Életküzdelem

Mi lett volna, ha Ingmar Bergman és Woody Allen összebarátkoznak, családilag meglátogatják egymást, és ez a két nagyszerű ember, a filmvilágnak ez a két szellemóriása összeszikráztatják a személyiségüket?

Játszunk el a gondolattal. Ismerve a két művész végtelen egoizmusát és empátiáját, bizonyára tudomásul vették volna, hogy a másik elkezd udvarolni a feleségüknek. Ismerve a két művész hihetetlen önelemző bátorságát, feltételezhetjük, érdeklődő izgalommal vágtak volna bele ebbe a játékba. Ismerve a két nagy művész briliáns intellektusát, bizonyára lenyűgöző szópárbajok szikráztak volna fel a nem mindennapi kaland során. És ismerve a két művész mély depresszióját, azt is feltételezhetjük, hogy ez a játék nem lett volna öncélú, ez egy vérre menő küzdelem lett volna a halállal. Ez egy válaszkereső történet lett volna, mégpedig arra a kérdésre: miért? Miért vagyok én itt, miért élek, mi értelme ennek az egésznek?

Közelítsük meg a dolgot másképp. Tételezzük fel, egy kórteremben vagyunk. Az egyik ágyon egy magatehetlen, gyűlölködő rasszista fekszik, a másik ágyon egy volt katonatiszt, a harmadikon egy pornófilmekkel üzletelő roma fiú, aki legyen civilben hegymászó és a negyediken pedig egy egyszerű, kétkezi milliárdos, akit véletlenül ide hozott be a mentő. Az urak beszélgetnek, pontosabban: kiélik a görcseiket, kihányják, kiöklendezik magukból életük minden szorongását, gyűlölködését, kudarcát. Ebbe az alapszituációba dobjunk be egy mozgósító elemet, legyen ez a mozgósító elem egy csinos ápolónő ide-oda mozgó feneke, amelyre a halál szélén egyensúlyozó, ágyhoz kötött, félig-meddig magatehetetlen férfiak tekintete hipnotikusan erővel rámered. Az ápolónő a magyar egészségügyben megszokott közvetlen gorombasággal intézi a tennivalóit, amikor az amúgy is elég vacak állapotban levő kórterem ajtajáról leesik a kilincs, és ezekre az emberekre hirtelen rázárul a kényszerű együttlét, nem hosszú időre, mondjuk: örökre. Persze aztán valahogy csak kinyílik az az ajtó, de mi történik közben? Mi történik velünk, akik – feküdjünk akár ebben a kózházban, akár üldögéljünk otthoni karosszékünkben– ugyanazon a mezsgyén egyensúlyozunk?

Esetleg képzeljünk el egy harmadik szituációt. Volt osztálytársak futnak össze, túl életük első felén, egy igencsak meggazdagodott fiú, becenevén a Dottore otthonában. Különböző karakterek, különböző sorsok, sikerek és sikertelenségek, erők és megértések. Pergő dialógusok, jól megrajzolt jellemek, feszült atmoszféra, és újra csak ugyanaz a kérdés: miről is szól az életünk? Az a nemrég (2016-ban) megjelent drámakötet, az Ingmar és Woody című könyv, amely többek között ezeknek a történeteknek a segítségével szembesít bennünket önmagunkkal, egy nemcsak nagyszerű íráskészségű, a színház világát biztosan ismerő, hanem egy végtelenül őszinte, talán az önpusztításig kegyetlenül őszinte író műve. Fantasztikus tulajdonsága a kötetben olvasható daraboknak, hogy miközben egy Molnár Ferenc, vagy egy Heltai Jenő biztonságával vezeti szereplőit, miközben dialógusaiban egy Örkény István humora villódzik, eközben olyan brutálisan őszinte, mint aki Arthur Millertől tanulta a drámaírást.

A szerző az egyik legismertebb magyar újságíró, az egyik legnépszerűbb rádiós, aki már több értékes lírai kötettel is kilépett a közönség elé. Ez az első drámakötete, és egészen megdöbbentő, hogy ebben a nehéz műfajban, amelyben sokszempontúan kell vizsgálni a világot, amelyben feszültséget kell tudni fenntartani végig a színdarab során, amelyben úgy kell képesnek lenni kimondani a mondanivalót, hogy azt ne kimondja valaki, hanem amelyik magától kimondódjon, tehát ahol a dramaturgiai biztonságot és a mélyen megélt élettapasztalatot egyszerre kell a néző elé varázsolni, milyen szuggesztíven, mennyire magas színvonalon képes ezt az olvasónak nyújtani egy drámaíróként eddig ismeretlen szerző.

Bolgár Györgyről van szó. Bolgár magabiztos színpadi szerzőként identifikálja magát ezzel a kötettel; nyilván nem kis bátorság kellett hozzá, hogy egy másik tevékenységi ágban, a rádiózásban egyértelmű tekintélyét kockára téve drámaíróként is bejelentkezzen, de megérte a bátornak lenni. Ez a könyv dinamikus olvasmány, amely nem ismer tabukat. A szerző etikai tartásának és személyes bölcsességének köszönhetően életproblémái lényegénél ragadja meg az olvasót. A könyv nem mindannyiunk élethalálharcáról szól, hanem az életharcáról. Életünk képtelenségeiről és életünk akarásáról.

Nem biztos, hogy lesz rendező, aki vállalni meri a művek színre állítását. Ezt nemcsak az irodalom szekértáboros megosztottságának róhatjuk fel. Bolgár nemcsak lélektanilag bátor, hanem politikailag is. A kötet egyik színdarabja a Hamlet segítségével beszél az 1956-os forradalomról – egészen másképp, amint azt akár a jobb, akár a baloldalon megszoktuk. Talán emiatt nem meri majd senki sem vállalni a darabok bemutatását.

Pedig nemcsak annak a színháznak a közönsége nyerne vele, ahol Bolgár György drámája fut a színen, hanem az egész magyar közgondolkodás. Szükség van a tabudöntögető, frivol, könnyed és bölcs mondatokra. Őszintén szólva: talán éppen erre van ma leginkább szükség.