a meggyőződését, hogy az ember olyan kiszabott pályát jár be fiatalkorától a haláláig, amit eltervez magának. A fiait is mérnöki pályára szánta, mert azt vallotta, az életet szilárd alapokra kell helyezni.

Nagyapa éles szemmel tekintett a sorsára, mégsem akarta érteni, mi történik vele. Minden este hallgatta a bécsi rádiót, német és olasz lapokat járatott, feszülten figyelt, tudta, a zsigereiben érezte, micsoda sötétség felé menetel a világ. Mégis a „valódi értékek” megőrzéséről beszélt, kiszámíthatóságot és tisztességet emlegetett egyre nagyobb hévvel és szigorúsággal. Hitt benne, hogy igazságos értékrend van a világban, és létezik egy rendező erő, mely az élet legtitkosabb zugaiba is behatol. Keveset evett, nem ivott, nem dohányzott, és törékeny testének napi öt-hat óra alvásnál nem engedélyezett többet. Egyetlen igazi kikapcsolódása az olvasás volt.

Apám tekintete kis idő után elkószált, gyerekes gondolatok kavarogtak a fejében arról, lesz-e belőle valaha is Yehudi Menuhin, fogják-e őt is így ünnepelni, és váratlanul veszedelmes csábítást érzett, hogy ezeket a gondolatait megossza az apjával. Mindkettőjük természetétől idegen volt a kitárulkozás, s ha egészen őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy addig még soha nem találtak alkalmat egy jóízű négyszemközti beszélgetésre. Apám tisztelte nagyapa vitalitását, tehetségét és törhetetlen kötelességtudatát, nagyapa pedig büszke volt a fiára, aki képes volt szétszedni és összerakni egy rádiót, második anyanyelvként beszélte az olaszt, úszott, teniszezett, hegedült, és ráadásnak kitűnő tanuló volt. Arany gyermekkora volt. Nem is voltak vitáik egymással – egészen addig a napig.

- Ilyet még életemben nem hallottam - ismételte nagyapa- még nem hallottam.

- Igen – értett vele egyet Ezio. Különleges volt.

- Még csak tizennégy éves. És így játszik.

- Valamennyire én is tudok játszani – csúszott ki Ezio száján a meggondolatlan mondat.

- Édes fiam, az egészen más. Te hobbiból zenélsz. Ő művész.

- Nem, apa, én sem hobbiból játszom.

- Ezt meg hogy érted? – döbbent meg nagypapa, és lecövekelt a Vígszínház feljárója előtt.

- Én is művész akarok lenni – jelentette ki Ezio, és megállt ő is. Hegedűművész.

Nagyapa egy pillanatig úgy gondolta, csak képzelődik.

- Művész? – kérdezett vissza, de amint rápillantott a fia arcára, már tudta, hogy teljesen fölösleges volt föltennie ezt a kérdést.

Apám bólintott.

- Nem – döntötte el keményen nagyapa. Ellenzem, hallasz engem?

- Igen, apa - felelte összeszorított szájjal Ezio, de magában azt gondolta: kutya legyek, ha nem próbálom meg. Zajosan beszívta a levegőt az orrán át, ami az idegesség jele volt nála.

Feszülten várt. Ismerte az apját. Tudta, hogy még csak most jön a feketeleves.

- Figyelj rám, fiam – kezdte nagyapa. A mai világban nem választhatsz magadnak bizonytalan szakmát. Te is tudod, hogy olyan hegedűs, mint Menuhin nem terem minden bokorban. Csak kivételes tehetségekből lesznek híres előadóművészek, akik aztán meg is tudnak élni abból, hogy zenélnek.

- Apa, én imádok hegedülni. Imádok! Ennél jobbat nem tudok elképzelni magamnak. És a mester is bíztat…

- Ugyan már! Ő mindenkit biztat. Az az érdeke, hogy sok tanítványa legyen. Ne gyerekeskedj már!

Apám mélyen megbántva elhallgatott, könny gyűlt a szemébe. Nagyapa nem beszélhet a tanár nevében, amikor semmit nem tud arról, mi zajlik a hegedűórákon.

Nagyapa lassan elindult, és néhány lépés után halkan beszélni kezdett.

- Egyszer én is lázadtam az apámmal szemben. Nagyon tehetségesnek hittem magam én is, és valami tehetségem tényleg volt az íráshoz, de valami tehetsége az öreganyámnak is van. Az bizony kevés a boldoguláshoz. A könyveket imádtam mindenekelőtt, sőt rajongtam értük, ami nem csoda, ha az ember apja könyvkiadó, és padlástól a pincéig könyvekkel van tele a ház. Apám a legkülönfélébb irodalmi társaságok elnöke volt Munkácson, és ösztöndíjakat is osztott tehetséges fiataloknak, akik az írással próbálkoztak. De amikor megtudta, hogy én is ebben töröm a fejem, író akarok lenni, akkora botrányt csapott, hogy csak úgy zengett a ház, azt sem tudtam, hová legyek. Megtiltotta, hogy irodalmi pályára lépjek. És tudod, mit mondok? Hogy igaza volt. Örülök, hogy mérnök lettem. És az leszel te is – zárta le rövid beszédét ellentmondást nem tűrve nagyapa.

Ezio némán ballagott az apja mellett. Nem vitatkozott, nem lett volna semmi értelme. Ugyanakkor tudta, hogy nem sportszerű harc folyik ellene, és ez rettentően bántotta. Könnyű elbánni az olyan alkalmi lázadóval, akibe a születése pillanatától fogva úgy plántálják bele a kötelességtudatot, mintha valami örökletes családi nyavalya lenne. Hallatlanul igazságtalannak tartotta, ami most vele történik. Az apja elhagyta, elárulta őt.

Apám azonban érezte, hogy létezik egy lappangó, belső tűz, amely születőben van benne, és bízott abban, hogy egyszer az a tűz kitör. Az a szándéka, hogy hegedűművész legyen, pillanatnyilag csak annyit jelentett, hogy szüntelen próbálkozik, megtesz mindent, amit tehet, mindent, ami az erejéből telik. Tizennégy éves volt, kicsit hitt még a csodákban. Hátha egyszer mégiscsak bekövetkezik.

És életében először és utoljára hátat fordított az apjának.

Nagyapának végül igaza lett. De azért nem egészen. Mérnök lett az apámból, nem hegedűművész. De nyolcvan évesen, élete utolsó napján is hegedült, lemezről követte Menuhin játékát, és tudta tartani vele a tempót.